Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-01-01 / 1. (2217.) szám
KATOLIKUS SZEMMEL A PÁPAI ÜZENET MAGYAR VISSZHANGJA. Az Országgyűlés decemberi ülésszakán Szűrös Mátyás, a külügyi bizottság elnöke, az MSZMP KB titkára felszólalásában méltatta a Szentatya újévi üzenetét (ld. 1. o.), amelyben a katolikus egyház feje síkraszálla nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartásáért. Szűrös Mátyás a többek között ezeket mondotta: „A pápai üzenet gondolatmenete, az abban megfogalmazott igények egybecsengenek a magyar politika olyan alapvető céljaival, mint a humánus szocialista társadalom, a demokratikus jogállam megteremtése.” „Kiemelkedő jelentőségű, hogy a pápai üzenet a nemzetiségi jogokat az általános emberi jogok aspektusa mellett a nemzetközi viszonyokban kiteljesedő enyhüléssel összefüggésben veti fel.” „A külügyi bizottság azt javasolja, hogy az Országgyűlés állásfoglalása üdvözölje és biztosítsa támogatásunkról a pápai üzenetben megfogalmazott gondolatokat. Szólítsa fel a kormányt, hogy továbbra is kísérje figyelemmel a határainkon kívül élő magyar nemzetiségek helyzetének alakulását, kétoldalú kapcsolatai keretében, illetve a nemzetközi szervezetekben és fórumokon tegyen lépéseket annak javítása, a nemzetiségeket összekötő, a népek közötti megértést segítő szerepének érvényesítése érdekében.” Szűrös Mátyás végezetül kérte az Országgyűlést, bízza meg akülügyi bizottságot az állásfoglalásnak az elmondottak szellemében történő megfogalmazásával és nyilvánosságra hozatalával. Tóth Károly református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében konkrét javaslattal fordult az Országgyűléshez: kezdeményezzenek egy, az Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadandó olyan nemzetközi dokumentum előkészítését, amely kodifikálja a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatához hasonlóan. A külügyi bizottság tájékoztatóját a fenti kiegészítéssel az Országgyűlés elfogadta.* A pápai üzenetre válaszul köszönő táviratot intézett Etchegaray bíboroshoz, a Justitia et Pax Bizottság elnökéhez a Magyar Demokrata Fórum kibővített elnöksége. MI VÁLTOZOTT? Ülök a Magyar Vöröskereszt Országos Vezetősége ülésén. Dr. Hantos János, az OVB elnöke ismerteti az elvégzett feladatokat és a terveket. Különösen figyelemre méltóak szavai, amikor a családvédelemről, a romániai menekültek és az örményországi földrengés áldozatainak megsegítéséről szól. Jólesik, hogy amikor a más szervezetekkel való együttműködésről beszél, megemlíti a magyarországi egyházakat is. Ámde amikor a Vöröskereszt szervezeti megújulásáról ejt szót, lényegében visszautasítja a magyar társadalom egész intézményrendszerét érintő reformot, mondván, a Vöröskereszt korábban is alulról építkezett, alapszervezetei eleddig is önállóak voltak, s maga a szervezet is autonóm. Ezért tűnik anakronisztikusnak, hogy az elnöki asztalnál ott ül az MSZMP küldötte, s a hozzászólókat kivétel nélkül elvtársnak szólítják • G. Gy. KARÁCSONY KISUGÁRZÁSA. — A kereszténység majd' kétezer év óta kiáltja a világba a megbékélés, az embertestvériség üzenetét „minden jószándékú ember” felé. Örvendetes, hogy ez az üzenet olyanok szívében is visszhangra talál, akik nem tartoznak szorosan egyik vagy másik egyház kötelékébe sem, de magukénak érzik a karácsony humánumát, erkölcsi üzenetét. Ilyen visszhang, vagy inkább üzenetfelerősítő volt például az a felhívás, amelyet a népfront Szabolcs Megyei Bizottsága bocsátott ki. Címzettje ugyan „a megye valamennyi népfrontbizottsága”, de talán lehetne minden magyar település, sőt egyházközség