Új Ember, 1985 (41. évfolyam, 1/2010-52/2061. szám)

1985-01-06 / 1. (2010.) szám

MÉSZÁROS ISTVÁN: Régi falusi kántortanítók () Az elmúlt évszázadok folyamán fontos szerepet játszott falvainkban a pap első munkatársa, a kántortanító. Sokféle teendője volt mind az iskolában, mind a templomban, mind pedig a falu különféle ügyes-bajos dolgainak intézésében. Megélhetéséről a falu lakossága gondoskodott, Javadalma több részből állt. A kisebbik részt alkotta a pénz, a nagyobb rész egyik felét a kántortanítói „státussal" együtt járó „szolgálati” lakás, kert, szántóföld, rét hozama, illetőleg a tűzifa-járandóság jelentette, másik felét pedig a falu lakosságától kapott különféle természetbeni juttatás. Díjlevél, teendők Amikor a kántortanítót megfogadták, díjlevelet állítottak ki számára. Ebben pontosan felsorolták, hogy milyen jutta­tásokat kap a falutól (a szolgálati lakáson és telken kívül). Ezek a díjlevéltételek nemcsak a régi falusi kántortanítók életére világítanak rá, de számos művelődés­történeti érde­kességet is rejtegetnek. A díjlevélben külön tételcsoport részletezte azokat a kán­tori teendőket, amelyekért minden alkalommal külön pénz­beli juttatás járt, sorra véve a kereszteléssel, házasságkötés­sel, valamint a temetéssel kapcsolatos, számára esedékes ösz­­szegeket. Kisorosziban például a következő összegeket szab­ták meg: „Minden keresztelőstül 7 krajcár. Minden ava­tásért 3 krajcár. Egy kisdednek temetésitül 15 krajcár. Egy öreg temetésitül 30 krajcár. Egy esküttetéstül 17 krajcár.” A nyugat-magyarországi falvakban a 17—18. században a tanító készítette el a házasságkötésnél szükséges iratokat. 1674-ben Sopronbánfalván kétféle házasságlevél között lehe­tett­­választani: vagy a díszesebbet, ezért 5 krajcár járt a ta­nítónak, vagy pedig az egyszerűbbet 3 krajcárért. Ő készí­tette el a templom kapujára kifüggesztendő házassági hir­detést, de ugyancsak ő foglalta írásba ezen a vidéken a há­zasságkötés alkalmával szükséges egyességokiratot is a ho­zományról. 1697-ben népies kifejezést használtak Balfon en­nek az iratnak a megnevezésére: „A hirdető-céduláért és a móring-levélért 10 krajcár” jár neki. Országszerte szokás volt hogy a tanító a temetésen több szakaszos búcsúztatót énekelt amelynek verseit maga készí­tette, a rokonság igényei alapján. Számára ezért külön fi­zetség járt. Ennek értékét egyes díjlevelekben összegszerűen is megjelölték. 1766-ban például a Heves megyei Hort falu kántorának a temetésen énekelt búcsúztatóért, „ha azt saját maga készíti, strófánként 1 garas jár”. 1812-ben Belvárd­­gyulán, „ha valaki búcsúzatot kívánna, fizessen minden verséért egy garast nékije”, a kántornak. A 19. század elején Baranyában számos faluban bizonyos­­pénzösszeg mellett egy font hús és egy icce bor járt temetési közreműködéséért a kántornak. Ezzel kapcsolatosan érdekes mozzanat található Bisse falu kántortanítójának 1813-ban kelt díjlevelében. Temetési feladatainak elvégzéséért a kraj­cár illette meg, és „a torba, ebédre vagy vacsorára hívatta­­tik”. A szöveg végére azonban odajegyezték: „Az ebéd és vacsora helyett egy font hús, egy icce bor.” A többi faluban tehát a temetési hús- és borjárandóság a korábbi szokásnak, a halotti torban való tényleges részvételnek a maradványa. S vajon milyen régi szokás őrződött meg