Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-01-01 / 1. (2217.) szám

KATOLIKUS SZEMMEL A PÁPAI ÜZENET MAGYAR VISSZHANGJA. Az Országgyűlés de­cemberi ülésszakán Szűrös Mátyás, a külügyi bizottság elnöke, az MSZMP KB titkára felszólalásában méltatta a Szentatya újévi üze­netét (ld. 1. o.), amelyben a katolikus egyház feje síkraszáll­­a nem­zeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartásáért. Szűrös Mátyás a töb­bek között ezeket mondotta: „A pápai üzenet gondolatmenete, az abban megfogalmazott igények egybecsengenek a magyar politika olyan alapvető céljaival, mint a hu­mánus szocialista társadalom, a demokratikus jogállam megteremtése.” „Kiemelkedő jelentőségű, hogy a pápai üzenet a nemzetiségi jogo­kat az általános emberi jogok aspektusa mellett a nemzetközi viszo­nyokban kiteljesedő enyhüléssel összefüggésben veti fel.” „A külügyi bizottság azt javasolja, hogy az Országgyűlés állásfog­lalása üdvözölje és biztosítsa támogatásunkról a pápai üzenetben meg­fogalmazott gondolatokat. Szólítsa fel a kormányt, hogy továbbra is kísérje figyelemmel a határainkon kívül élő magyar nemzetiségek helyzetének alakulását, kétoldalú kapcsolatai keretében, illetve a nem­zetközi szervezetekben és fórumokon tegyen lépéseket annak javítá­sa, a nemzetiségeket összekötő, a népek közötti megértést segítő szere­pének érvényesítése érdekében.” Szűrös Mátyás végezetül kérte az Országgyűlést, bízza meg a­­kül­ügyi bizottságot az állásfoglalásnak az elmondottak szellemében tör­ténő megfogalmazásával és nyilvánosságra hozatalával. Tóth Károly református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökume­nikus Tanácsa nevében konkrét javaslattal fordult az Országgyűlés­hez: kezdeményezzenek egy, az Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadandó olyan nemzetközi dokumentum előkészítését, amely kodi­fikálja a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait, az emberi jogok egye­temes nyilatkozatához hasonlóan. A külügyi bizottság tájékoztatóját a fenti kiegészítéssel az Ország­­gyűlés elfogadta.* A pápai üzenetre válaszul köszönő táviratot intézett Etchegaray bí­boroshoz, a Justitia et Pax Bizottság elnökéhez a Magyar Demokrata Fórum kibővített elnöksége. MI VÁLTOZOTT? Ülök a Magyar Vöröskereszt Országos Vezetősége ülésén. Dr. Hantos János, az OVB elnöke ismerteti az elvégzett fel­adatokat és a terveket. Különösen figyelemre méltóak szavai, amikor a családvédelemről, a romániai menekültek és az örményországi föld­rengés áldozatainak megsegítéséről szól. Jólesik, hogy amikor a más szervezetekkel való együttműködésről beszél, megemlíti a magyar­­országi egyházakat is. Ámde amikor a Vöröskereszt szervezeti meg­újulásáról ejt szót, lényegében visszautasítja a magyar társadalom egész intézményrendszerét érintő reformot, mondván, a Vöröskereszt korábban is alulról építkezett, alapszervezetei eleddig is önállóak vol­tak, s maga a szervezet is autonóm. Ezért tűnik anakronisztikusnak, hogy az elnöki asztalnál ott ül az MSZMP küldötte, s a hozzászólókat kivétel nélkül elvtársnak szólít­ják • G. Gy. KARÁCSONY KISUGÁRZÁSA. — A kereszténység majd' kétezer év óta kiáltja a világba a megbékélés, az embertestvériség üzenetét „min­den jószándékú ember” felé. Örvendetes, hogy ez az üzenet olyanok szívében is visszhangra talál, akik nem tartoznak szorosan egyik vagy másik egyház kötelékébe sem, de magukénak érzik a karácsony humá­numát, erkölcsi üzenetét. Ilyen visszhang, vagy inkább üzenetfelerő­sítő volt például az a felhívás, amelyet a népfront Szabolcs Megyei Bizott­sága bocsátott ki. Címzettje ugyan „a megye valamennyi népfront­­bizottsága”, de talán