Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)
1992-01-05 / 1. (2268.) szám
2yu*: v ■ NEM OLVASÓ GYERMEKEK. Jellemző eset napjainkból: harmincon felüli, kétgyermekes családanya nagy szenzációként újságolja a következőket. „Múlt reggel utazom a trolin, és azt láttam, hogy egy tíz év körüli leány elmélyedten olvas a járművön. Hoszszú útszakaszt teszünk meg, és ő rendületlenül olvas. Hihetetlen!” — Magam már meg sem lepődöm, hogy a középgeneráció tagjai számára kivételes esetnek tűnik, ha valaki — s különösen, ha gyermek — könyvet vesz a kezébe és érdeklődéssel forgatja. Egykor természetes volt, ma ritka kivétel. Hiszen a televízió, a magnó s a video korában kézenfekvőbb eszmei tápláléknak jönnek az említett vívmányok által nyújtott kész információk, melyekkel aztán az ifjúkorúak bőven élnek, sőt visszaélnek. A könyv lassan divatjamúlt, porosodó, s lomtárba való tárgy lesz, és olvasója furcsa, korszerűtlen szerzet, aki megbámulni való. Nem az idősödő ember nosztalgiája, csak tény: valamikor, diákkorunk ködbe vesző tájain azt tartottuk kirívónak, aki nem él a könyv adta sok-sok örömmel, azzal a csodálatos lehetőséggel, mely emberibb emberré tesz mindannyiunkat. Talán eljön még a könyv megérdemelt reneszánsza is, amikor a gyermekek között is olyan magától értetődő és természetes dolog lesz az olvasás, mint a lélegzetvétel vagy a napfelkelte, szeghalmi KÖLTSÉGVETÉS. Az év végén sok lapban olvashattunk beszélgetéseket az ország egyik meghatározó politikusával, Kupa Mihállyal, aki nem is mint politikus ,meghatározó, hanem mint az a személyiség, aki felelős a nagy költségvetésért, azért, hogy az ország hajója nehogy léket kapjon a hatalmas és fenyegető sziklák között. Nem könnyű ilyen helyzetben és ekkora veszedelmek között a pénzügyminiszter helyzete. Nem is szeretnénk terheit szaporítani, amikor szerényen megjegyezzük: olyan költségvetésre volna szükség, hogy ne csak az ország hajója élje túl a viharokat, hanem a kisembereké, a nagycsaládosoké és a nyugdíjasoké is. „Hajózni muszáj.” De csak úgy lehet, ha nem süllyednek el a hajók. A kicsinyek sem. (g. s.) ENGESZTELŐDJÜNK KI... A Páneurópai Unió rendes évi közgyűlése december 8-án ünnepélyes szentmisével kezdődött az Európa Tanács strassbourgi palotájában. A küldöttségek vezetői — gyakorló, sok vihart megért politikusok, köztük France Bucar, a szlovén parlament elnöke, Habib Delencle volt francia miniszter, Vytautas Landsbergis litván elnök és Habsburg Ottó — ott térdeltek az oltárrá átalakított elnökségi pulpitus előtt. A latin nyelvű szentmisét Michael Hrynchyshyn ukrán püspök celebrálta. A könyörgések elmondására a különböző országok képviselőit kérték fel. Magyarul Páva István delegátusunk így fohászkodott: „Kérünk, Urunk, hogy Európa minden lakosa emlékezzék keresztény eredetére.” A jelenlevők Európa összes nyelvén kérték Istent, hogy hallgasson meg minket. „Engesztelődjetek ki szívből egymással...” Mindig időszerű ez a kérés, és mindenki találva érezheti magát, aki emberek között él. Bizony, egész Európára ráférne a kiengesztelődés, hiszen itt ma is gyűlölködnek és ölik egymást. Mindnyájan éreztük ennek a négy szónak a jelentőségét, és kerestük egymás kezét, hogy barátilag megszoríthassuk, ráérezve annak ősi, eredeti jelentésére: a másik felé nyújtott kéz ugyanis azt