Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)

1993-01-03 / 1. (2319.) szám

1993. január 3. szémmm Magyarok Baselban A magyarok első baseli látogatása em­lékezetes maradt. 917-ben jártak itt ka­landozó őseink, viharvert szarkofág em­lékeztet erre a hatalmas székesegyház altemplomában. Rudolf püspök — a po­­gányok 91­7-ben meggyilkolták. „Ez egy újabb keletű felirat", magyarázza isme­rősöm, aki negyvenöt éve él Svájcban, „amikor én először jártam itt, még azt olvashattam, hogy a pogány magyarok. A tapintat fogalmazta ezt a mostani feli­ratot: az 1956-os forradalom sosemvolt rokonszenvet ébresztett irántunk...” Azóta tehát nem kelti — kiérdemelt! — rossz hírünket a felirat az őseink ál­tal lerombolt templom helyén épült ka­­tedrális falán. Mint barátok esetében lenni szokott, ami történt, megtörtént — visszavonhatatlanul, de nem jóvátehe­tetlenül —, elég, ha csak mi ketten tud­juk ezt. Köszönet a tapintatért. „A forradalom felértékelt minket a svájciak szemében” — mondja Pethe Fe­renc tanár úr, aki 1947 óta él az ország­ban, tehát a saját szemével látta és a bőrén érezte a változást. Az egykori Ba­­rankovics-párti képviselő, Somogy me­gyei lapszerkesztő a letartóztatás elől menekült. Néhány képviselőtársával vá­gott neki éjszaka a határnak — ne fe­ledjük, ez az az idő volt, mikor az ország miniszterelnökét is meg lehetett vádolni „összeesküvéssel... — Pethe Ferenc Svájcban állt meg, hamarosan az ein­­siedelni bencés monostorban* találta magát, ahol eleinte kertészként, majd a híres könyvtárban dolgozott, „Az apát úr jóvoltából", mivel magyar menekültek akkoriban még csak fizikai munkát vál­lalhattak. A második világháborút köve­tően a svájciak a világégést kirobbantó németek szövetségeseit látták a magya­rokban — ez határozta meg a menekül­tekkel szembeni viselkedésüket is. A forradalom azonban példátlan rokon­szenvet ébresztett irányunkban. St. Gal­­lenből állítólag majdnem száz katonavi­selt fiatal (akik itteni szokás szerint ott­hon tartják egyenruhájukat és a fegyve­rüket is) indult útnak, hogy együtt har­coljon a magyar forradalmárokkal. Ami­kor a határon lefegyverezték őket, alig akarták megérteni, hogy a semleges Svájc ilyen módon nem segíthet. Más formában viszont sokat segített. A levert forradalom után ruha- és élel­miszercsomagok özöne érkezett Svájcból — négyéves gyerekként talán egy ilyen csomag jóvoltából ihattam először kaka­ót. A legfontosabb azonban az volt, hogy közel húszezer magyar menekültet foga­dott be a Dunántúlnál alig nagyobb or­szág. Jöttek, akik a forradalomban részt vállaltak, akikre otthon a megtorlás várt volna, és jöttek a korábbi emigránsok családjai is. Köztük volt Pethe Ferenc felesége és két fia is. — Én akkor már öreg menekültnek számítottam — emlékezik Pethe tanár úr —, jól tudtam a nyelvet és voltak is­meretségeim, így a svájci hatóságok szí­vesen vették, sőt kérték is közreműkö­désemet a magyar emigránsok fogadá­sában, elhelyezésében, beilleszkedésük segítésében. Eljártam a legkülönfélébb ügyekben, aztán írtam egy német nyelv­könyvet a mieink számára, s ekkor kezdtem újból tanítani. Az egyik gimná­ziumba tizenhárom magyar lány került, akik egy szót se tudtak németül, így anyanyelvükön kezdtem tanítani őket, miközben persze tanulták a németet is. A kanton különleges engedélyével há­rom éven át magyarul is lehetett érett­ségi vizsgát tenni Baselban. Lényegesen könnyebbé vált a svájci magyarok helyzete a