Új Ember, 1987 (43. évfolyam, 1/2114-52/2165. szám)

1987-01-04 / 1. (2114.) szám

Messziről jött emberek Számos legenda járja körül a tűz elrablásának történetét. Az egyik szerint egy őskori embercsaládot idegen barlangba szorított be a lán­goló erdő, ahol a félelmetes vörös­lő lobogás fénykeltő és melegítő hatása vonzóvá vált számukra. Így a tűz csillapodásával egy parázsló ágacskát megőriztek, a benne rej­lő izzást pedig úgy táplálták, hogy bármikor hasznos lánggá lobbant­­hassák föl. A történelem nagy lángja Jézus Krisztus földi élete volt. A parázsló ágacskát az egyház őrzi, ezért egy­­egy ünnepkör újralobbantja, meg­eleveníti a Megváltó életének egy­­egy mozzanatát. Karácsony a meg­testesülés valóságát oltja bele újra az időbe. Történelmileg messzi jö­vőből érkezett emberek vagyunk az időszámítás kezdetének környékén született Üdvözítő jászolánál. A misztérium örök voltá hoz közel minket a liturgiában e valósághoz, rajta keresztül az örökélethez. A városon kívül jelenik meg az angyal tudatni az Örömhírt. Pedig Betlehemben igazán népes közön­ségre találna. A városban jobban szárnyra kaphatna a hír, a tömeg visszhangoztatná a mennyei tudósí­tást, és mégsem a zsúfolt utcákat, karavánszállást, népszámlálóhelye­ket választja. Azokra a pásztorokra gondol inkább, akik legfeljebb egy­másnak adhatják tovább üzenetét, akik rongyosan, bocskorosan, az utazó tömeg közt szinte elszigetelt emberekként szivárognak be az is­tálló pislákoló fényei közé. A vi­lág megváltásáért történő esemény nem világszenzációt, hanem igazi imádókat, a szavak, örömkönnyek, egyszerű hódolat tiszta áldozatát kívánja. Sajnos a karácsonyi szertartá­sainkra „becsöppenő” tömeg jelen­­n­­tős hányada sokszor csak afféle betlehemi tömeg. Zajos, italgőzös, bámészkodó. Mégis az ő nem egy­szer rendbontással járó megjelené­sük egyetlen értelme a közülük egy-egy a látottakon elgondolkodó ember. Különösen, ha a liturgián „igazán” résztvevő közösség össze­tartozása segíti ebben. Hogyan ér­hető el ez? Az újszülött hollétét és kilétét nem azoknak fedi fel az angyal, akik egyébként is Betlehemben lé­vén kellemes időtöltés gyanánt meg­szemlélhették volna őt, és utána tu­dálékosan elcsacsoghattak volna ró­la. A pásztorok csak azért jönnek a városba, csak őt keresik, és őszinte, felszabadult imádattal bo­rulnak elő. Messziről jött emberek, akiket egyetlen cél vonzott a város bántóan zajos falai közé. Legyen ilyen a mi ünneplésünk is. Már családjaink hangulatán is érződnie kellene: a nagy esemény liturgikus megelevenítése köré csoportosul va­lamennyi gesztusunk, és a várva várt ünnep itt éri el csúcspontját. Sok próféta és király szerette vol­na látni, amit ti láttok — mondja Jézus a teljességét abenne elért kinyilatkoztatásról. Három királyt azért mégis megemlít az Újszövet­ség, akik inkább csak képviselői a távoli népeknek, mégis, hosszú za­rándoklatuk után előbb látják meg az Üdvözítőt, mint saját királya, akinek területén a világra jön. A tiszta szándékot vonzza maga köré, a pogány mágusok ajándékozó hó­dolatát — akár távoli földrészekről is — inkább, mint Heródes gyilkos szándékait. Közülük sem azé lesz, aki dagályos szokásokkal a kará­csony ürügyén kiélt önzésével kö­zeledik Hozzá. Az ilyenek számára Betlehem hasító kontraszthatást tükröz vissza: a gyermekmészárlás gyászának sötétségét. Aki viszont a közénk jött új, is­teni életben saját benső életének isteni újjászületését keresi, az lát­szólag illetéktelenként szemlélheti, amit sok „illetékes”, próféták és Iz­rael fölkent királyai nem láthattak. Távolság és közelség elmosódása jellemzi Jézus születésének körül­ményeit. Szent Pál szavai: „Most ti, akik távol voltatok, Krisztus Jé­zusban közel kerültetek ..