mutatja, hogy nincs nálam fegyver. Jobbra és balra, előre és hátra kezet fogtunk a svédekkel és az ukránokkal, a szlovákokkal és a románokkal, a spanyolokkal és a franciákkal. Európa házában voltunk, amely most egy órára az Isten háza volt. Mindannyian őszintén azt kívántuk, hogy milliók kövessék példánkat és óhajunkat: legyen békesség köztünk mindenkor! Szalai István A SZOLGÁLAT ALÁZATA. Korábban már beszámoltunk róla, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékérmével tüntették ki Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspököt. Most ismertetjük — a Hitel 1991/24. számából — a kuratórium indoklását, melyet Nagy Gáspár költő mondott el az ünnepélyes átadáskor. „A Szent László király által alapított, több mint 900 éves egyházmegye, melyet országhatár választ szét, a romániai részen évtizedek óta nélkülözte püspökét. Ezért is örvendhettünk, amikor 1990 márciusában II. János Pál pápa főpásztorrá nevezte ki a csanálosi születésű, váradolaszi plébánost. Tempfli József püspöki tisztét szolgálatnak tekinti, hívei és papjai szolgálatának. Az alázattal szolgálást és népe iránti feltétlen hűséget éppen attól a Márton Árontól tanulhatta, kinek kitüntető megbízatásként, négy éven át »libriferje«, tehát a szertartásokon könyvkezelője volt. Püspöki kinevezésének első heteiben, a marosvásárhelyi tragikus események után, egyik megfogalmazója annak a püspöki körlevélnek, amely nyomatékkal kéri a híveket az otthonmaradásra. A Királyhágó melléki református egyházkerület püspökével, Tőkés Lászlóval közösen fáradoznak az igazi ökumenizmus elmélyítésén, s híveiket magyarságuk őrzésére bátorítják. Nem véletlen, hogy ott találjuk a maradást és visszatérést támogató Transsylvania Alapítvány kuratóriumában. Ez év augusztusában Reizer Pállal, szatmári megyés püspök társával, bátor és meggyőző érveket sorakoztató levélben fordult a Szentszékhez, hogy Bukarest helyett az immár új gyulafehérvári érsekséghez tartozhassanak. Püspökké szentelésekor mondotta: építőkő szeretne lenni egy végtelen falban. S e fal csak úgy épülhet a jövő felé, ha az alap szilárdan áll. Erre püspöki jelmondata így figyelmeztet: »a szikla pedig Krisztus.«” A Alapszél A a Meddig várunk még?! (Folytatás az 1. oldalról) A párbeszéd akadályai A félelem megmerevít és beszűkít, dialógusképtelenné tesz. Egy félelemtől bénult egyházi vezetés sohasem lesz képes zsinati folyamatot útjára indítani. Olyan egyházi közösségben, melyben gyanakvással néz a vezetés a tagokra, és viszont, ahol veszélyesnek tartanák, hogy kölcsönös nyitottsággal meghallgassák az őszinte szót, ahol nem tudnak, nem akarnak életbevágóan fontos kérdésekre közös erővel válaszokat keresni, ott biztosan nem fognak zsinatot összehívni. Vajon miért nem győzi le a kölcsönös bizalmatlanságot a Szentlélek erejébe vetett élő hit és remény? Elfeledtük tán a krisztusi ígéretet: a Lélek nemcsak megőriz az igazságban, de el is vezet a mindig jobban, mélyebben megismert igazság, a teljesebb élet felé? Vajon azért késünk-e útjára indítani a zsinati folyamatot, mert nem vagyunk eléggé szellemileg-lelkileg felkészültek rá? Vállalkozunk-e továbbtanulásra és lelki elmélyülésre? Felismertük-e már, hogy igen sok gondolkodó, tapasztalatokkal rendelkező, a hit ismereteiben jártas, komoly lelkiségre törekvő, az egyházzal