Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)

1992-01-05 / 1. (2268.) szám

2yu*: v ■ NEM OLVASÓ GYERMEKEK. Jellemző eset nap­jainkból: harmincon felüli, kétgyermekes családanya nagy szenzációként újságolja a következőket. „Múlt reggel utazom a trolin, és azt láttam, hogy egy tíz év körüli leány elmélyedten olvas a járművön. Hosz­­szú útszakaszt teszünk meg, és ő rendületlenül olvas. Hihetetlen!” — Magam már meg sem lepődöm, hogy a középgeneráció tagjai számára kivételes eset­nek tűnik, ha valaki — s különösen, ha gyermek — könyvet vesz a kezébe és érdeklődéssel forgatja. Egykor természetes volt, ma ritka kivétel. Hiszen a televízió, a magnó s a video korában kézenfekvőbb eszmei tápláléknak jönnek az említett vívmányok által nyújtott kész információk, melyekkel aztán az ifjúkorúak bőven élnek, sőt visszaélnek. A könyv lassan divatjamúlt, porosodó, s lomtárba való tárgy lesz, és olvasója furcsa, korszerűtlen szerzet, aki megbámulni való. Nem az idősödő ember nosztalgiája, csak tény: valamikor, diákkorunk ködbe vesző tájain azt tar­tottuk kirívónak, aki nem él a könyv adta sok-sok örömmel, azzal a csodálatos lehetőséggel, mely em­beribb emberré tesz mindannyiunkat. Talán eljön még a könyv megérdemelt reneszánsza is, amikor a gyermekek között is olyan magától értetődő és ter­mészetes dolog lesz az olvasás, mint a lélegzetvétel vagy a napfelkelte, szeghalmi KÖLTSÉGVETÉS. Az év végén sok lapban olvas­hattunk beszélgetéseket az ország egyik meghatáro­zó politikusával, Kupa Mihállyal, aki nem is mint politikus ,meghatározó, hanem mint az a személyiség, aki felelős a nagy költségvetésért, azért, hogy az or­szág hajója nehogy léket kapjon a hatalmas és fe­nyegető sziklák között. Nem könnyű ilyen helyzet­ben és ekkora veszedelmek között a pénzügyminisz­ter helyzete. Nem is szeretnénk terheit szaporítani, amikor szerényen megjegyezzük: olyan költségve­tésre volna szükség, hogy ne csak az ország hajója élje túl a viharokat, hanem a kisembereké, a nagy­­családosoké és a nyugdíjasoké is. „Hajózni muszáj.” De csak úgy lehet, ha nem süllyednek el a hajók. A kicsinyek sem. (g. s.) ENGESZTELŐDJÜNK KI... A Páneurópai Unió rendes évi közgyűlése december 8-án ünnepélyes szentmisével kezdődött az Európa Tanács strassbour­­gi palotájában. A küldöttségek vezetői — gyakorló, sok vihart megért politikusok, köztük France Bucar, a szlovén parlament elnöke, Habib Delencle volt francia miniszter, Vytautas Landsbergis litván el­nök és Habsburg Ottó — ott térdeltek az oltárrá átalakított elnökségi pulpitus előtt. A latin nyelvű szentmisét Michael Hrynchyshyn ukrán püspök ce­lebrálta. A könyörgések elmondására a különböző országok képviselőit kérték fel. Magyarul Páva Ist­ván delegátusunk így fohászkodott: „Kérünk, Urunk, hogy Európa minden lakosa emlékezzék keresztény eredetére.” A jelenlevők Európa összes nyelvén kér­ték Istent, hogy hallgasson meg minket. „Engesztelődjetek ki szívből egymással...” Min­dig időszerű ez a kérés, és mindenki találva érez­heti magát, aki emberek között él. Bizony, egész Európára ráférne a kiengesztelődés, hiszen itt ma is gyűlölködnek és ölik egymást. Mindnyájan érez­tük ennek a négy szónak a jelentőségét, és kerestük egymás kezét, hogy barátilag megszoríthassuk, rá­­érezve annak ősi, eredeti jelentésére: a másik felé nyújtott kéz ugyanis azt mutatja, hogy