is. Ez a felhívás azt kérte, hogy a helyi bizottságok kezdemé- nyezzék településükön „egy alkalmas köztéren a béke karácsonyfájának felállítását. Társadalmi összefogással teremtsék meg annak lehetőségét, hogy a kivilágított és feldíszített fenyő mellett december 15-től kezdődően ünnepi percek keretében emlékezzenek a békére. Meleghangú versek és énekek, rövid beszédek segítsék az érzelmi azonosulást, az elkötelezett felelősségérzet ébresztését." A felhívás azonban nem elégszik meg a béke gondolatának középpontba állításával, hanem ezt egybeköti szociális felelősségünk felébresztésével: „Azokon a helyeken, ahol állami gondozott gyermekek élnek, keressék fel a népfrontbizottságok tagjai a gyermekotthonokat, és bensőséges műsor vagy más alkalom keretében szerezzenek örömet nekik. Hasonló látogatásokat tegyenek szociális otthonokban, idős emberek klubjaiban, s a körülményektől és lehetőségektől függően ajándékozzák meg a közösségeket.” A motívumoknak ez az összekapcsolása hozzánk, keresztényekhez is közel áll, sőt számunkra éppen karácsony titkából, Isten hozzánk hajlásából következik. A népfrontfelhívást az is rokonszenvessé teszi, hogy a meghirdetett programban számít ránk, hívő emberekre is: „Ezekben a szeretetakciókban a bizottságok kérjék az egyházak közreműködését.” A napjainkban formálódó nemzeti egyetértést erős szálakkal erősíthetik az ilyen kezdeményez A SZILVESZTERNEK — a pezsgősüvegek durrogása, a kürtszók, az énekek és a vidám sálvidám hacacárék ellenére is — alagút jellege van: az elmúlt év tájainak ismeretében belemegyünk ebbe az alagútba, és január 1-én kibukkanunk a sötétjéből. Vajon milyen tájat pillantunk meg, ahogy a fokozatosan fölszálló ködből kibontakozik? Lehet zord vagy tavaszias, lehet egy nép nehézségekkel teli, de lebírhatatlanul reményteljes tája, egy dolog bizonyos: Isten kezéből való. Az, amit rajta s benne találunk, emberi feladatként tárul elénk, az üdvösségnek arra az évre rendelt testi-lelki parcellájaként, amelyet meg kell az embernek művelnie, vívnia, szelídítenie, szereznie, meg kell emberiesítenie. Akkor is különösen ajándékévnek érezzük 1989-et, ha minden egyes év is ajándék, és ha anyagilag a nehéz 1988-as évinél is súlyosabb áldozatokra számíthatunk benne, mert szellemi-lelki értelemben újjászülethet ez a nemzet, de legalábbis megkezdheti újjászületését az idén, és tömérdek elvégzendő tette nyomán nagyobbíthatja szabadságát. Új idő lesz ez az év, új történelemmel, új és megfontolt, de határozott lépésekkel. Új érvekkel, új okossággal, a hosszú egyéni társadalmi szenvedés utáni új tapasztalatokkal, új fejleményekkel, az egyház új mondataival, újuló kezdeményezéseivel és lelkületével — emberi számítás szerint. Ám Isten ideje lesz ez az év is. Vagyis megjósolhatatlan, a lényege szerint: a „lopakodó” Isten ideje lesz. Azé az Istené, aki az emberi törekvésekre nem mond se jót, se rosszat, csak éppen a mást cselekszi. Isten nem „harmadikutas”. Nem is első, aki után még emberi tervek és módok sorakozhatnak, ő az „egyetlen”utas. Aki az életet abszolút módon, teljes és oszthatatlan kizárólagossággal bírja, mert ő maga az, egyedül „utazik”. Minden más és mindenki más útja csakis az ő elgondolásának függvényében „út” vagy helybenjárás. (v. p.) 2 life* Közel vagyok a szenvedő kisebbségekhez (Folytatás az 1. oldalról.) 6. A létezéshez való jogot árnyaltabb formákbakn is meg lehet tagadni. Bizonyos népek, különösen azok, amelyeket őslakosságnak lehet tekinteni, mindig különös kapcsolatban voltak földjükkel, amely szorosan kötődik önazonosságukhoz, faji, kulturális és vallási hagyományaikhoz. Amikor az őslakosságot megfosztják földjétől, létének éltető elemét veszíti el, és az a veszély fenyegeti, hogy mint nép megszűnik létezni. 