Új Ember, 1987 (43. évfolyam, 1/2114-52/2165. szám)
1987-01-04 / 1. (2114.) szám
Messziről jött emberek Számos legenda járja körül a tűz elrablásának történetét. Az egyik szerint egy őskori embercsaládot idegen barlangba szorított be a lángoló erdő, ahol a félelmetes vöröslő lobogás fénykeltő és melegítő hatása vonzóvá vált számukra. Így a tűz csillapodásával egy parázsló ágacskát megőriztek, a benne rejlő izzást pedig úgy táplálták, hogy bármikor hasznos lánggá lobbanthassák föl. A történelem nagy lángja Jézus Krisztus földi élete volt. A parázsló ágacskát az egyház őrzi, ezért egyegy ünnepkör újralobbantja, megeleveníti a Megváltó életének egyegy mozzanatát. Karácsony a megtestesülés valóságát oltja bele újra az időbe. Történelmileg messzi jövőből érkezett emberek vagyunk az időszámítás kezdetének környékén született Üdvözítő jászolánál. A misztérium örök voltá hoz közel minket a liturgiában e valósághoz, rajta keresztül az örökélethez. A városon kívül jelenik meg az angyal tudatni az Örömhírt. Pedig Betlehemben igazán népes közönségre találna. A városban jobban szárnyra kaphatna a hír, a tömeg visszhangoztatná a mennyei tudósítást, és mégsem a zsúfolt utcákat, karavánszállást, népszámlálóhelyeket választja. Azokra a pásztorokra gondol inkább, akik legfeljebb egymásnak adhatják tovább üzenetét, akik rongyosan, bocskorosan, az utazó tömeg közt szinte elszigetelt emberekként szivárognak be az istálló pislákoló fényei közé. A világ megváltásáért történő esemény nem világszenzációt, hanem igazi imádókat, a szavak, örömkönnyek, egyszerű hódolat tiszta áldozatát kívánja. Sajnos a karácsonyi szertartásainkra „becsöppenő” tömeg jelenntős hányada sokszor csak afféle betlehemi tömeg. Zajos, italgőzös, bámészkodó. Mégis az ő nem egyszer rendbontással járó megjelenésük egyetlen értelme a közülük egy-egy a látottakon elgondolkodó ember. Különösen, ha a liturgián „igazán” résztvevő közösség összetartozása segíti ebben. Hogyan érhető el ez? Az újszülött hollétét és kilétét nem azoknak fedi fel az angyal, akik egyébként is Betlehemben lévén kellemes időtöltés gyanánt megszemlélhették volna őt, és utána tudálékosan elcsacsoghattak volna róla. A pásztorok csak azért jönnek a városba, csak őt keresik, és őszinte, felszabadult imádattal borulnak elő. Messziről jött emberek, akiket egyetlen cél vonzott a város bántóan zajos falai közé. Legyen ilyen a mi ünneplésünk is. Már családjaink hangulatán is érződnie kellene: a nagy esemény liturgikus megelevenítése köré csoportosul valamennyi gesztusunk, és a várva várt ünnep itt éri el csúcspontját. Sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok — mondja Jézus a teljességét abenne elért kinyilatkoztatásról. Három királyt azért mégis megemlít az Újszövetség, akik inkább csak képviselői a távoli népeknek, mégis, hosszú zarándoklatuk után előbb látják meg az Üdvözítőt, mint saját királya, akinek területén a világra jön. A tiszta szándékot vonzza maga köré, a pogány mágusok ajándékozó hódolatát — akár távoli földrészekről is — inkább, mint Heródes gyilkos szándékait. Közülük sem azé lesz, aki dagályos szokásokkal a karácsony ürügyén kiélt önzésével közeledik Hozzá. Az ilyenek számára Betlehem hasító kontraszthatást tükröz vissza: a gyermekmészárlás gyászának sötétségét. Aki viszont a közénk jött új, isteni életben saját benső életének isteni újjászületését keresi, az látszólag illetéktelenként szemlélheti, amit sok „illetékes”, próféták és Izrael fölkent királyai nem láthattak. Távolság és közelség elmosódása jellemzi Jézus születésének körülményeit. Szent Pál szavai: „Most ti, akik távol voltatok, Krisztus Jézusban közel kerültetek ..