Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)
1993-01-03 / 1. (2319.) szám
1993. január 3. szémmm Magyarok Baselban A magyarok első baseli látogatása emlékezetes maradt. 917-ben jártak itt kalandozó őseink, viharvert szarkofág emlékeztet erre a hatalmas székesegyház altemplomában. Rudolf püspök — a pogányok 917-ben meggyilkolták. „Ez egy újabb keletű felirat", magyarázza ismerősöm, aki negyvenöt éve él Svájcban, „amikor én először jártam itt, még azt olvashattam, hogy a pogány magyarok. A tapintat fogalmazta ezt a mostani feliratot: az 1956-os forradalom sosemvolt rokonszenvet ébresztett irántunk...” Azóta tehát nem kelti — kiérdemelt! — rossz hírünket a felirat az őseink által lerombolt templom helyén épült katedrális falán. Mint barátok esetében lenni szokott, ami történt, megtörtént — visszavonhatatlanul, de nem jóvátehetetlenül —, elég, ha csak mi ketten tudjuk ezt. Köszönet a tapintatért. „A forradalom felértékelt minket a svájciak szemében” — mondja Pethe Ferenc tanár úr, aki 1947 óta él az országban, tehát a saját szemével látta és a bőrén érezte a változást. Az egykori Barankovics-párti képviselő, Somogy megyei lapszerkesztő a letartóztatás elől menekült. Néhány képviselőtársával vágott neki éjszaka a határnak — ne feledjük, ez az az idő volt, mikor az ország miniszterelnökét is meg lehetett vádolni „összeesküvéssel... — Pethe Ferenc Svájcban állt meg, hamarosan az einsiedelni bencés monostorban* találta magát, ahol eleinte kertészként, majd a híres könyvtárban dolgozott, „Az apát úr jóvoltából", mivel magyar menekültek akkoriban még csak fizikai munkát vállalhattak. A második világháborút követően a svájciak a világégést kirobbantó németek szövetségeseit látták a magyarokban — ez határozta meg a menekültekkel szembeni viselkedésüket is. A forradalom azonban példátlan rokonszenvet ébresztett irányunkban. St. Gallenből állítólag majdnem száz katonaviselt fiatal (akik itteni szokás szerint otthon tartják egyenruhájukat és a fegyverüket is) indult útnak, hogy együtt harcoljon a magyar forradalmárokkal. Amikor a határon lefegyverezték őket, alig akarták megérteni, hogy a semleges Svájc ilyen módon nem segíthet. Más formában viszont sokat segített. A levert forradalom után ruha- és élelmiszercsomagok özöne érkezett Svájcból — négyéves gyerekként talán egy ilyen csomag jóvoltából ihattam először kakaót. A legfontosabb azonban az volt, hogy közel húszezer magyar menekültet fogadott be a Dunántúlnál alig nagyobb ország. Jöttek, akik a forradalomban részt vállaltak, akikre otthon a megtorlás várt volna, és jöttek a korábbi emigránsok családjai is. Köztük volt Pethe Ferenc felesége és két fia is. — Én akkor már öreg menekültnek számítottam — emlékezik Pethe tanár úr —, jól tudtam a nyelvet és voltak ismeretségeim, így a svájci hatóságok szívesen vették, sőt kérték is közreműködésemet a magyar emigránsok fogadásában, elhelyezésében, beilleszkedésük segítésében. Eljártam a legkülönfélébb ügyekben, aztán írtam egy német nyelvkönyvet a mieink számára, s ekkor kezdtem újból tanítani. Az egyik gimnáziumba tizenhárom magyar lány került, akik egy szót se tudtak németül, így anyanyelvükön kezdtem tanítani őket, miközben persze tanulták a németet is. A kanton különleges engedélyével három éven át magyarul is lehetett érettségi vizsgát tenni Baselban. Lényegesen könnyebbé vált a svájci magyarok helyzete a forradalom