forradalom után. Egyszerűbb lett például a magyar diplo­mák elismertetése, ami itt, a Rajna parti városban különösen fontos: Basel a svájci vegyipar központja (négy mamut­cége nagyjából megtermeli egész Ma­gyarország nemzeti jövedelmét), a diplo­mások közül sokan itt kerestek — és találtak is — jó megélhetést. Nem gyor­san, de mégis hamarabb és könnyebben kaphatták meg '56 után az állampolgár­ságot a magyar emigránsok. Ez azért is nagyon fontos volt, mert idővel szívesen hazalátogattak volna sokan, ezzel azon­ban kockáztatták menekült státusukat. Az előírt idő leteltével (általában tizenkét év) kerülhetett sor a „bepolgárosodás­­ra". Ez egy hosszasabb beszélgetéssel járt, amelynek során nyelvtudásukról, az ország ismeretéről tettek tanúságot az érintettek. Pethe tanár úr feleségétől azt is megkérdezték ugyanakkor, milyen nyelven fognak beszélni otthon, és mi­lyen ételeket tesznek az asztalra. Ma­gyarul beszélünk és magyarul főzünk, mert mi magyarok vagyunk — hangzott a válasz. „Ilyen svájci polgárokra van szükségünk, akik szeretik a hazájukat. Mert azok a gyerekeiket is erre fogják nevelni" — a tanár úr emlékezete sze­rint így reagált a tisztviselő. „Ő, úgy lát­szik, tudta, amit mi csak sejtettünk — mondja Pethe Ferenc —, hogy a gyere­keink, és főleg az unokáink számára a haza már Svájc lesz." Kik voltak azok a pogányok, akik megölték a püspököt és lerombolták a hajdani templomot? — kérdezgettem egy vasárnap délelőtti evangélikus is­tentisztelet után a Münsterből távozó híveket. Egy idősebb férfi tudta mind­össze. Azt azonban ő is tőlem tudta meg, amit én egy baseli újságíró kollé­gától, hogy nemcsak romboltak itt templomot a magyarok, hanem építet­tek is. A Rajna túlsó oldalán a 15. szá­zad elején a karthauziak templomát egy ferences barát, a magyarországi János mester építette, aki Szegeden, Nyírbá­torban és Kolozsvárott a Farkas utcá­ban emelt templomot. A hajdani kolos­tor évszázadok óta árvaház, a hatalmas gótikus templom ennek „kápolnája". Most ősszel újították föl, visszakerült eredeti helyére a Szent László királyun­kat ábrázoló üvegablak-részlet. Mellette Kanizsai János, a 15. században élt esz­tergomi érsek térdelő alakja látható, aki az ablakot adományozta a karthausi ko­lostornak. „Templom ügyben tehát nem kell szé­gyenkeznetek" — mondja nevetve a svájci kolléga. „Mi nálatok nem rombol­tunk, de nem is építettünk...” (Folytatjuk.) Kipke Tamás MAGYAR SZENTEK A KARTHAUZI TEMPLOM ÜVEGABLAKÁN ellen római magyar­ ségével sok barátot és elismerést szerzett a magyar képzőművészetnek Rómában. Hogyan kezdődött ez a nem minden­napi karrier? Hajnal János szobrásznak készült, de a mozaik és a festett üveg­ablak lett az igazi műfaja. Miért? Egy­szerű a magyarázat, válaszolja. A szob­rászkodás nagyon költséges, és neki Olaszországba kikerülve bizony nem volt pénze. Rómába érkezve egy tollal és egy mappával járta a múzeumokat. Mint mondja, elbeszélgetett a halhatatlan alko­tásokkal. Majd terveket kezdett készíteni, s ehhez sem kell más, mint papír és ceru­za. Ilyen egyszerű lett volna? Nem egészen. De neki szerencséje volt. Kiérkezése után, mikor még senkit sem ismert, egyszer a Szixtuszi kápol­nában Michelangelo mennyezeti freskói­ban gyönyörködött. Idővel elgémbere­dett a nyaka, hát hanyatt feküdt a kö­vezeten, és úgy folytatta a műélvezetet. Az őr hamarosan rendreutasította, de azt is megkérdezte, miért csinálja. Szó szót követett, s az őr érdeklődni kezdett