nincs nálam fegyver. Jobbra és balra, előre és hátra kezet fogtunk a svédekkel és az ukránokkal, a szlovákokkal és a románokkal, a spanyolokkal és a franciákkal. Európa házában voltunk, amely most egy órára az Isten háza volt. Mindannyian őszintén azt kívántuk, hogy milliók kövessék példánkat és óhajunkat: legyen bé­kesség köztünk mindenkor! Szalai István A SZOLGÁLAT ALÁZATA. Korábban már be­számoltunk róla, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-emlékérmével tüntették ki Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspö­köt. Most ismertetjük — a Hitel 1991/24. számából — a kuratórium indoklását, melyet Nagy Gáspár költő mondott el az ünnepélyes átadáskor. „A Szent László király által alapított, több mint 900 éves egyházmegye, melyet országhatár választ szét, a romániai részen évtizedek óta nélkülözte püspökét. Ezért is örvendhettünk, amikor 1990 már­ciusában II. János Pál pápa főpásztorrá nevezte ki a csanálosi születésű, váradolaszi plébánost. Tempfli József püspöki tisztét szolgálatnak tekinti, hívei és papjai szolgálatának. Az alázattal szolgálást és népe iránti feltétlen hűséget éppen attól a Márton Áron­tól tanulhatta, kinek kitüntető megbízatásként, négy éven át »libr­iferje«, tehát a szertartásokon könyv­kezelője volt. Püspöki kinevezésének első heteiben, a marosvásárhelyi tragikus események után, egyik megfogalmazója annak a püspöki körlevélnek, amely nyomatékkal kéri a híveket az otthonmaradásra. A Királyhágó melléki református egyházkerület püs­pökével, Tőkés Lászlóval közösen fáradoznak az igazi ökumenizmus elmélyítésén, s híveiket magyar­ságuk őrzésére bátorítják. Nem véletlen, hogy ott találjuk a maradást és visszatérést támogató Trans­sylvania Alapítvány kuratóriumában. Ez év augusz­tusában Reizer Pállal, szatmári megyés püspök tár­sával, bátor és meggyőző érveket sorakoztató levél­ben fordult a Szentszékhez, hogy Bukarest helyett az immár új gyulafehérvári érsekséghez tartozhas­sanak. Püspökké szentelésekor mondotta: építőkő szeretne lenni­ egy végtelen falban. S e fal csak úgy épülhet a jövő felé, ha az alap szilárdan áll. Erre püspöki jelmondata így figyelmeztet: »a szikla pedig Krisztus.«” A Alapszél A­­ a Meddig várunk még?! (Folytatás az 1. oldalról) A párbeszéd akad­ályai A félelem megmerevít és beszűkít, dia­lógusképtelenné tesz. Egy félelemtől bé­nult egyházi vezetés sohasem lesz képes zsinati folyamatot útjára indítani. Olyan egyházi közösségben, melyben gyanakvás­sal néz a vezetés a tagokra, és viszont, ahol veszélyesnek tartanák, hogy kölcsö­nös nyitottsággal meghallgassák az őszinte szót, ahol nem tudnak, nem akarnak élet­bevágóan fontos kérdésekre közös erővel válaszokat keresni, ott biztosan nem fog­nak zsinatot összehívni. Vajon miért nem győzi le a kölcsönös bizalmatlanságot a Szentlélek erejébe vetett élő hit és re­mény? Elfeledtük tán a krisztusi ígéretet: a Lélek nemcsak megőriz az igazságban, de el is vezet a mindig jobban, mélyebben megismert igazság, a teljesebb élet felé? Vajon azért késünk-e útjára indítani a zsinati folyamatot, mert nem vagyunk eléggé szellemileg-lelkileg felkészültek rá? Vállalkozunk-e továbbtanulásra és lelki elmélyülésre? Felismertük-e már, hogy igen sok gondolkodó, tapasztalatokkal ren­delkező, a hit ismereteiben jártas, komoly lelkiségre törekvő, az egyházzal együtt élő