(Ef 2, 13). Isten mindenhatóságának ered­ménye, hogy az újszülöttől nem szi­getel el sem a barlang szűkössége, sem a földrajzi, sem a két évezre­des távolság, sem a fizikai látha­tóság hiánya. A liturgia képes át­ívelni e messziségeket, a lélekben való elzárkózottság azonban meg­növeli őket. Csak a bűnbánatban, szentségekben, őszinte szándékban megtisztult és megújult ember nyer feloldást a földies elszigeteltségek alól. Pajor András VASA­DI PÉTER: Kommentár Szajás 4,5-höz Olyan ő, akár a Gyermek, aki megszánta a völgyi sötétet, és a Hegyről leereszkedett. Azt a szobát kereste, amelyben ezár gyertya világolt. Ment, ment a sötétben, míg meg nem lelte a házat. De amint a kaput kinyitotta, lángba borult a sötét, és mint a lobogó zsír a Völgybe kiömlött, őt is elérte. Tüzet­­fogott fodros ujjasa, a haja, gallérja, a lába, s így égve az éj utcáján lassú futásnak eredt. S kétoldalt hosszú ujja lángjaival végigsimította a házfalakat. Azóta tűzcsíkok égnek a téglákon, a völgy­lakók hátán, a szívén és homlokain. S mióta a Gyermek ízig elégett, a Völgy fölött mint fényes felhő újra s újra eljön és megpihen. I És csöndes esőjében a völgy­­lakók kőoszlop lábaikat .­ezsik frissen emelgetni. 3. Hószikrák 1. Mennyi lett a hó­fehérség. Kiszo­rul a zaj csapatja, és a közel-távol­­ból úgy köszönt most rád l az idő, hogy a fagynak borostyánja futhat fel az eszterhéjra. Aztán mellé áll a másik, s mire estbe hajlik órád, sorozatosan skálázhatsz, mert ím orgonát épít a tél. És a szél már rá is kezdi . . . Mit is énekel a szél? Hajnalra is fehér zsoltárt, melynek minden strófája a végtelenbe hömpölyög, míg el nem éri csönd­ösét az örök­mozdulatlan Hangnak, hogy abban majd megnyugodjon ... Ám a tenger tovább mormol, mely e strófák ritmusa, hogy ne csituljon az, aminek lényege a foly­­ton­ mozgás. És mert Benne élünk, mozgunk, nem ez-e a mi részünk is? Mormálásunk, belső mozgás. Nyugtalan, időkiihívó. Válaszolsz-e? Nézd a hószikrák özönjét. Villogó, apró jelek, serkentők és csodát­­keltők, és hogy épp az Úr küszöb­jén sorakoznak ajtód elé, ne a sep­rűért nyúlj vagy a széles fejű hó­lapátért. Térdelj le s úgy kezdd az évet, mint az egyszerű barát, ki látva már a fény pálcáját, csendes zso­lozsmába fog. Tóth Sándor Egyházművészeti újdonság A Bp. Bakáts téri plébániatemplomban a keresztelőmedence környeze­tében helyezték el a Jézus megkeresztelése c., vörösrézből készült dom­borművet, Búza Barna szobrászművész alkotását. FOTÓ : VÍG L. ENDRE Jézus Krisztusban társörökösök Vízkereszt ünnepének szentleckéje (Ef 3,2—3­, 5—6) azt hirdeti, hogy Krisztusban az egész emberiség Megváltóra talál. Evangéliuma különb­ség nélkül mindenkinek felajánlja az üdvösséget. Valamennyien Isten gyermekei vagyunk, és így egyetlen nagy testvéri közösséget alkotunk. A bibliai hagyomány tanúsága szerint a különböző nemzetek egy családhoz tartoznak (Tér 10. 