(Ef 2, 13). Isten mindenhatóságának eredménye, hogy az újszülöttől nem szigetel el sem a barlang szűkössége, sem a földrajzi, sem a két évezredes távolság, sem a fizikai láthatóság hiánya. A liturgia képes átívelni e messziségeket, a lélekben való elzárkózottság azonban megnöveli őket. Csak a bűnbánatban, szentségekben, őszinte szándékban megtisztult és megújult ember nyer feloldást a földies elszigeteltségek alól. Pajor András VASADI PÉTER: Kommentár Szajás 4,5-höz Olyan ő, akár a Gyermek, aki megszánta a völgyi sötétet, és a Hegyről leereszkedett. Azt a szobát kereste, amelyben ezár gyertya világolt. Ment, ment a sötétben, míg meg nem lelte a házat. De amint a kaput kinyitotta, lángba borult a sötét, és mint a lobogó zsír a Völgybe kiömlött, őt is elérte. Tüzetfogott fodros ujjasa, a haja, gallérja, a lába, s így égve az éj utcáján lassú futásnak eredt. S kétoldalt hosszú ujja lángjaival végigsimította a házfalakat. Azóta tűzcsíkok égnek a téglákon, a völgylakók hátán, a szívén és homlokain. S mióta a Gyermek ízig elégett, a Völgy fölött mint fényes felhő újra s újra eljön és megpihen. I És csöndes esőjében a völgylakók kőoszlop lábaikat .ezsik frissen emelgetni. 3. Hószikrák 1. Mennyi lett a hófehérség. Kiszorul a zaj csapatja, és a közel-távolból úgy köszönt most rád l az idő, hogy a fagynak borostyánja futhat fel az eszterhéjra. Aztán mellé áll a másik, s mire estbe hajlik órád, sorozatosan skálázhatsz, mert ím orgonát épít a tél. És a szél már rá is kezdi . . . Mit is énekel a szél? Hajnalra is fehér zsoltárt, melynek minden strófája a végtelenbe hömpölyög, míg el nem éri csöndösét az örökmozdulatlan Hangnak, hogy abban majd megnyugodjon ... Ám a tenger tovább mormol, mely e strófák ritmusa, hogy ne csituljon az, aminek lényege a folyton mozgás. És mert Benne élünk, mozgunk, nem ez-e a mi részünk is? Mormálásunk, belső mozgás. Nyugtalan, időkiihívó. Válaszolsz-e? Nézd a hószikrák özönjét. Villogó, apró jelek, serkentők és csodátkeltők, és hogy épp az Úr küszöbjén sorakoznak ajtód elé, ne a seprűért nyúlj vagy a széles fejű hólapátért. Térdelj le s úgy kezdd az évet, mint az egyszerű barát, ki látva már a fény pálcáját, csendes zsolozsmába fog. Tóth Sándor Egyházművészeti újdonság A Bp. Bakáts téri plébániatemplomban a keresztelőmedence környezetében helyezték el a Jézus megkeresztelése c., vörösrézből készült domborművet, Búza Barna szobrászművész alkotását. FOTÓ : VÍG L. ENDRE Jézus Krisztusban társörökösök Vízkereszt ünnepének szentleckéje (Ef 3,2—3, 5—6) azt hirdeti, hogy Krisztusban az egész emberiség Megváltóra talál. Evangéliuma különbség nélkül mindenkinek felajánlja az üdvösséget. Valamennyien Isten gyermekei vagyunk, és így egyetlen nagy testvéri közösséget alkotunk. A bibliai hagyomány tanúsága szerint a különböző nemzetek egy családhoz tartoznak (Tér 10. 1.). Izraelben mindig élt a meggyőződés, hogy a pogány nemzetek is megtérnek egykor az egy igaz Istenhez, és ők is részesei lesznek az üdvösségnek. Az istentisztelet közösségében leomlanak az Izraelt a pogány népektől elválasztó üdvrendi határok (1z 66,18—24), s nem lesz többé jelentősége az emberi embertől, vagy a népeket népektől elkülönítő válaszfalnak sem. Az Ószövetség várakozása Krisztusban teljesedett be, akiben az egész emberiség meghívást kapott az üdvösségre. Egyetemes küldetését az egyház folytatja: „én kaptam minden hatalmat mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet...” (Mt 29,19). Krisztus tehát a világ üdvözítője. Máté evangéliuma a mágusok látogatásának elbeszélésével már Jézus földi életének kezdetén igazolni akarja, hogy ő nemcsak Izrael, hanem a népek Messiása is. A napkeleti bölcsek az egész pogány emberiség nevében hódolnak a betlehemi Kisded előtt, kifejezve a tényt, hogy évezredek várakozása célhoz ért. A mai szentleckében Pál apostol teológiailag értékeli Jézus üdvözítő művének egyetemességét: „Most a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta a Lélek: ... a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, egy testhez tartozók, és az evangélium által az ígéret részesei” (5—6. v.). Az Apostol rámutat arra, hogy az Ábrahámnak és utódainak adott, majd később többször megismételt isteni ígéretek örököse már az egyetemes emberiség. A Krisztusba vetett hit által mindannyian Isten gyermekei leszünk, mert a keresztségben Krisztust öltjük magunkra, és testéhez, az egyházhoz tartozunk. Ezért „nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban”, írja Pál apostol a galatáknak (Gál 3,28). Az emberiség mindig vágyódott az egységre és egyenlőségre, amelynek a történelem során oly sokszor ellenállnak a kialakult nemzeti, társadalmi vagy szociális körülmények. Ez a törekvés még sohase tört fel oly elemi erővel, mint napjainkban. A keresztény