és érző ember együttes közreműködésére van szükség, hogy zsinatra gyűlhessünk egybe? Hogy püspököknek, papoknak és világiaknak közösen kell keresni a vála­szokat a „mit és hogyan tovább” kérdé­seire? Hogy szükség van olyanok közre­működésére, akik meg tudják különböz­tetni: mi a lényeges és mi a járulékos a bontakozó Isten országában, mely már köztünk él és hatékony, melynek végleges kiteljesítése azonban Isten műve lesz? Vajon olyanok tudnak-e majd zsinatra összegyűlni, akik látják: mikor kell Isten „ügyének” védelmében, hit és erkölcs kér­déseiben nyilatkozniuk — és mikor, mi­ben kell a pusztán emberit, a korok sze­rint változót maguk mögött hagyniuk? A hit alapvető kérdéseiben életveszélyes le­het a tudatlanság, netán ostobaság. De életet bénító hatású, ha bárki veszélyt szi­matol ott is, ahol módosítható gyakorlat­ról, szükséges személyi változásokról van szó. Hogy a „veszélyzónákat” elkerülhessük, ahhoz egyre több, jelentős szellemi nívót és elmélyült lelkiséget képviselő, valóban a szeretet erejéből élő egy­háztagra — püspökökre, papokra, szerzetesekre és vi­lágiakra — van és lesz szükségünk. A számos felsorolható veszély és aka­dály közül még csak egyet érintek. Vajon képesek vagyunk-e és leszünk-e rá, hogy — a múlt hibáinak, vétkeinek nem cse­kély energiát felemésztő „felkutatása” he­lyett inkább mai feladatainkra és milasz­­tásainkra ügyeljünk? Nemcsak vétkez­tünk, de — mivel már nem élünk terror alatt — mulasztásainkkal folyamatosan vétkezünk. Ezek felsorolása helyett csak a bevezetőben idézett pápai buzdításra, an­nak számos figyelmeztető gondolatára utalok. Tanuló egyház Ha végre belső párbeszédbe akarunk kezdeni, ha „zsinatoló egyházzá” kívánunk válni, akkor mindenekelőtt tanuló egy­házzá kell átalakulnunk. Sokszor hivat­koznak a tanító egyházra, a „tanító hiva­talra”.­ Tudjuk, hogy egyházunk életében ennek fontos szerepe van. De hogy a „hivatal” (magisterium) jól taníthasson, ahhoz tagjainak is tanuló, az „idő jeleit” figyelő, nemcsak nyilatkozó, de odahallgat­ni is kész együttműködővé kell válniuk. Tanulásra, továbbképzésre vállalkozó egyházzá kell alakulnunk. Abszurd hely­zet lenne, ha például olyan résztvevők gyűlnének össze egy-egy egyházmegyei zsinaton, akik még mindig nem ismerik a II. Vatikáni zsinat tanítását, az egyház hivatalos szociális megnyilatkozásait stb. Abszurd lenne az a magabiztosság, mely nem ismeri fel, hogy az emberi tudás és tapasztalatok „térképén” mindig vannak és lesznek „fehér foltok”. Abszurd lenne, ha bárki is nem akarná elismerni, hogy „a Lélek ott fű, ahol akar” s nem egyszer a fiatalok, máskor a „kívülállók” közre­működésével hívja fel egyháza figyelmét egy-egy fontos, életet bontakoztató igaz­ságra, életet gazdagító gyakorlatra. Belső párbeszédre csakis az alázatos egyház szerény és alázatos tagjai lesznek képesek. Alázatosságra int annak számba­vétele is, hogy sokszor és sokban téved­tünk. Újra Reinhold Stecher püspök gon­dolatára utalok, aki a közelmúltban is­mételten hangoztatta: az egyház története megtaníthat rá, hogy tele vagyunk — a szükséges­­tudás, alázatosság hiánya vagy szeretetlenségünk miatt — gyarlósággal, sőt bűnökkel. . Vajon egy-egy zsinat nem volna-e arra is jó, hogy tükröt tartson önmagunk elé? Nem torzítót, hanem olyat, mely a szomorú, megdöbbentő valóságot is elénk tárja. Elmulasztott lehetőségek, el