az 1812-i bel­­várdgyulai díjlevélnek abban a pontjában, amely szerint a gyermektemetésen közreműködő kántor járandósága 7 kraj­cár ,,és egy kendőcske”? Sok helyütt regisztrálták azt az összeget, amely a kántor­­tanítónak az ostyasütésért járt. Kisorosziban például ezért­ évente 1 forint 30 krajcárt kapott 1806-ban. A bakonybéli tanító 1828-ban kiállított díjlevelében töb­bek között ilyen tételek szerepeltek: „Minden egy pár há­zas személytől lészen 30 krajcár, énekes szt. misétől 30. kr., búcsúztatóból minden egy vers 3 kr., temetéstől 30 kr., hir­dető, cédula 7 kr., keresztelő 6 kr., egy passus-levél írás 12 kr., egy obligationális levél (kötelezvény) 12 kr.” (Folytatjuk) Magyar karácsony A kállói (Nógrád m.) plébániatemplomban december 16-án L. Kecskés András vezetésével a Bakfark Bálint Lant-trió, Verebics Ibolya (énekművésznő), valamint a budapesti Piaris­ta Gimnázium diákszínpada századok magyar karácsonyi dallamait s az erdélyi betlehemes hagyományból az egyik csíki betlehemest adták elő. Magyar Ferenc író, az Új Em­ber felelős szerkesztője karácsonyi novelláját, Csanád Béla papköltő versét és fordítását olvasta fel. A játék rendezője Takáts Ervin piarista tanár volt, a műsort Tóth Sándor ve­zette. Ezt megelőzően, december 2-án a szentei (Nógrád m.) mű­emlék templomban pásztói betlehemest (Rajeczky Benjámin gyűjtése) és régi ádventi, karácsonyi énekeket játszott a Kecskés Együttes. ti/II* 4 Ajándék Szürke, álmos idő. Apró szemű, hideg eső esik. Az embe­rek legszívesebben fejüket is bedugnák kabátjuk alá. Vagy összegömbölyödnének, akár a sündisznó. Bosszúsan kerül­getik egymást az utcán. Sietnek, hogy mihamarabb tető alá jussanak. Egyszerre mindenki megtorpan. Egy fülemüle csattogó hangja hasít bele a város reggeli zajába. Dallamától az emberek szemébe visszatér a tavasz csillogása. Kíváncsian keresik a fák ágai között a­­madarat. Egy pillanatra elfelejtik, hogy esik az eső,­­hideg van és a tél. Az utcai hanglemezárus pedig mosolyogva hangosabbra veszi a lemezjátszót... Hevér Zoltán SINKÓ FERENC: Sóhajok, álomtalannak ... add, hogy a nyughatatlan, zaklatott szívek megértsék: igéidet susogja a drága csend, fényeid forrása a sötétség ... ... gyógyítóul adtad nekünk, pihentetőnek az éjjelt, * ne hagyd, hogy jó ízeit elrontsák rút szenvedélyek ... ... maradjon az Édened, ahol dolgok és állatok békén hevernek, tenyereden pihen az elfáradott, angyalaiddal álmodik a gyermek ... . . . azzal, ki el nem alhatik gond vagy fájdalom miatt, virrasszon együtt,a Vigasztaló, imádkozzék vele együtt Fiad ... ... nekem pedig most és majd egykoron adj jó alvást, mélyet, álomtalant, ahogyan apám csontjai felett szendereg csillagaid alatt a hant... ZSIRAI LÁSZLÓ: B. N. J. halálára „nagyapó”, hova tűntél? madaraid merre szálltak? színes ablakai miért sötétedtek el hirtelen a világnak? költeményeidbe költözött angyal vessen véget bennem a sírásnak! tartsák meg példádat versek , versek, miket a szívembe ássak. szeretet, szép szó, tündöklő alázat. Betlehem A Végtelen belép egy véges világba, a Határtalan határok közé zárja önmagát, összezárkózik a mi mértékeinkkel: a magassággal és a mélységgel, a kicsivel és a naggyal, az élettel és a halállal. Ezekben a szűk terekben növekedik a Világ Xíra. A Megmagyarázhatatlan, a Megnevezhetetlen