7. Sértetlenül tiszteletben kell tartani továbbá a kisebbségnek azt a jogát, hogy megőrizze és fejlessze saját kultúráját. Mert nem ritka eset, amikor a kisebbségben lévők kultúráját a megsemmisülés fenyegeti. Valóban vannak olyan országok, ahol megfogalmazott törvény érvényével nem ismerik el az anyanyelv használatához való jogot. Arra is van példa, hogy megváltoztatják a családi és a földrajzi neveket. Előfordul az is, hogy semmibe veszik a kisebbségek művészeti és irodalmi megnyilatkozásait, nem kapnak nyilvánosságot ünnepélyeik és rendezvényeik megtartására, és ez elvezethet oda, hogy jelentős történelmi örökség megy veszendőbe. Ehhez a joghoz egészen szorosan kapcsolódik annak a joga, hogy a kisebbségek kapcsolatot tartsanak fenn azokkal, akikkel kulturális és történelmi örökségük közös, bár más államok területén élnek. 8. Ebben a pontban röviden kitérek a vallásszabadsághoz való jogra, amely az elmúlt évben rendezettnemzetközi békenap üzenetének volt a témája. Ez a jog minden vallási közösséget megillet, sőt minden egyes embert, és magában foglalja a vallásos meggyőződésnek mind egyéni, mind közösségi kinyilvánítását. Ebből következik, hogy a kisebbségek közösségükben is megünnepelhessék a maguk ünnepeit, sajátos kultikus szokásaikszerint. Legyen lehetőségük arra is, hogy a vallásos nevelésről megfelelő oktatás keretében gondoskodhassanak, és rendelkezzenek a szükséges eszközökkel. Nagyon fontos továbbá, hogy az állam biztosítsa és hatékonyan előmozdítsa a vallásszabadság érvényesülését, különösen abban az esetben, ha egy adott vallás hívei számottevő többségben vannak, de mellettük egy vagy több más hitvallást valló kisebbség is él. A vallási kisebbségek számára tehát biztosítani kell azt az igazságos jogot, hogy más közösségekkel kölcsönös kapcsolatot tartsanak fenn, saját nemzeti határaikon belül és kívül egyaránt. 9. Az alapvető emberi jogokat ma már különböző nemzetközi és nemzeti dokumentumok szabályozzák. A törvényalkotásnak ezek az eszközei valóban lényegesek, de nem elégségesek ahhoz, hogy az előítéletek megnyilvánulásait és a mélyen meggyökeresedett különbségtételeket megszüntessék, továbbá hogy felszámolják azt a gondolkodásmódot, amely a kisebbségek tagjai ellen elkövetett tetteket előidézi. A törvényeknek az emberi gondolkodásmódbanvaló meggyökereztetése nagyon hosszú és lassú folyamat, különösképpen azilyen magatartás felszámolását illetően, de ez egyáltalán nem jelentheti azt, hogy a gondolkodásmód megváltoztatására irányuló törekvés nem sürgős feladat. Nemcsak az államnak, hanem minden egyes embernek kötelessége, hogy e célkitűzés megvalósítását előmozdítsa. Mégis az állam az, amelynek jelentős szerepe lehet azáltal, hogy olyan kulturális kezdeményezések és kapcsolatok eredményes fejlődését támogatja, amelyek könnyebbé teszik a kölcsönös megértést. Ilyen az ifjúság nevelésében végzett munka, amely elősegíti a fiatalok kibontakozását afelé, hogy tiszteletben tartsák a másik embert, és minden előítéletet felszámoljanak, amelyek többnyire tudatlanságból származnak. A szülők felelőssége is igen komoly, mert példájukat látva sok mindent elsajátítanak a gyermekek, így a szülőknek más népek és közösségek iránt tanúsított magatartását is átveszik. Nem kétséges, hogy a másik tiszteletben tartásán alapuló kultúra lényeges a békés társadalom felépítéséhez. Sajnos az is nyilvánvaló azonban, hogy a másiknak ilyenfajta tiszteletben tartása a