nem végzett feladatok, a szakadék szé­léig szorított, szeretetlenül elhanyagolt, megkeserített emberek (vö. Kol 3,21) — mindez és sok minden más nézne ránk a tükörből. Aki úgy vélekednék, hogy minderről — és most ne a múltra gondoljunk, mert arról könnyű kritikusan szólnunk, h­anem a megélt mára — nem lehet, nem kell őszinte belső párbeszédet folytatnunk, nem kell a szeretet és az „ecclesia semper refortmanda”-elv szem előtt tartásával­­kö­zösen tárgyalnunk — az már elveszítette dialóguskészségét, sőt hitelre méltóságát is. Aki vagy akik képtelenek kimondani, hogy „sajnálom, tévedtem”, „sajnálom, helytelenül döntöttem, ítélkeztem”, azok már elveszítették tekintélyüket. Könnyű szólni a tévedésről, nehezebb a tévedé­ről, de mintha a „tévedtem”, „tévedtünk’’ szavak hiányoznának egyházi szótárunk­ból. Az eredményezi zsinat feltételei Csak címszavakban sorakoztatnék fel néhányat. — Végre jobban kellene ügyelnünk a megújító Lélek szavára: mit mond a Lé­lek az egyházaknak, az egyházi közössé­geknek (vö. Jel 2,7). — Több bátorságra, alkotó fantáziára van szükségünk, hogy feltárjuk: a még jól funkcionáló(?) „gépezet”, a külső mö­gött megvan-e az „aranyfedezet”. Azaz: mennyire vezeti szavában, tetteiben a hit, remény és szeretet a papságot és a híve­ket? M­i Fel kell végre hagyni a közönnyel, beletörődéssel, tunyasággal, s a „temető nyugalma” helyett kitartó munkára, ak­tivitásra van szükség. Tudom, hogy pap­ságunk agyonterhelt, de miért nem kap­csoljuk be erőteljesebben az együttműköd­ni kész világiakat? Ha nem látunk neki végre a közös munkának, hamarosan le­lepleződik szégyenletes „ürességünk”, „mezítelenségünk” (vö. Jel 3,14—20). Bár az egyház „megmentője” mindig Krisztus, a megújítás pedig a Szentlélek műve — Krisztus és Szentlelke azonban nem erő­szakosan működnek. Munkatársakra vár­nak, „szőlőmunkásokat” akarnak felfo­gadni és küldeni, akik készek az őszinte szókimondására és a megújulást szolgáló tettekre. — Újra kell élesztenünk a testvériség szellemét. Bár a pápa és a püspökök fe­lelősek az egész, illetőleg a helyi egyháza­kért, az egyház mégsem olyan piramis, amelyben minden csakis „felükről lefelé”, azaz a hivatalok vezetőitől, azok rendele­teinek végrehajtása nyomán születik. A szolgálatok és feladatok egymásba kapcso­lódnak, a Szentlélek az „elsőszülött test­vér”, Krisztus köré családot gyűjt össze, amelyben Isten gyermekei testvéri szere­­tetben és közös munkával alakítják jö­vőjüket. „Zsinatolni” csakis testvéri szere­­tetben összeforrva lehet.­­ A testvéri lelkűlésből és az egyházi vezetés kollegiális jellegéből fakad, hogy püspök, papság és a világi hívek közös erőfeszítéssel készítik elő, folytatják és zárják le a zsinatot. Így széles bázison előkészített közös munka eredménye lesz minden döntés, határozat, és a helyi, majd a nemzeti zsinatban megfogalmazódott lelkipásztori munkaterv. An. t‘vang«‘h­t­álá* szolgálatában Magyar egyházunkról aligha mondható el, hogy szívét-lelkét már átjárta a zsinati gyakorlathoz nélkülözhetetlen testvériség és szolgálni akarás szelleme. Mintha a nemrég visszanyert szabadság kezdeti eufóriáját a szeretetlenség, az amúgy is laza egységet pedig a számonkérés szét­züllesztő „ördöge” váltotta volna fel. Sajnálatos tény, hogy hazánkban lelki­pásztori „fantáziával” viszonylag kevés egyén, kis számú munkaközösség