Édesanya szíve alatt lesz testte, hogy embernek születhessék. Isten kilép, „kivonul” önmagából. Az embert választja lakásává. Értetlenség, ellentmondás, emberi logika: maradjatok most csendben! A jászol előtt csak a nagy beteljesedésre szabad gondolnunk, hogy mindjárt csöndes, boldog imádságba foghassunk ... (Fordította: Dolmány Vendel) FÁBIÁN GYÖRGY: Megjelenít valakit egy képmás Fáj valami legbelül. Bús gondokat szül ez a fájás — és olyannak tűnik mint a gyermek álmokat őrző csirke­csontja. Hajamba tapadó denevér-szárnyas, a fekete a fehéret kimondja, és szertefoszlik minden gyanakvás, madarak ejtőernyős útja. Fáj valami legbelül. Ez a táj már többezer éves — angyalok ülnek a libikókán, asztrák­­ testű lágy tünemények. Hajamba tapadó denevér­ szárnyas, homokozók rőtszínű koszorúja, arcát mutatja csöppben a tenger, és a fűben kanalak sírnak. Fáj valami legbelül. Egyedül vagyok lombzúgással é­s fülembe fújja újkori szél egy csattogó madár hazugságát. Hajamba tapadó denevér­szárnyas, az időmet lassan előre tolja, s megjelenít valakit egy képmás, és anyám orcája a gyertya! Kockásfüzet Megtapasztaljuk, hogy lelkünk mélyére nem hatolhat le más, csak Isten s az, akinek ezt megengedjük. Vissza­utasít­juk azt a közeledést, amely erőszakkal akar belénk hatolni, beleegyezésünk nélkül, tehát illetéktelenül. Védekezésünk mégsem hangos. Az ember mosolyogva is félre tud húzódni, s bólogatva is becsukódhat nem kívánt hatások előtt. Vagyis szabad, kiszolgáltatottan sem mindenestül kiszolgáltatott. S ellenkezőleg. Amikor igencsak védettnek érezzük ma­gunkat, veszélyesen védtelenek lehetünk. Megkísért a jónak vélt rossz, s bár legbelül tudjuk, hogy nem az, aminek lát­szik, mégis szívesen beléereszkedünk. Mi az a rossz, ami jó­nak látszik? Például az elkülönülés vágya. A gőg magá­nya, ami kelepce. A mindig biztos fölény, melyet irigység táplál. És egyáltalán: minden jó elromlik, ha kisajátítjuk. Ahhoz, hogy kiszolgáltatottságunkban megálljunk és a vé­dettségben éberek maradjunk, át kell esnünk próbákon. Sem ezt, sem azt nem elég átelmélkedni, nem elég képzelődni ró­la. Ha szenved az ember, akkor vésődik belé törékenységének tudata. Át kell élnie a megalázottságot, hogy megtudja, mit jelent a türelem. Lehet, hogy fogcsikorgatva vagy reszket­­­ve a fölháborodástól fogja megtudni. Vannak erények, amelyek már-már rabszolgai alávetett­ségben fogannak meg bennünk. S mindaddig, amíg ezt az alávetettséget meg nem tapasztaljuk, csak halvány sejtel­münk van az erényekről. Mert az igazi erény az embert ön­maga ellen hangolja, életterét leszűkíti, mintha súlyos bűnt követett volna el, s amikor már elítéltnek érzi magát, akkor nyílik ki benne az önmérséklet, a szűkszavúság, a másokra irányított figyelem, a belátás, a biztos ítélet, a hallgatás képessége, a rágalmazás elhárítása. Akinek már megverték érte a száját, az tudja, mi az igaz­ság. Akit már lehengerelt valaki sima és ömlő beszédével, az becsüli a kevés és pontos szót. Aki már látta, hogy pusz­tít a jómód, annak lesz elég, amennyije van. Akire sokáig nem figyelt a kutya sem, annak lesz ereje és ideje odahall­gatni a társára. Akinek hosszú éveken át ködben kellett bo­torkálnia, az nem tud betelni a kitisztuló táj látványával. Vannak felejthetetlen kudarcaink, amelyek minden öröm­nél előbbre