lehetne minden magyar település, sőt egyház­­község is. Ez a felhívás azt kérte, hogy a helyi bizottságok kezdemé-­ nyezzék településükön „egy alkalmas köztéren a béke karácsonyfájá­nak felállítását. Társadalmi összefogással teremtsék meg annak lehe­tőségét, hogy a kivilágított és feldíszített fenyő mellett december 15-től kezdődően ünnepi percek keretében emlékezzenek a békére. Meleg­hangú versek és énekek, rövid beszédek segítsék az érzelmi azonosu­lást, az elkötelezett felelősségérzet ébresztését." A felhívás azonban nem elégszik meg a béke gondolatának közép­pontba állításával, hanem ezt egybeköti szociális felelősségünk feléb­resztésével: „Azokon a helyeken, ahol állami gondozott gyermekek él­nek, keressék fel a népfrontbizottságok tagjai a gyermekotthonokat, és bensőséges műsor vagy más alkalom keretében szerezzenek örömet nekik. Hasonló látogatásokat tegyenek szociális otthonokban, idős em­berek klubjaiban, s a körülményektől és lehetőségektől függően aján­dékozzák meg a közösségeket.” A motívumoknak ez az összekapcso­lása hozzánk, keresztényekhez is közel áll, sőt számunkra éppen kará­csony titkából, Isten hozzánk­ hajlásából következik. A népfrontfelhí­­vást az is rokonszenvessé teszi, hogy a meghirdetett programban szá­mít ránk, hívő emberekre is: „Ezekben a szeretetakciókban a bizott­ságok kérjék az egyházak közreműködését.” A napjainkban formálódó nemzeti egyetértést erős szálakkal erősíthetik az ilyen kezdeményez A SZILVESZTERNEK — a pezsgősüvegek durrogása, a kürtszók, az énekek és a vidám s­álvidám hacacárék ellenére is — alagút jellege van: az elmúlt év tájainak ismeretében belemegyünk ebbe az alagútba, és január 1-én kibukkanunk a sötétjéből. Vajon milyen tájat pillan­tunk meg, ahogy a fokozatosan fölszálló ködből kibontakozik? Lehet zord vagy tavaszias, lehet egy nép nehézségekkel teli, de le­­bírhatatlanul reményteljes tája, egy dolog bizonyos: Isten kezéből való. Az, amit rajta s benne találunk, emberi feladatként tárul elénk, az üdvösségnek arra az évre rendelt testi-lelki parcellájaként, amelyet meg kell az embernek művelnie, vívnia, szelídítenie, szereznie, meg kell emberiesítenie. Akkor is különösen ajándékévnek érezzük 1989-et, ha minden egyes év is ajándék, és ha anyagilag a nehéz 1988-as évinél is súlyosabb áldozatokra számíthatunk benne, mert szellemi-lelki értelemben újjá­születhet ez a nemzet, de legalábbis megkezdheti újjászületését az idén, és tömérdek elvégzendő tette nyomán nagyobbíthatja szabadsá­gát. Új idő lesz ez az év, új történelemmel, új és megfontolt, de hatá­rozott lépésekkel. Új érvekkel, új okossággal, a hosszú egyéni­ társa­dalmi szenvedés utáni új tapasztalatokkal, új fejleményekkel, az egy­ház új mondataival, újuló kezdeményezéseivel és lelkületével — em­beri számítás szerint. Ám Isten ideje lesz ez az év is. Vagyis megjósolhatatlan, a lényege szerint: a „lopakodó” Isten ideje lesz. Azé az Istené, aki az emberi törekvésekre nem mond se jót, se rosszat, csak éppen a mást cselek­­­szi. Isten nem „harmadikutas”. Nem is első, aki után még emberi tervek és módok sorakozhatnak, ő az „egyetlen”­utas. Aki az életet abszolút módon, teljes és oszthatatlan kizárólagossággal bírja, mert ő maga az, egyedül „utazik”. Minden más és mindenki más útja csakis az ő elgondolásának függvényében „út” vagy helybenjárás. (v. p.) 2 lif­e* Közel vagyok a szenvedő kisebbségekhez (Folytatás az 1. oldalról.) 6. A létezéshez való jogot árnyaltabb formákbakn is meg lehet tagadni. Bizonyos népek, különösen azok, amelyeket őslakosságnak lehet tekinteni, mindig külö­nös kapcsolatban voltak földjükkel, amely szorosan kö­tődik önazonosságukhoz, faji, kulturális és vallási ha­gyományaikhoz. Amikor az őslakosságot megfosztják földjétől, létének éltető elemét veszíti el, és az a ve­szély fenyegeti, hogy mint nép megszűnik létezni. 