1.). Iz­raelben mindig élt a­ meggyőződés, hogy a pogány nemzetek is meg­térnek egykor az egy igaz Istenhez, és ők is részesei lesznek az üdvös­ségnek. Az istentisztelet közösségé­ben leomlanak az Izraelt a pogány népektől elválasztó üdvrendi hatá­rok (1z 66,18—24), s nem lesz többé jelentősége az emberi embertől, vagy a népeket népektől elkülönítő válaszfalnak sem. Az Ószövetség várakozása Krisz­tusban teljesedett be, akiben az egész emberiség meghívást kapott az üdvösségre. Egyetemes küldetését az egyház folytatja: „én kaptam minden hatalmat mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek ta­nítványommá minden népet...” (Mt 29,19). Krisztus tehát a világ üdvö­zítője. Máté evangéliuma a mágu­sok látogatásának elbeszélésével már Jézus földi életének kezdetén igazolni akarja, hogy ő nemcsak Iz­rael, hanem a népek Messiása is. A napkeleti bölcsek az egész po­gány emberiség nevében hódolnak a betlehemi Kisded előtt, kifejezve a tényt, hogy évezredek várakozása célhoz ért. A mai szentleckében Pál apostol teológiailag értékeli Jézus üdvözítő művének egyetemességét: „Most a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta a Lélek: ... a po­­gányok Krisztus Jézusban társörö­­kösök, egy testhez tartozók, és az evangélium által az ígéret részesei” (5—6. v.). Az Apostol rámutat ar­ra, hogy az Ábrahámnak és utó­dainak adott, majd később több­ször megismételt isteni ígéretek örököse már az egyetemes embe­riség. A Krisztusba vetett hit által mindannyian Isten gyermekei le­szünk, mert a keresztségben Krisz­tust öltjük magunkra, és testéhez, az egyházhoz tartozunk. Ezért „nincs többé zsidó vagy görög, rab­szolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztus Jézusban”, írja Pál apostol a galatáknak (Gál 3,28). Az emberiség mindig vágyódott az egységre és egyenlőségre, amely­nek a történelem során oly sokszor ellenállnak a kialakult nemzeti, tár­sadalmi vagy szociális körülmé­nyek. Ez a törekvés még sohase tört fel oly elemi erővel, mint nap­jainkban. A keresztény Krisztus evangéliumában látja azt az erőt, amely valódi testvéri közösségre képes vezetni a népeket, társadal­mi osztályokat és az egyes embe­reket. Feltárta előttünk, hogy Isten mindannyiunknak Atyja, aki gon­dot visel „jókra és gonoszokra” (Mt 6,45), azaz emberi feltételektől füg­getlenül, kivétel nélkül mindenkire. Ez azt jelenti, hogy mindnyájan testvérei vagyunk egymásnak az emberiség nagy családjában. Vízkereszt az egyházi év egyik legkedvesebb ünnepe. Sok keresz­tény országban karácsony helyett ez az ünnep az ajándékozás napja. A hangulaton túl azonban a keresz­tény nem­ veszítheti szem elől Víz­kereszt tanítását és egyben súlyos erkölcsi indítását: a hívő ember­nek úgy kell élnie, cselekednie és gondolkodnia, hogy kifejezésre jut­tassa: Krisztusban testvérei lettünk egymásnak. Krisztus üdvözítő mű­ve megteremtette e közösség alap­ját, de csak önmagunkból kilépő keresztény életünk teheti valósággá. Rózsa Huba Az ember felértékelése Olyan korban, amikor gyors egymásutánban nemcsak a pénz, hanem számos emberi érték de­valválódásának is tanúi