a furcsa külföldi kiléte felől. Mikor kide­rült, hogy művész, és most érkezett Ró­mába, az őr azt tanácsolta, küldjön be néhány munkát a szentévi egyházművé­szeti kiállítás zsűrijéhez. Hajnal János megfogadta a tanácsot. A zsűri pedig hamarosan, megköszönve a műveket, még továbbiakat is kért. Így történt, hogy a nagy szentévi kiállításon egy egész termet kapott Hajnal, míg mások általában csak egy-egy alkotásukkal szerepeltek. Tehetsége tehát ekkor mu­tatkozhatott meg, némi szerencsével ugyan, de a legfontosabb publikum előtt. Mikor a milánói dóm ablakainak pótlására kiírták a pályázatot, Hajnal még nem volt olasz állampolgár, így nem is pályázhatott. Végül az egész pá­lyázatot érvénytelenítették, mivel nem találtak igazán méltó pályaművet, és őt kérték fel a munka elvégzésére. Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó egy­házművész legyen? A tehetségen kívül hit. „Engem mindig magukkal ragadtak a legendák, a szentekről szóló hívő tör­ténetek — vallja Hajnal János. — Ezek sokkal meggyőzőbbek, mint a tudo­mányos életrajzok. A lényeget közüik. Hit nélkül, a szentek szeretete nélkül nem lehet igazi egyházművészetet mű­velni. Az egyházművésznek a kultuszt, az istentiszteletet kell szolgálnia. Nem­hívőként is lehet ábrázolni Krisztust, Szent Ferencet, de az még nem ars sac­ra. Az alkotás nem éri el a kívánt ha­tást, ha nincs benne a művész hitének ereje, azonosulni tudása." Milyennek találja a Szent Péter bazili­ka magyar kápolnájának magyar alko­tásait? „Szépek — mondja —, elmesélik, bemutatják a magyar múltat. Nem transzcendens alkotások, de ízlésesek. Csak Szent István szobra van útban a lépcsőn. Szinte fellöki az ember.” Hajnal János jövőre lesz 80 éves, 1948 óta nem járt Magyarországon. Egy Szent Erzsébet ábrázolást kivéve magyar témájú alkotásai Olaszországban nem ké­szültek. Hosszúra nyúlt szellemi emigrá­ciójának a magyar állami kitüntetéssel vége szakadt. Az igazi hazatérés azonban még várat magára. A máig magyarul gondolkodó, érző, szemérmes művész teszi a dolgát, tudva, hogy az egyházat bárhol szolgál­va hazája üdvére is teszi, amit tesz. Mi azonban nem vagyunk túl gazdagok, egy ilyen nagy alkotónak tehát el kell fog­lalnia az őt megillető helyet a magyar mű­vészettörténetben és egyházművészetben. Haza kellene őt csábítanunk. A Szeplőtelen fogantatás ünnepén írom ezeket a sorokat, ami a Vatikán­ban (és Olaszországban) piros betűs ün­nep. Illetve a Vatikánban sárga betűs, mivel az Osservatore Romano pápai szí­nekben, sárga kerettel jelent meg ezen a napon. Mindez azért kapcsolódik ide, mert a lap mai számában is egy Hajnal­­rajz emeli az ünnep fényét. Szerdahelyi Csongor ÉLŐ EGYHÁZ mi­. A magzati élet védelméről alkotott törvényről A püspöki kar nyilatkozata A Magyar Országgyűlés 1992. december 17-én törvényt alkotott a „magzati élet védelméről”. Bi­zalommal reméltük, hogy a Parlament erkölcsi fe­lelőssége tudatában olyan törvényt hoz, amely az élethez való alapvető emberi jogot érvényesíti, és korlátozás nélkül kiterjed a magzati élet védelmé­re. A törvény tartalmaz pozitív rendelkezéseket, amelyek egészségügyi és anyagi segítséget nyúj­tanak a gyermeket váró anyának, kitér az orvo­sok lelkiismereti szabadságának biztosítására.