Krisztus evangéliumában látja azt az erőt, amely valódi testvéri közösségre képes vezetni a népeket, társadalmi osztályokat és az egyes embereket. Feltárta előttünk, hogy Isten mindannyiunknak Atyja, aki gondot visel „jókra és gonoszokra” (Mt 6,45), azaz emberi feltételektől függetlenül, kivétel nélkül mindenkire. Ez azt jelenti, hogy mindnyájan testvérei vagyunk egymásnak az emberiség nagy családjában. Vízkereszt az egyházi év egyik legkedvesebb ünnepe. Sok keresztény országban karácsony helyett ez az ünnep az ajándékozás napja. A hangulaton túl azonban a keresztény nem veszítheti szem elől Vízkereszt tanítását és egyben súlyos erkölcsi indítását: a hívő embernek úgy kell élnie, cselekednie és gondolkodnia, hogy kifejezésre juttassa: Krisztusban testvérei lettünk egymásnak. Krisztus üdvözítő műve megteremtette e közösség alapját, de csak önmagunkból kilépő keresztény életünk teheti valósággá. Rózsa Huba Az ember felértékelése Olyan korban, amikor gyors egymásutánban nemcsak a pénz, hanem számos emberi érték devalválódásának is tanúi vagyunk, talán jobban megérthetjük karácsony misztériumának a tanítását. Karácsony misztériuma ugyanis, vagyis az Isten emberré levésének a története — amikor bizonyítja Isten „mértéktelen”, végtelen szeretetét —, az ember felértékelését jelenti éppen csökkent reményű korszakában, és múlandóságra figyelmeztető helyzetében. „Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket. Nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalmasságból, s a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében, akit Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által bőven árasztott ránk, hogy kegyelmével megigazuljunk, s az örök élet reménybeli örököseivé váljunk” (Tit 3,4—7). Az emberiség leértékelte önmagát Ádám és Éva bűnével (és minden esetben leértékeli magát az ember bűneivel), Krisztus azonban viszszaszerezte a megváltással az ember becsületét és nagyra hivatottságát, mind önmaga, mind mások előtt, s ami a legfontosabb, Isten, az Atya előtt is. Maga az a tény, hogy Isten emberré lett, tehát az a történelmi valóság, hogy Isten emberi testben (természetben) megjelent világunkban, egyedül ez a tény is az emberség értékét és megbecsülését sugallja. Isten nem tartotta önmagához abszolút méltatlannak, hogy „fölvegye a szolga alakját” (v. ö. Fi 2,6— 8), sőt arra a „kalandra” szánta el magát, hogy megtapasztalja az emberi sorsot, az emberi örömöt, küzdelmet és szenvedést, — mindez számunkra azt bizonyítja. I. hogy érdemes embernek lenni s, érdemes becsülettel vállalni sorsunkat, minden nehézség ellenére is. ____________________________ . A második lépés az ember felértékelésében Jézus Krisztus példája: értékes dolog az emberért dolgozni és érte, elsősorban üdvösségéért áldozatot vállalni. Lehet, hogy keserű és rosszkedvű pillanatok az ellenkezőjére ösztönöznek, ti. hogy nincs értelmez és haszna a humánus magatartásnak és emberszeretetünknek, de karácsony misztériuma arról győz meg mindnyájunkat, hogy bajokban és nehézségekben egyedüli teljes megoldást csak a szeretet hozhat Krisztus példája szerint. Nem a szeretet és a jóság utáni vágyakozás tör-e fel bennünk, sokszor nem is tudatosan, amikor megpillantjuk a karácsonyi fényeket? Nem az ember iránti bizalom ébred-e fel lelkünkben, amikor újra és újra föllángol jövőbe vetett reményünk háborús veszélyek és a kegyetlenség poklainak pusztításai ellenére? „Adjatok nekünk reményt, decemberi hajnalok, ádventi gyertyák, karácsonyi fények” — halljuk az ádventi kiáltást —, „hozzátok el nekünk a reményt és a bátorságot a jóra” (Beke Kata: Ki méltó látni a csodát? Élet és Irodalom, 1986. dec. 12.). Karácsony misztériuma a legszebb isteni antropológiát (embertant) hirdeti, éh-kedvet és bátorságot önt a bűnei miatt elgyöngült és elkedvetlenedett világba: „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme minden ember számára” (Tit 2,11). A kegyelem fölemel minket az isteni életbe s olyan dolgokra képesít, amilyenekre magunk erejéből képtelenek volnánk. Az ember felértékelése, az emberi nem megváltása karácsony misztériumával kezdődik. Igazi kereszténységünk a krisztusi emberség kimunkálásán indul el, hogy megszerezze boldogságát. Csanád Béla