után. Egyszerűbb lett például a magyar diplomák elismertetése, ami itt, a Rajna parti városban különösen fontos: Basel a svájci vegyipar központja (négy mamutcége nagyjából megtermeli egész Magyarország nemzeti jövedelmét), a diplomások közül sokan itt kerestek — és találtak is — jó megélhetést. Nem gyorsan, de mégis hamarabb és könnyebben kaphatták meg '56 után az állampolgárságot a magyar emigránsok. Ez azért is nagyon fontos volt, mert idővel szívesen hazalátogattak volna sokan, ezzel azonban kockáztatták menekült státusukat. Az előírt idő leteltével (általában tizenkét év) kerülhetett sor a „bepolgárosodásra". Ez egy hosszasabb beszélgetéssel járt, amelynek során nyelvtudásukról, az ország ismeretéről tettek tanúságot az érintettek. Pethe tanár úr feleségétől azt is megkérdezték ugyanakkor, milyen nyelven fognak beszélni otthon, és milyen ételeket tesznek az asztalra. Magyarul beszélünk és magyarul főzünk, mert mi magyarok vagyunk — hangzott a válasz. „Ilyen svájci polgárokra van szükségünk, akik szeretik a hazájukat. Mert azok a gyerekeiket is erre fogják nevelni" — a tanár úr emlékezete szerint így reagált a tisztviselő. „Ő, úgy látszik, tudta, amit mi csak sejtettünk — mondja Pethe Ferenc —, hogy a gyerekeink, és főleg az unokáink számára a haza már Svájc lesz." Kik voltak azok a pogányok, akik megölték a püspököt és lerombolták a hajdani templomot? — kérdezgettem egy vasárnap délelőtti evangélikus istentisztelet után a Münsterből távozó híveket. Egy idősebb férfi tudta mindössze. Azt azonban ő is tőlem tudta meg, amit én egy baseli újságíró kollégától, hogy nemcsak romboltak itt templomot a magyarok, hanem építettek is. A Rajna túlsó oldalán a 15. század elején a karthauziak templomát egy ferences barát, a magyarországi János mester építette, aki Szegeden, Nyírbátorban és Kolozsvárott a Farkas utcában emelt templomot. A hajdani kolostor évszázadok óta árvaház, a hatalmas gótikus templom ennek „kápolnája". Most ősszel újították föl, visszakerült eredeti helyére a Szent László királyunkat ábrázoló üvegablak-részlet. Mellette Kanizsai János, a 15. században élt esztergomi érsek térdelő alakja látható, aki az ablakot adományozta a karthausi kolostornak. „Templom ügyben tehát nem kell szégyenkeznetek" — mondja nevetve a svájci kolléga. „Mi nálatok nem romboltunk, de nem is építettünk...” (Folytatjuk.) Kipke Tamás MAGYAR SZENTEK A KARTHAUZI TEMPLOM ÜVEGABLAKÁN ellen római magyar ségével sok barátot és elismerést szerzett a magyar képzőművészetnek Rómában. Hogyan kezdődött ez a nem mindennapi karrier? Hajnal János szobrásznak készült, de a mozaik és a festett üvegablak lett az igazi műfaja. Miért? Egyszerű a magyarázat, válaszolja. A szobrászkodás nagyon költséges, és neki Olaszországba kikerülve bizony nem volt pénze. Rómába érkezve egy tollal és egy mappával járta a múzeumokat. Mint mondja, elbeszélgetett a halhatatlan alkotásokkal. Majd terveket kezdett készíteni, s ehhez sem kell más, mint papír és ceruza. Ilyen egyszerű lett volna? Nem egészen. De neki szerencséje volt. Kiérkezése után, mikor még senkit sem ismert, egyszer a Szixtuszi kápolnában Michelangelo mennyezeti freskóiban gyönyörködött. Idővel elgémberedett a nyaka, hát hanyatt feküdt a kövezeten, és úgy folytatta a műélvezetet. Az őr hamarosan rendreutasította, de azt is megkérdezte, miért csinálja. Szó szót követett, s az őr érdeklődni kezdett a