7. Sértetlenül tiszteletben kell tartani továbbá a ki­sebbségnek azt a jogát, hogy megőrizze és fejlessze saját kultúráját. Mert nem ritka eset, amikor a ki­sebbségben lévők kultúráját a megsemmisülés fenye­geti. Valóban vannak olyan országok, ahol megfogal­mazott törvény érvényével nem ismerik el az anya­nyelv használatához való jogot. Arra is van példa, hogy megváltoztatják a családi és a földrajzi neveket. Előfordul az is, hogy semmibe veszik a kisebbségek művészeti és irodalmi megnyilatkozásait, nem kapnak nyilvánosságot ünnepélyeik és rendezvényeik megtar­tására, és ez elvezethet oda, hogy jelentős történelmi örökség megy veszendőbe. Ehhez a joghoz egészen szorosan kapcsolódik annak a joga, hogy a kisebbsé­gek kapcsolatot tartsanak fenn azokkal, akikkel kul­turális és történelmi örökségük közös, bár más álla­mok területén élnek. 8. Ebben a pontban röviden kitérek a vallásszabad­sághoz való jogra, amely az elmúlt évben rendezett­­nemzetközi békenap üzenetének volt a témája. Ez a jog minden vallási közösséget megillet, sőt minden egyes embert, és magában foglalja a vallásos meg­győződésnek mind egyéni, mind közösségi kinyilvání­tását. Ebből következik, hogy a kisebbségek közössé­gükben is megünnepelhessék a maguk ünnepeit, sajá­tos kultikus szokásaik­­szerint. Legyen lehetőségük arra is, hogy a vallásos nevelésről megfelelő oktatás kere­tében gondoskodhassanak, és rendelkezzenek a szük­séges eszközökkel. Nagyon fontos továbbá, hogy az állam biztosítsa és hatékonyan előmozdítsa a vallásszabadság érvényesü­lését, különösen abban az esetben, ha egy adott val­lás hívei számottevő többségben vannak, de mellet­tük egy vagy több más hitvallást valló kisebbség is él. A vallási kisebbségek számára tehát biztosítani kell azt az igazságos jogot, hogy más közösségekkel köl­csönös kapcsolatot tartsanak fenn, saját nemzeti ha­táraikon belül és kívül egyaránt. 9. Az alapvető emberi jogokat ma már különböző nemzetközi és nemzeti dokumentumok szabályozzák. A törvényalkotásnak ezek az eszközei valóban lényege­sek, de nem elégségesek ahhoz, hogy az előítéletek megnyilvánulásait és a mélyen meggyökeresedett kü­lönbségtételeket megszüntessék, továbbá hogy felszá­molják azt a gondolkodásmódot, amely a kisebbségek tagjai ellen elkövetett tetteket előidézi. A törvények­nek az emberi gondolkodásmódban­­való meggyökerez­tetése nagyon hosszú és lassú folyamat, különösképpen az­­ilyen magatartás felszámolását illetően, de ez egy­általán nem jelentheti azt, hogy a gondolkodásmód megváltoztatására irányuló törekvés nem sürgős fel­adat. Nemcsak az államnak, hanem minden egyes ember­nek kötelessége, hogy e célkitűzés megvalósítását elő­mozdítsa. Mégis az állam az, amelynek jelentős sze­repe lehet azáltal, hogy olyan kulturális kezdeménye­zések és kapcsolatok eredményes fejlődését támogatja, amelyek könnyebbé teszik a kölcsönös megértést. Ilyen az ifjúság nevelésében végzett munka, amely előse­gíti a fiatalok kibontakozását afelé, hogy tiszteletben tartsák a másik embert, és minden előítéletet felszá­moljanak, amelyek többnyire tudatlanságból származ­nak. A szülők felelőssége is igen komoly, mert pél­dájukat látva sok mindent elsajátítanak a gyerme­kek, így a szülőknek más népek és közösségek iránt tanúsított magatartását is átveszik. Nem kétséges, hogy a másik tiszteletben tartásán alapuló kultúra lényeges a békés társadalom felépíté­séhez. Sajnos az is nyilvánvaló azonban, hogy a má­siknak