együtt élő és érző ember együttes közreműködésére van szükség, hogy zsinatra gyűlhessünk egybe? Hogy püspököknek, papoknak és világiaknak közösen kell keresni a válaszokat a „mit és hogyan tovább” kérdéseire? Hogy szükség van olyanok közreműködésére, akik meg tudják különböztetni: mi a lényeges és mi a járulékos a bontakozó Isten országában, mely már köztünk él és hatékony, melynek végleges kiteljesítése azonban Isten műve lesz? Vajon olyanok tudnak-e majd zsinatra összegyűlni, akik látják: mikor kell Isten „ügyének” védelmében, hit és erkölcs kérdéseiben nyilatkozniuk — és mikor, miben kell a pusztán emberit, a korok szerint változót maguk mögött hagyniuk? A hit alapvető kérdéseiben életveszélyes lehet a tudatlanság, netán ostobaság. De életet bénító hatású, ha bárki veszélyt szimatol ott is, ahol módosítható gyakorlatról, szükséges személyi változásokról van szó. Hogy a „veszélyzónákat” elkerülhessük, ahhoz egyre több, jelentős szellemi nívót és elmélyült lelkiséget képviselő, valóban a szeretet erejéből élő egyháztagra — püspökökre, papokra, szerzetesekre és világiakra — van és lesz szükségünk. A számos felsorolható veszély és akadály közül még csak egyet érintek. Vajon képesek vagyunk-e és leszünk-e rá, hogy — a múlt hibáinak, vétkeinek nem csekély energiát felemésztő „felkutatása” helyett inkább mai feladatainkra és milasztásainkra ügyeljünk? Nemcsak vétkeztünk, de — mivel már nem élünk terror alatt — mulasztásainkkal folyamatosan vétkezünk. Ezek felsorolása helyett csak a bevezetőben idézett pápai buzdításra, annak számos figyelmeztető gondolatára utalok. Tanuló egyház Ha végre belső párbeszédbe akarunk kezdeni, ha „zsinatoló egyházzá” kívánunk válni, akkor mindenekelőtt tanuló egyházzá kell átalakulnunk. Sokszor hivatkoznak a tanító egyházra, a „tanító hivatalra”. Tudjuk, hogy egyházunk életében ennek fontos szerepe van. De hogy a „hivatal” (magisterium) jól taníthasson, ahhoz tagjainak is tanuló, az „idő jeleit” figyelő, nemcsak nyilatkozó, de odahallgatni is kész együttműködővé kell válniuk. Tanulásra, továbbképzésre vállalkozó egyházzá kell alakulnunk. Abszurd helyzet lenne, ha például olyan résztvevők gyűlnének össze egy-egy egyházmegyei zsinaton, akik még mindig nem ismerik a II. Vatikáni zsinat tanítását, az egyház hivatalos szociális megnyilatkozásait stb. Abszurd lenne az a magabiztosság, mely nem ismeri fel, hogy az emberi tudás és tapasztalatok „térképén” mindig vannak és lesznek „fehér foltok”. Abszurd lenne, ha bárki is nem akarná elismerni, hogy „a Lélek ott fű, ahol akar” s nem egyszer a fiatalok, máskor a „kívülállók” közreműködésével hívja fel egyháza figyelmét egy-egy fontos, életet bontakoztató igazságra, életet gazdagító gyakorlatra. Belső párbeszédre csakis az alázatos egyház szerény és alázatos tagjai lesznek képesek. Alázatosságra int annak számbavétele is, hogy sokszor és sokban tévedtünk. Újra Reinhold Stecher püspök gondolatára utalok, aki a közelmúltban ismételten hangoztatta: az egyház története megtaníthat rá, hogy tele vagyunk — a szükségestudás, alázatosság hiánya vagy szeretetlenségünk miatt — gyarlósággal, sőt bűnökkel. . Vajon egy-egy zsinat nem volna-e arra is jó, hogy tükröt tartson önmagunk elé? Nem torzítót, hanem olyat, mely a szomorú, megdöbbentő valóságot is elénk tárja. Elmulasztott