furcsa külföldi kiléte felől. Mikor kiderült, hogy művész, és most érkezett Rómába, az őr azt tanácsolta, küldjön be néhány munkát a szentévi egyházművészeti kiállítás zsűrijéhez. Hajnal János megfogadta a tanácsot. A zsűri pedig hamarosan, megköszönve a műveket, még továbbiakat is kért. Így történt, hogy a nagy szentévi kiállításon egy egész termet kapott Hajnal, míg mások általában csak egy-egy alkotásukkal szerepeltek. Tehetsége tehát ekkor mutatkozhatott meg, némi szerencsével ugyan, de a legfontosabb publikum előtt. Mikor a milánói dóm ablakainak pótlására kiírták a pályázatot, Hajnal még nem volt olasz állampolgár, így nem is pályázhatott. Végül az egész pályázatot érvénytelenítették, mivel nem találtak igazán méltó pályaművet, és őt kérték fel a munka elvégzésére. Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó egyházművész legyen? A tehetségen kívül hit. „Engem mindig magukkal ragadtak a legendák, a szentekről szóló hívő történetek — vallja Hajnal János. — Ezek sokkal meggyőzőbbek, mint a tudományos életrajzok. A lényeget közüik. Hit nélkül, a szentek szeretete nélkül nem lehet igazi egyházművészetet művelni. Az egyházművésznek a kultuszt, az istentiszteletet kell szolgálnia. Nemhívőként is lehet ábrázolni Krisztust, Szent Ferencet, de az még nem ars sacra. Az alkotás nem éri el a kívánt hatást, ha nincs benne a művész hitének ereje, azonosulni tudása." Milyennek találja a Szent Péter bazilika magyar kápolnájának magyar alkotásait? „Szépek — mondja —, elmesélik, bemutatják a magyar múltat. Nem transzcendens alkotások, de ízlésesek. Csak Szent István szobra van útban a lépcsőn. Szinte fellöki az ember.” Hajnal János jövőre lesz 80 éves, 1948 óta nem járt Magyarországon. Egy Szent Erzsébet ábrázolást kivéve magyar témájú alkotásai Olaszországban nem készültek. Hosszúra nyúlt szellemi emigrációjának a magyar állami kitüntetéssel vége szakadt. Az igazi hazatérés azonban még várat magára. A máig magyarul gondolkodó, érző, szemérmes művész teszi a dolgát, tudva, hogy az egyházat bárhol szolgálva hazája üdvére is teszi, amit tesz. Mi azonban nem vagyunk túl gazdagok, egy ilyen nagy alkotónak tehát el kell foglalnia az őt megillető helyet a magyar művészettörténetben és egyházművészetben. Haza kellene őt csábítanunk. A Szeplőtelen fogantatás ünnepén írom ezeket a sorokat, ami a Vatikánban (és Olaszországban) piros betűs ünnep. Illetve a Vatikánban sárga betűs, mivel az Osservatore Romano pápai színekben, sárga kerettel jelent meg ezen a napon. Mindez azért kapcsolódik ide, mert a lap mai számában is egy Hajnalrajz emeli az ünnep fényét. Szerdahelyi Csongor ÉLŐ EGYHÁZ mi. A magzati élet védelméről alkotott törvényről A püspöki kar nyilatkozata A Magyar Országgyűlés 1992. december 17-én törvényt alkotott a „magzati élet védelméről”. Bizalommal reméltük, hogy a Parlament erkölcsi felelőssége tudatában olyan törvényt hoz, amely az élethez való alapvető emberi jogot érvényesíti, és korlátozás nélkül kiterjed a magzati élet védelmére. A törvény tartalmaz pozitív rendelkezéseket, amelyek egészségügyi és anyagi segítséget nyújtanak a gyermeket váró anyának, kitér az orvosok lelkiismereti szabadságának biztosítására. Mivel az emberi élet a fogamzással kezdődik, sajnálattal látjuk, hogy a törvény lehetővé teszi a magzat elpusztítását. Látszat szerint hoz bizonyos korlátozásokat, de az anya „válsághelyzetének” egyéni