ilyenfajta tiszteletben tartása a valóságban ma komoly nehézségekbe ütközik. Az államnak mindenkor éberen kell ügyelnie arra, hogy az elmarasztaló megkülönböztetésnek új meg­nyilvánulási formái ne jelentkezzenek — mint történe­tesen a lakhelyek vagy a munkahelyek megválasztá­sában. A közhatalom erőfeszítései ezen a területen na­gyon sok esetben dicséretre méltó módon megegyez­nek az önkéntes társulások, vallási szervezetek és jó­akaratú emberek nagylelkű kezdeményezéseivel, ame­lyek arra törekszenek, hogy a feszültségeket enyhít­sék, és a nagyobb társadalmi igazságosságot előmoz­dítsák, segítve megannyi testvérüket, hogy munkát és méltó otthont találjanak. 10. Kényes problémák akkor jelentkeznek, amikor egy kisebbség olyan igényeknek ad hangot, amelyek­nek sajátos politikai tartalma is van. Előfordul, hogy egy közösség függetlenségre törekszik, vagy leg­alábbis nagyobb­­ politikai önállóságra. Szeretném hangsúlyozni, hogy az ilyen jellegű ké­nyes helyzetekben a párbeszéd és a tárgyalás jelenti azt az utat, amelyen a béke elérése érdekében járni kell. A szembenálló feleik egymás elfogadására és a párbeszédre irányuló készsége elengedhetetlen köve­telmény ahhoz, hogy eljussanak az összetett problé­mák méltányos megoldására, ami komolyan elősegít-­ heti a béke megvalósulását. Ellenkező esetben: a pár­beszédről való lemondás az erőszak alkalmazásának nyit kaput. Az ilyen konfliktus-helyzeteikben terrorista csopor­tok büntetlenül bitorolják a kizárólagos jogot ahhoz, hogy a kisebbség nevében szóljanak, megfosztván őket attól, hogy szabadon és nyíltan válasszák meg saját képviselőiket, és hogy megfélemlítés nélkül keressék a megfelelő megoldásokat. Az ilyen közösségek tagjai igen gyakran szenvednek olyan erőszakos cselekede­tektől, amelyeket nevükkel visszaélve követnek el. Hallják meg szavamat azok, akik a terrorizmus em­bertelen útjára léptek. Mások elvakult bántalmazása, ártatlanok legyilkolása és a véres megtorlások nem se­gítik a kisebbségek által támasztott igények méltányos elbírálását, aminek elérésére ők maguk törekednek. (V. ö.: Sollicitudo rei socialis 24.) 11. Minden jog magában foglalja a hozzá tartozó kötelezettségeket is. A kisebbségben lévő csoportok­nak, közösségeknek is megvannak a sajátos kötelezett­ségeik azon a társadalmon és államon belül, ahol él­nek. Kötelességük elsősorban a többi állampolgárhoz hasonlóan a közjó előmozdítására irányuló együttmű­ködés. A kisebbségben lévőknek ezen túlmenően fá­radozniuk kell egy békés világ felépítésén, amely min­den lakójának sokszínű különbözőségét tükrözi. Egy kisebbségnek kötelessége előmozdítani minden egyes tagjának szabadságát és méltóságát, és tiszte­letben kell tartania minden tagjának a választását még abban az esetben is, ha az úgy határoz, hogy a többségben lévők kultúrájához csatlakozik. Az igazságtalanság tényleges megnyilvánulásakor a kisebbség külföldre menekült csoportjának lehetősége van arra, hogy a törvényes jogok tiszteletben tartását számon kérje közössége azon tagjai érdekében, akik hazájukban maradva elnyomást szenvednek és akadá­lyoztatva vannak hangjuk hallatásában. Ilyen esetek­ben nagy körültekintéssel, tiszta ítélőképességgel kell eljárni, különösen akkor, ha nincs mód arra, hogy az ott élő emberek körülményeiről tárgyilagos ismerete­ket szerezzenek. A kisebbségek minden tagja, bárhol is éljen, tuda­tosan törekedjék arra, hogy a történelmi fejlődés fé­nyében és a jelenkor valósága szerint értékelje igé­nyei jogosságát. Amennyiben ezt elmulasztják, fennáll a veszélye, hogy múltjuk rabjai maradnak. A béke érdekében 12. A felsorolt gondolatokból kirajzolódik egy igaz­ságosabb és