lehetőségek, el nem végzett feladatok, a szakadék széléig szorított, szeretetlenül elhanyagolt, megkeserített emberek (vö. Kol 3,21) — mindez és sok minden más nézne ránk a tükörből. Aki úgy vélekednék, hogy minderről — és most ne a múltra gondoljunk, mert arról könnyű kritikusan szólnunk, hanem a megélt mára — nem lehet, nem kell őszinte belső párbeszédet folytatnunk, nem kell a szeretet és az „ecclesia semper refortmanda”-elv szem előtt tartásávalközösen tárgyalnunk — az már elveszítette dialóguskészségét, sőt hitelre méltóságát is. Aki vagy akik képtelenek kimondani, hogy „sajnálom, tévedtem”, „sajnálom, helytelenül döntöttem, ítélkeztem”, azok már elveszítették tekintélyüket. Könnyű szólni a tévedésről, nehezebb a tévedéről, de mintha a „tévedtem”, „tévedtünk’’ szavak hiányoznának egyházi szótárunkból. Az eredményezi zsinat feltételei Csak címszavakban sorakoztatnék fel néhányat. — Végre jobban kellene ügyelnünk a megújító Lélek szavára: mit mond a Lélek az egyházaknak, az egyházi közösségeknek (vö. Jel 2,7). — Több bátorságra, alkotó fantáziára van szükségünk, hogy feltárjuk: a még jól funkcionáló(?) „gépezet”, a külső mögött megvan-e az „aranyfedezet”. Azaz: mennyire vezeti szavában, tetteiben a hit, remény és szeretet a papságot és a híveket? Mi Fel kell végre hagyni a közönnyel, beletörődéssel, tunyasággal, s a „temető nyugalma” helyett kitartó munkára, aktivitásra van szükség. Tudom, hogy papságunk agyonterhelt, de miért nem kapcsoljuk be erőteljesebben az együttműködni kész világiakat? Ha nem látunk neki végre a közös munkának, hamarosan lelepleződik szégyenletes „ürességünk”, „mezítelenségünk” (vö. Jel 3,14—20). Bár az egyház „megmentője” mindig Krisztus, a megújítás pedig a Szentlélek műve — Krisztus és Szentlelke azonban nem erőszakosan működnek. Munkatársakra várnak, „szőlőmunkásokat” akarnak felfogadni és küldeni, akik készek az őszinte szókimondására és a megújulást szolgáló tettekre. — Újra kell élesztenünk a testvériség szellemét. Bár a pápa és a püspökök felelősek az egész, illetőleg a helyi egyházakért, az egyház mégsem olyan piramis, amelyben minden csakis „felükről lefelé”, azaz a hivatalok vezetőitől, azok rendeleteinek végrehajtása nyomán születik. A szolgálatok és feladatok egymásba kapcsolódnak, a Szentlélek az „elsőszülött testvér”, Krisztus köré családot gyűjt össze, amelyben Isten gyermekei testvéri szeretetben és közös munkával alakítják jövőjüket. „Zsinatolni” csakis testvéri szeretetben összeforrva lehet. A testvéri lelkűlésből és az egyházi vezetés kollegiális jellegéből fakad, hogy püspök, papság és a világi hívek közös erőfeszítéssel készítik elő, folytatják és zárják le a zsinatot. Így széles bázison előkészített közös munka eredménye lesz minden döntés, határozat, és a helyi, majd a nemzeti zsinatban megfogalmazódott lelkipásztori munkaterv. An. t‘vang«‘htálá* szolgálatában Magyar egyházunkról aligha mondható el, hogy szívét-lelkét már átjárta a zsinati gyakorlathoz nélkülözhetetlen testvériség és szolgálni akarás szelleme. Mintha a nemrég visszanyert szabadság kezdeti eufóriáját a szeretetlenség, az amúgy is laza egységet pedig a számonkérés szétzüllesztő „ördöge” váltotta volna fel. Sajnálatos tény, hogy hazánkban lelkipásztori „fantáziával” viszonylag kevés egyén, kis számú