­­ Mivel az emberi élet a fogamzással kezdődik, saj­nálattal látjuk, hogy a törvény lehetővé teszi a magzat elpusztítását. Látszat szerint hoz bizo­nyos korlátozásokat, de az anya „válsághelyzeté­nek” egyéni értelmezésével — mégha szépen hangzó magyarázatokat is lehet hozzáfűzni — gyakorlatilag minden korlátozás nélkül megenge­di a magzati élet kioltását. Ezért a törvény nem „a magzati élet védelméről”, hanem „a magzati élet elpusztításáról" szól. Ebben a helyzetben köteles­ségünk felemelni szavunkat az egyetemes erköl­csi értékek és az alapvető emberi jogok érdeké­ben. Megtévesztő indoklások, magyarázatok úgy mutatják a törvényt, hogy az humánus, az anya jogait érvényesíti, a fejlődés irányába mutat, a nemzetközi gyakorlattal megegyezik. A „ne ölj!” erkölcsi parancsa az emberi termé­szetből ered­­vallási és világnézeti meggyőződéstől függetlenül. Az emberi törvényhozásnak nincs jo­ga az emberi természetből eredő erkölcsi törvény lerontására, az ártatlan élet kioltásának igazság­talan megengedésére. A vitában sokszor szerepelt az anya lelkiisme­retére történő hivatkozás. Sajnálatos módon meg­mutatkozott, hogy a lelkiismeret szó elvesztette eredeti értelmét, az erkölcsi jó és rossz megkü­lönböztetését, és helyébe a szabad egyéni véleke­dés került. Az anya jogainak hangoztatása a születendő gyermek életének kioltásával kapcsolatban a női méltóság és az anyai hivatás megcsúfolása. Az ártatlan emberi élet elpusztítására irányuló törvény sohasem ehet humánus, hanem minden esetben embertelen és életellenes, nem szolgálja a társadalmi fejlődést, mégha egyes országok pél­dáját követi is. Az új törvény felveti a szexuális felvilágosítás kérdését. Erre szükség van. De megvan az a ve­szély, hogy a szexuális felvilágosítást biológiai kérdéssé egyszerűsítik le, ahol gyakorlati taná­csokat adnak, még nagyobb teret nyitva a szaba­dosságnak, ahelyett, hogy az egész embert készí­tenék fel a házasságra és a felelős családi életre. A törvény ugyan senkit sem kötelez a magzati élet elpusztításására, de büntetlenül megengedi azt. Ezért szavunkkal bíztatást és bátorítást aka­runk adni minden jószándékú anyának, hogy igaz lelkiismerete szavára hallgatva, a közvéle­mény ellenkező hatása ellenére is, legyen bátor­sága és ereje megőrizni női méltóságát és anyai hivatása szépségét. Budapest, 1992. december 21. A Magyar Katolikus Püspöki Kar OffmUnD CSEH PÜSPÖKÖK A KÉT ÚJ ÁLLAM ELŐREHALADÁSÁÉRT Cseh- és Morvaország püspökei november vé­gén közzétett nyilatkozatukban megállapították, hogy a „katolikus egyház elfogadja Csehszlovákia kettéválását, mint az alkotmányos fejlődés ered­ményét, és hagyományai szellemében hozzá kí­ván járulni a két új állam előrehaladásához". A közlemény kimondja azt is, hogy az állam ketté­válása nem vonatkozik a katolikus egyházra, amely továbbra is egységes marad. Egyes szerze­tesrendeknek csak egyetlen provinciájuk lesz mind a két országban. Cseh- és Morvaország püspökei legutóbbi ülésük során megállapodtak a szlovák főpásztorokkal, hogy a jövőben még szorosabban fognak együttműködni. VATIKÁNI RÁDIÓ MŰHOLDON KERESZTÜL Új fejezet kezdődött január elsejétől a Vatikáni Rádió történelmében, mivel adásainak egy részét műholdon keresztül is közvetíti már. Magyaror­szág felé megmarad a 196 méteres közép-, vala­mint a 49 és 41 méteres rövidhullámú adás, de emellett az EUTELSAT II. műholdról érkező su­gárzás is fogható a 11.544 GHz-es frekvencián, 7.74 MHz segédvivő hullámmal. A magyar adást este 19.15-től 19.30-ig közvetítik, s a pápa vasár- és ünnepnap déli Úrangyala imája és az ehhez fűzött beszéde ezentúl is meghallgatható a régi és az új adókon keresztül.

Next