békésebb társadalom képe, amelynek meg­valósításán minden erőnkkel fáradoznunk kell. Ennek­­érdekében nemcsak a nyíltan jelentkező hátrányos megkülönböztetéseket kell felszámolni, hanem minden olyan akadályt is, amely a közösségeket megosztja. En­nek pedig nem lehet más szabálya, mint az igazsá­gosságon alapuló megbékélés, amely a közösség min­den tagjának törvényes törekvéseit tiszteletben tartja. A békés együttélésre irányuló türelmes törekvés csak a minden nemzetet átkaroló szeretetben tud élni és célba érkezni. Ez a szeretet az egyetlen közös eredetű és rendeltetésű emberi nem sokszínű gazdagságát él­tető szolgálat megannyi konkrét formájában juthat ki­fejeződésre. Az a mindinkább erősödő tudatos állásfoglalás, amely a kisebbségek életkörülményeinek figyelembe­vételekor ma minden szinten megmutatkozik, biztos remény jele korunkban a jövő nemzedékei és a ki­sebbségek törekvései számára. A kisebbségek megbe­csülése pedig úgy is tekinthető, mint a társadalmi együttélés összhangjának mértéke, és mint egy adott ország és intézményei társadalmi érettségének muta­tója. A valóban demokratikus társadalomban a kisebb­ségek közéleti részvételének biztosítása komoly társa­dalmi előrehaladás jele, ami azon nemzeteknek büsz­keségére válik, amelyekben minden állampolgárnak biztosítva van az igazi szabadság légkörében való élet. 13. Végül különleges buzdítással fordulok azokhoz, akik testvéreim Krisztusban. Mi mindnyájan tudjuk hitünkből — akármilyen is legyen származásunk és akárhol is éljünk —, hogy Krisztusban „egyikünk is, másikunk is megjelenhet az Atyánál az egy Lélek­ben”, mert „Isten házanépe” lettünk (Ef 2,18—19). Mint Isten egyetlen családjának tagjai, egymás között nem tűrhetünk megosztottságot és hátrányos megkü­lönböztetést. Amikor az Atya elküldte Fiát a földre, az egyete­mes üdvösség szerzését bízta rá. Jézus azért jött, hogy mindenkinek „élete legyen és bőségben legyen" (Jn 10,10). Egyetlen ember, egyetlen közösség sincs kizárva az egységesítő szeretetnek ebből a küldetésé­ből, amely most ránk van bízva. Nekünk is imádkoz­nunk kell, mint ahogy Jézus is imádkozott éppen ha­lálának előestéjén, egyszerű és magasztos szavakkal: „Ahogyan Te, Atyám, bennem vagy és én te benned, legyenek ők is bennünk egy” (Jn 17,21). Ilyen imádságnak kell alkotnia életprogramunkat, tanúságtételünket, hogy keresztényekként felismerjük közös Atyánkat, aki nem személyválogató, „szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki” (MTörv 10,18). 14. Amikor az Egyház általánosságban beszél hát­rányos megkülönböztetésről vagy — mint ebben az üzenetben — arról a sajátságos hátrányos megkülön­böztetésről, amely a kisebbségieket sújtja, elsősorban saját tagjaihoz fordul, bármilyen legyen is helyze­tük vagy felelősségük a társadalmon belül. Ahogy az egyházban nem lehet helye hátrányos megkülön­böztetésnek, úgy egy keresztény sem bátoríthat vagy támogathat szerveződéseiket és magatartásformákat, amelyek megosztanak embereket és közösségeket. Ugyanezt a tanítást kell alkalmazni azokra is, akik az erőszakhoz folyamodnak, és azt támogatják. 15. Befejezésül szeretném kifejezésre juttatni, hogy lélekben közel vagyok a szenvedő kisebbségek tagjai­hoz. Ismerem szenvedésük nehéz perceit és jogos büszkeségük o­kát. Azért fohászkodom, hogy mostani megpróbáltatásaik minél előbb megszűnjenek, és mindenki biztonsággal élvezhesse jogait. Kérem az imádság vigasztaló erejét, hogy a béke, amelyet kí­vánunk, egyre jobban az igazi béke legyen, amely a „szegletkőre” (Ef 2,20) épül, aki Krisztus maga. Isten áldjon meg mindenkit békéjének és szerete­­tének adományaival. Vatikán, 1988. december 8

Next