munkaközösség rendelkezik. Sajnos, ezeket is sokan gyanakvással figyelik. Ami pedig a pápa által is szorgalmazott közös munkatervet illeti, ebben még csak az első lépések előtti bizonytalanságot érezzük. Rendkívül szomorú, hogy hazai és külföldi szkeptikus-kritikus hangok egyaránt hátráltatják a nélkülözhetetlen munkaterv megszerkesztését. Az csak természetes, hogy ezt a munkatervet komoly felmérések (ilyenek szerencsére már készülnek) és miinél pontosabb diagnózis kell, hogy megelőzzék. Mindkettőt minél szélesebb bázison, minél több érintett és érdekelt bevonásával lehet csak felelősen kialakítani, megfogalmazni. Egyetlen zsinat sem öncélú, mindegyiknek szolgáló funkciója van. Ahogyan Krisztus tanult és tanulatlan emberek kérdéseire válaszolt, úgy kell hazai egyházunk vezetőinek és tagjainak is a belső párbeszéd, a zsinatok előkészítése és kivitelezése során minden jószándékú ember (nemcsak hívő!) kérdését meghallania, azokra válaszokat keresnie és adnia. Így válhat hazánkban is a „zsinatolás” az evangelizálás eszközévé. Az első lépések: — a kölcsönös bizalmatlanság, aggódás és félelem leépítése, — a kölcsönös bizalom, ébresztése és elmélyítése, — a lehetséges elérhető cél/célok közös tervezéssel való kitűzése, majd közös munkával induló és folytatott megvalósítása. Az ajtókat feltáró Szentlélek ellen egyik — talán legnagyobb — bűn lenne, ha bárki előtt is becsapnánk az ajtót. Isten óvjon meg a bezárkózás, az elzárkózás vétkétől! Újra Reinhold Stecher püspököt idézem: A friss és életet biztosító árut csakis a külső és belső dialógusra kész egyház tudja a világ piacára szállítani. — Szent Pál Athén fórumán, piacterén példát adott rá, miként kell a dialógusra kész egyháznak kitárulkoznia. Helyzete hasonlítható a miénkhez, de felkészültünk-e rá „belsőleg”, hogy kiállhassunk a piactérre? Vajon zsinati munkánkkal nem az eddig félreismert, rosszul ismert egyházat kell-e ország-világ elé tárnunk? És ami ennél is fontosabb: „befelé”, a magunk számára családiassá, otthonossá alakítanunk? Hogy a bannlévők örvendjenek, a kívülállók pedig találkozhassanak a Krisztust — és nem önmagát — hirdető egyházzal. ★ Hazai egyházunknak közel ezeréves ván-dorútja során voltak és minden bizonnyal lesznek is nehéz órái. A nemrég magunk mögött hagyott negyvenéves „pusztai vándorlás” után, az eljövendő jobbról és szebbről való álmodozás után az ébredés, újrakezdés órái nemcsak reménységgel töltenek el, de a fáradságos munka terhét is vállunkra helyezik. Nehéz feladatok sora, hosszú út előtt állunk, melyet csakis közös munkával, tervezéssel tudunk majd megjárni. Újra ébredő-éledő egyházunknak jövőjét kell — együttműködve az isteni segítséggel — biztosítanunk. Mert erről van szó: a holnap egyházát építjük itt, magyar hazánkban. Új alapra nincs, nem is lehet szükségünk, „mert alerakott fundamentumon kívül, mely Jézus Krisztus,mást senki nem rakhat le” (1 Kor 3, 11). Éppen ezért bízzunkbátran a jövőben is. Hittel valljuk, hogy Jézus és az ő örömhírének ereje mindig nagyobb volt és lesz is is minden emberi tehetetlenségnél, lustaságnál, felületességnél. A „biztonságosnak'' tűnő mozdulatlanság vagy túl lassú mozgás helyett az ÉLETET, annak mozgalmasságát, rugalmasságát, lendítő erejét ezután is Krisztus jeleníti számunkra. KATOLIKUS SZEMMEL 1992. január 5.