rendel­kezik. Sajnos, ezeket is sokan gyanakvás­sal figyelik. Ami pedig a pápa által is szorgalmazott közös munkatervet illeti, ebben még csak az első lépések előtti bi­zonytalanságot érezzük. Rendkívül szomo­rú, hogy hazai és külföldi szkeptikus-kri­tikus hangok egyaránt hátráltatják a nél­külözhetetlen munkaterv megszerkeszté­sét. Az csak természetes, hogy ezt a mun­katervet komoly felmérések (ilyenek sze­rencsére már készülnek) és miinél ponto­sabb diagnózis kell, hogy megelőzzék. Mindkettőt minél szélesebb bázison, mi­nél több érintett és érdekelt bevonásával lehet csak felelősen kialakítani, megfogal­mazni. Egyetlen zsinat sem öncélú, mindegyik­nek szolgáló funkciója van. Ahogyan Krisztus tanult és tanulatlan emberek kér­déseire válaszolt, úgy kell hazai egyhá­zunk vezetőinek és tagjainak is a belső párbeszéd, a zsinatok előkészítése és kivi­telezése során minden jószándékú ember (nemcsak hívő!) kérdését meghallania, azokra válaszokat keresnie és adnia. Így válhat hazánkban is a „zsinatolás” az evangelizálás eszközévé. Az első lépések: — a kölcsönös bizalmatlanság, aggódás és félelem leépítése, — a kölcsönös bizalom, ébresztése és elmélyítése, — a lehetséges elérhető cél/célok közös tervezéssel való kitűzése, majd közös munkával induló és folytatott meg­valósítása. Az ajtókat feltáró Szentlélek ellen egyik — talán legnagyobb — bűn lenne, ha bár­ki előtt is becsapnánk az ajtót. Isten óvjon meg a bezárkózás, az elzárkózás vétkétől! Újra Reinhold Stecher püspököt idézem: A friss és életet biztosító árut csakis a külső és belső dialógusra kész egyház tudja a világ piacára szállítani. — Szent Pál Athén fórumán, piacterén példát adott rá, mi­ként kell a dia­lógusra kész egyháznak kitárulkoznia. Helyzete hasonlítható a miénkhez, de fel­készültünk-e rá „belsőleg”, hogy kiállhas­sunk a piactérre? Vajon zsinati munkánk­kal nem az eddig félreismert, rosszul is­mert egyházat kell-e ország-világ elé tár­nunk? És ami ennél is fontosabb: „befelé”, a magunk számára családiassá, otthonos­sá alakítanunk? Hogy a bannlévők ör­vendjenek, a kívülállók pedig találkoz­hassanak a Krisztust — és nem önmagát — hirdető egyházzal. ★ Hazai egyházunknak közel ezeréves ván-­­dorútja során voltak és minden bizonnyal lesznek is nehéz órái. A nemrég magunk mögött hagyott negyvenéves „pusztai ván­dorlás” után, az eljövendő jobbról és szebbről való álmodozás után az ébredés, újrakezdés órái nemcsak reménységgel töltenek el, de a fáradságos munka terhét is vállunkra helyezik. Nehéz feladatok sora, hosszú út előtt ál­lunk, melyet csakis közös munkával, tervezéssel tudunk majd megjárni. Újra ébredő-éledő egyházunk­nak jövőjét kell — együttműködve az is­teni segítséggel — biztosítanunk. Mert erről van szó: a holnap egyházát építjük itt, magyar hazánkban. Új alapra nincs, nem is lehet szükségünk, „mert a­­lerakott fundamentumon kívül, mely Jézus Krisz­tus,­­mást senki nem rakhat le” (1 Kor 3, 11). Éppen ezért bízzunk­­bátran a jövőben is. Hittel valljuk, hogy Jézus és az ő öröm­hírének ereje mindig nagyo­bb volt és lesz is is minden emberi tehetetlenségnél, lus­taságnál, felületességnél. A „biztonságos­nak'' tűnő mozdulatlanság vagy túl lassú mozgás helyett az ÉLETET, annak mozgal­masságát, rugalmasságát, lendítő erejét ez­után is Krisztus jeleníti számunkra.­ ­ KATOLIKUS SZEMMEL 1992. január 5.

Next