valóságban ma komoly nehézségekbe ütközik. Az államnak mindenkor éberen kell ügyelnie arra, hogy az elmarasztaló megkülönböztetésnek új megnyilvánulási formái ne jelentkezzenek — mint történetesen a lakhelyek vagy a munkahelyek megválasztásában. A közhatalom erőfeszítései ezen a területen nagyon sok esetben dicséretre méltó módon megegyeznek az önkéntes társulások, vallási szervezetek és jóakaratú emberek nagylelkű kezdeményezéseivel, amelyek arra törekszenek, hogy a feszültségeket enyhítsék, és a nagyobb társadalmi igazságosságot előmozdítsák, segítve megannyi testvérüket, hogy munkát és méltó otthont találjanak. 10. Kényes problémák akkor jelentkeznek, amikor egy kisebbség olyan igényeknek ad hangot, amelyeknek sajátos politikai tartalma is van. Előfordul, hogy egy közösség függetlenségre törekszik, vagy legalábbis nagyobb politikai önállóságra. Szeretném hangsúlyozni, hogy az ilyen jellegű kényes helyzetekben a párbeszéd és a tárgyalás jelenti azt az utat, amelyen a béke elérése érdekében járni kell. A szembenálló feleik egymás elfogadására és a párbeszédre irányuló készsége elengedhetetlen követelmény ahhoz, hogy eljussanak az összetett problémák méltányos megoldására, ami komolyan elősegít- heti a béke megvalósulását. Ellenkező esetben: a párbeszédről való lemondás az erőszak alkalmazásának nyit kaput. Az ilyen konfliktus-helyzeteikben terrorista csoportok büntetlenül bitorolják a kizárólagos jogot ahhoz, hogy a kisebbség nevében szóljanak, megfosztván őket attól, hogy szabadon és nyíltan válasszák meg saját képviselőiket, és hogy megfélemlítés nélkül keressék a megfelelő megoldásokat. Az ilyen közösségek tagjai igen gyakran szenvednek olyan erőszakos cselekedetektől, amelyeket nevükkel visszaélve követnek el. Hallják meg szavamat azok, akik a terrorizmus embertelen útjára léptek. Mások elvakult bántalmazása, ártatlanok legyilkolása és a véres megtorlások nem segítik a kisebbségek által támasztott igények méltányos elbírálását, aminek elérésére ők maguk törekednek. (V. ö.: Sollicitudo rei socialis 24.) 11. Minden jog magában foglalja a hozzá tartozó kötelezettségeket is. A kisebbségben lévő csoportoknak, közösségeknek is megvannak a sajátos kötelezettségeik azon a társadalmon és államon belül, ahol élnek. Kötelességük elsősorban a többi állampolgárhoz hasonlóan a közjó előmozdítására irányuló együttműködés. A kisebbségben lévőknek ezen túlmenően fáradozniuk kell egy békés világ felépítésén, amely minden lakójának sokszínű különbözőségét tükrözi. Egy kisebbségnek kötelessége előmozdítani minden egyes tagjának szabadságát és méltóságát, és tiszteletben kell tartania minden tagjának a választását még abban az esetben is, ha az úgy határoz, hogy a többségben lévők kultúrájához csatlakozik. Az igazságtalanság tényleges megnyilvánulásakor a kisebbség külföldre menekült csoportjának lehetősége van arra, hogy a törvényes jogok tiszteletben tartását számon kérje közössége azon tagjai érdekében, akik hazájukban maradva elnyomást szenvednek és akadályoztatva vannak hangjuk hallatásában. Ilyen esetekben nagy körültekintéssel, tiszta ítélőképességgel kell eljárni, különösen akkor, ha nincs mód arra, hogy az ott élő emberek körülményeiről tárgyilagos ismereteket szerezzenek. A kisebbségek minden tagja, bárhol is éljen, tudatosan törekedjék arra, hogy a történelmi fejlődés fényében és a jelenkor valósága szerint értékelje igényei jogosságát. Amennyiben ezt elmulasztják, fennáll a veszélye, hogy múltjuk rabjai maradnak. A béke érdekében 12. A felsorolt gondolatokból kirajzolódik egy igazságosabb és békésebb társadalom