értelmezésével — mégha szépen hangzó magyarázatokat is lehet hozzáfűzni — gyakorlatilag minden korlátozás nélkül megengedi a magzati élet kioltását. Ezért a törvény nem „a magzati élet védelméről”, hanem „a magzati élet elpusztításáról" szól. Ebben a helyzetben kötelességünk felemelni szavunkat az egyetemes erkölcsi értékek és az alapvető emberi jogok érdekében. Megtévesztő indoklások, magyarázatok úgy mutatják a törvényt, hogy az humánus, az anya jogait érvényesíti, a fejlődés irányába mutat, a nemzetközi gyakorlattal megegyezik. A „ne ölj!” erkölcsi parancsa az emberi természetből eredvallási és világnézeti meggyőződéstől függetlenül. Az emberi törvényhozásnak nincs joga az emberi természetből eredő erkölcsi törvény lerontására, az ártatlan élet kioltásának igazságtalan megengedésére. A vitában sokszor szerepelt az anya lelkiismeretére történő hivatkozás. Sajnálatos módon megmutatkozott, hogy a lelkiismeret szó elvesztette eredeti értelmét, az erkölcsi jó és rossz megkülönböztetését, és helyébe a szabad egyéni vélekedés került. Az anya jogainak hangoztatása a születendő gyermek életének kioltásával kapcsolatban a női méltóság és az anyai hivatás megcsúfolása. Az ártatlan emberi élet elpusztítására irányuló törvény sohasem ehet humánus, hanem minden esetben embertelen és életellenes, nem szolgálja a társadalmi fejlődést, mégha egyes országok példáját követi is. Az új törvény felveti a szexuális felvilágosítás kérdését. Erre szükség van. De megvan az a veszély, hogy a szexuális felvilágosítást biológiai kérdéssé egyszerűsítik le, ahol gyakorlati tanácsokat adnak, még nagyobb teret nyitva a szabadosságnak, ahelyett, hogy az egész embert készítenék fel a házasságra és a felelős családi életre. A törvény ugyan senkit sem kötelez a magzati élet elpusztításására, de büntetlenül megengedi azt. Ezért szavunkkal bíztatást és bátorítást akarunk adni minden jószándékú anyának, hogy igaz lelkiismerete szavára hallgatva, a közvélemény ellenkező hatása ellenére is, legyen bátorsága és ereje megőrizni női méltóságát és anyai hivatása szépségét. Budapest, 1992. december 21. A Magyar Katolikus Püspöki Kar OffmUnD CSEH PÜSPÖKÖK A KÉT ÚJ ÁLLAM ELŐREHALADÁSÁÉRT Cseh- és Morvaország püspökei november végén közzétett nyilatkozatukban megállapították, hogy a „katolikus egyház elfogadja Csehszlovákia kettéválását, mint az alkotmányos fejlődés eredményét, és hagyományai szellemében hozzá kíván járulni a két új állam előrehaladásához". A közlemény kimondja azt is, hogy az állam kettéválása nem vonatkozik a katolikus egyházra, amely továbbra is egységes marad. Egyes szerzetesrendeknek csak egyetlen provinciájuk lesz mind a két országban. Cseh- és Morvaország püspökei legutóbbi ülésük során megállapodtak a szlovák főpásztorokkal, hogy a jövőben még szorosabban fognak együttműködni. VATIKÁNI RÁDIÓ MŰHOLDON KERESZTÜL Új fejezet kezdődött január elsejétől a Vatikáni Rádió történelmében, mivel adásainak egy részét műholdon keresztül is közvetíti már. Magyarország felé megmarad a 196 méteres közép-, valamint a 49 és 41 méteres rövidhullámú adás, de emellett az EUTELSAT II. műholdról érkező sugárzás is fogható a 11.544 GHz-es frekvencián, 7.74 MHz segédvivő hullámmal. A magyar adást este 19.15-től 19.30-ig közvetítik, s a pápa vasár- és ünnepnap déli Úrangyala imája és az ehhez fűzött beszéde ezentúl is meghallgatható a régi és az új adókon keresztül.