vagyunk, talán jobban megérthetjük kará­csony misztériumának a tanítá­sát. Karácsony misztériuma ugyanis, vagyis az Isten emberré levésének a története — amikor bizonyítja Isten „mértéktelen”, végtelen szeretetét —, az ember felértékelését jelenti éppen csök­kent reményű korszakában, és múlandóságra figyelmeztető hely­zetében. „Amikor azonban üd­vözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeret­etét, meg­mentett minket. Nem azért, mert igazak voltak tetteink, hanem irgalmasságból, s a Szentlélek­­ben való újjászületés és meg­újulás fürdőjében, akit Üdvözí­tőnk, Jézus Krisztus által bőven árasztott ránk, hogy kegyelmé­vel megigazuljunk, s az örök élet reménybeli örököseivé vál­junk” (Tit 3,4—7). Az emberiség leértékelte önmagát Ádám és Éva bűnével (és minden esetben leértékeli magát az ember bű­neivel), Krisztus azonban visz­­szaszerezte a megváltással az ember becsületét és nagyra hi­­vatottságát, mind önmaga, mind mások előtt, s ami a legfonto­sabb, Isten, az Atya előtt is. Maga az a tény, hogy Isten emberré lett, tehát az a törté­nelmi valóság, hogy Isten em­beri testben (természetben) meg­jelent világunkban, egyedül ez a tény is az emberség értékét és megbecsülését sugallja. Isten nem tartotta önmagához abszo­lút méltatlannak, hogy „fölvegye a szolga alakját” (v. ö. Fi­ 2,6— 8), sőt arra a „kalandra” szánta el magát, hogy megtapasztalja az emberi sorsot, az emberi örö­möt, küzdelmet és szenvedést, — mindez számunkra azt bizonyítja. I. hogy érdemes embernek lenni s, érdemes becsülettel vállalni sorsunkat, minden nehézség el­lenére is. ____________________________ . A második lépés az ember felértékelésében Jézus Krisztus példája: értékes dolog az embe­rért dolgozni és érte, elsősorban üdvösségéért áldozatot vállalni. Lehet, hogy keserű és rosszked­vű pillanatok az ellenkezőjére ösztönöznek, ti. hogy nincs ér­telmez és haszna a humánus ma­gatartásnak és emberszerete­­tünknek, de karácsony miszté­riuma arról győz meg mindnyá­junkat, hogy bajokban és nehéz­ségekben egyedüli teljes megol­dást csak a szeretet hozhat Krisztus példája szerint. Nem a szeretet és a jóság utáni vágyakozás tör-e fel ben­nünk, sokszor nem is tudatosan, amikor megpillantjuk a kará­csonyi fényeket? Nem az ember iránti bizalom ébred-e fel lel­künkben, amikor újra és újra föllángol jövőbe vetett remé­nyünk háborús veszélyek és a kegyetlenség poklainak pusztítá­sai ellenére? „Adjatok nekünk reményt, decemberi hajnalok, ád­venti gyertyák, karácsonyi fé­nyek” — halljuk az ádventi kiál­tást —, „hozzátok el nekünk a reményt és a bátorságot a jóra” (Beke Kata: Ki méltó látni a csodát? Élet és Irodalom, 1986. dec. 12.). Karácsony misztériuma a leg­szebb isteni antropológiát (em­bertant) hirdeti, éh-­kedvet és bátorságot önt a bűnei miatt el­gyöngült és elkedvetlenedett vi­lágba: „Megjelent ugyanis meg­váltó Istenünk kegyelme min­den ember számára” (Tit 2,11). A kegyelem fölemel minket az isteni életbe s olyan dolgokra képesít, amilyenekre magunk erejéből képtelenek volnánk. Az ember felértékelése, az emberi nem megváltása kará­csony misztériumával kezdődik. Igazi kereszténységünk a krisz­tusi emberség kimunkálásán­­ indul el, hogy megszerezze boldogságát. Csanád Béla

Next