képe, amelynek megvalósításán minden erőnkkel fáradoznunk kell. Ennekérdekében nemcsak a nyíltan jelentkező hátrányos megkülönböztetéseket kell felszámolni, hanem minden olyan akadályt is, amely a közösségeket megosztja. Ennek pedig nem lehet más szabálya, mint az igazságosságon alapuló megbékélés, amely a közösség minden tagjának törvényes törekvéseit tiszteletben tartja. A békés együttélésre irányuló türelmes törekvés csak a minden nemzetet átkaroló szeretetben tud élni és célba érkezni. Ez a szeretet az egyetlen közös eredetű és rendeltetésű emberi nem sokszínű gazdagságát éltető szolgálat megannyi konkrét formájában juthat kifejeződésre. Az a mindinkább erősödő tudatos állásfoglalás, amely a kisebbségek életkörülményeinek figyelembevételekor ma minden szinten megmutatkozik, biztos remény jele korunkban a jövő nemzedékei és a kisebbségek törekvései számára. A kisebbségek megbecsülése pedig úgy is tekinthető, mint a társadalmi együttélés összhangjának mértéke, és mint egy adott ország és intézményei társadalmi érettségének mutatója. A valóban demokratikus társadalomban a kisebbségek közéleti részvételének biztosítása komoly társadalmi előrehaladás jele, ami azon nemzeteknek büszkeségére válik, amelyekben minden állampolgárnak biztosítva van az igazi szabadság légkörében való élet. 13. Végül különleges buzdítással fordulok azokhoz, akik testvéreim Krisztusban. Mi mindnyájan tudjuk hitünkből — akármilyen is legyen származásunk és akárhol is éljünk —, hogy Krisztusban „egyikünk is, másikunk is megjelenhet az Atyánál az egy Lélekben”, mert „Isten házanépe” lettünk (Ef 2,18—19). Mint Isten egyetlen családjának tagjai, egymás között nem tűrhetünk megosztottságot és hátrányos megkülönböztetést. Amikor az Atya elküldte Fiát a földre, az egyetemes üdvösség szerzését bízta rá. Jézus azért jött, hogy mindenkinek „élete legyen és bőségben legyen" (Jn 10,10). Egyetlen ember, egyetlen közösség sincs kizárva az egységesítő szeretetnek ebből a küldetéséből, amely most ránk van bízva. Nekünk is imádkoznunk kell, mint ahogy Jézus is imádkozott éppen halálának előestéjén, egyszerű és magasztos szavakkal: „Ahogyan Te, Atyám, bennem vagy és én te benned, legyenek ők is bennünk egy” (Jn 17,21). Ilyen imádságnak kell alkotnia életprogramunkat, tanúságtételünket, hogy keresztényekként felismerjük közös Atyánkat, aki nem személyválogató, „szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki” (MTörv 10,18). 14. Amikor az Egyház általánosságban beszél hátrányos megkülönböztetésről vagy — mint ebben az üzenetben — arról a sajátságos hátrányos megkülönböztetésről, amely a kisebbségieket sújtja, elsősorban saját tagjaihoz fordul, bármilyen legyen is helyzetük vagy felelősségük a társadalmon belül. Ahogy az egyházban nem lehet helye hátrányos megkülönböztetésnek, úgy egy keresztény sem bátoríthat vagy támogathat szerveződéseiket és magatartásformákat, amelyek megosztanak embereket és közösségeket. Ugyanezt a tanítást kell alkalmazni azokra is, akik az erőszakhoz folyamodnak, és azt támogatják. 15. Befejezésül szeretném kifejezésre juttatni, hogy lélekben közel vagyok a szenvedő kisebbségek tagjaihoz. Ismerem szenvedésük nehéz perceit és jogos büszkeségük okát. Azért fohászkodom, hogy mostani megpróbáltatásaik minél előbb megszűnjenek, és mindenki biztonsággal élvezhesse jogait. Kérem az imádság vigasztaló erejét, hogy a béke, amelyet kívánunk, egyre jobban az igazi béke legyen, amely a „szegletkőre” (Ef 2,20) épül, aki Krisztus maga. Isten áldjon meg mindenkit békéjének és szeretetének adományaival. Vatikán, 1988. december 8