lendítenek. Vasadi Péter Paganini-töredék A kilátó mögött valaha mező zöldellt. Most markológépek álldogálnak a legyalult sáros földön, mint magukra hagyott őskori leletek. Néha erre sétálgatunk a fiammal. Figyeljük a lassan emelkedő házakat. A múltkor az egyik félig kész épületből hirtelen felsírt egy hegedű. A lakások még nem készültek el, alighanem a szerelési munkálatokat végzik. De valamelyik emeleti helyi­ségből makacsul, kitartóan szólt egy és ugyanaz a dallam. Valamelyik Paganini capriccióból. Kimondhatatlan szomo­rú várakozás remegett benne. A mezőség érintetlenül hagyott részén sáros labdát ker­gettek a gyerekek. Harsogó kiáltásaik elnyomták a fájdalmas dallamot. De egy-egy pihenőnél még messziről is hallani le­hetett. Ugyanazt az akkordot, amely a kínzó s mégis re­ménykedő várakozás érzését lopta a tájba. Esti Kornél Kosztolányi — akinek jövőre ünnepeljük századik szüle­tésnapját —élete egy játékos, önfeledt pillanatában meg­teremtette a másik énjét. Sokáig félve, aggodalmasan pa­­lástolgatta a világ előtt, hogy az is létezik. Aztán eljött az a pillanat, amikor kínzó élességgel ébredt rá, hogy szembe kell néznie teljes önmagával. És életre keltette szendergé­­séből Estit. „Lássuk, milyen vagy igazán!” S a furcsa alak­más attól kezdve makacsul hozzá szegődött. Elkísérte az ut­cán, vele volt a könyvtárban, talán az otthonában is. Félelmetesnek és rombolónak mondta őt Kosztolányi. Mégis számot kellett vetnie vele, mint lényének teljességével, mint azzal a másik valójával, amelyről nem szívesen vett tudo­mást, s igyekezett elfelejteni. De megfeledkezhetünk-e arról a másik énünkről, amely folyvást ott kísért, s arra ösztönöz, hogy engedjük szabadon magunkban mindazt, amit nagy nehezen sikerült elfojta­nunk...? A vele való őszinte és nyílt számvetés nélkül aligha érhetünk el oda, ahová fájdalmas élete végén elért Kosztolányi, aki megtörve, az egyes ember megismételhe­­tetlenségének tudatában hirtelen rádöbbent, hogy egy nagy, ismeretlen Úr vendége volt. öt sor Aragontól Valamelyik este szórakozottan kezembe vettem Louis Ara­gon verseit. A kötet véletlenül a Nincs boldog szerelemnél nyílt ki. Döbbenten olvastam az első öt sort: Semmi sem végleg az emberé Gyöngesége Ereje szíve sem S hogyha kitárja két karját árnyéka a kereszt árnyéka épp ■ S csak összetöri ha öleli örömét Furcsa és keserű meghasonlás a léte Álom Álmomban hirtelen megfiatalodtam. A kelenföldi vasút­állomáson sétálgattam. Hó esett, késett a vonat. — Mit vársz? — kérdezte valaki és a vállamra csapott. Az arcát nem láttam egész idő alatt. Bőrkabátot viselt, a szakadásokat ragasztószalaggal igyekezett eltüntetni. — Mire vársz? — kérdezte megint. Nevetett. Válaszolni akartam, nem tudom, pontosan mit, talán azt, hogy a vona­tot, de lehet, hogy mást. Egyszerre semmivé foszlott. Mintha megsimította volna arcomat. De az is lehet, hogy egy hó­pehely hullott rám. Amikor fölébredtem, hosszú ideig azon töprengtem, hol láttam ezt az esőkabátot, hol hallottam ezt a nevetést. Aztán eszembe villant Ágoston Júlián, a költő, Kaffka Margit első életrajzának írója, a legendás ciszter tanár, akivel élete utolsó éveiben együtt vonatoztunk reggelenként és délben visszafelé. Alit a vágányok mellett a megragasztott bőrkabátjában, nevetett és integetett. i .r. 1.)

Next