Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)
1995-01-01 / 1. (2423.) szám
2 tif Iinfo- Egy icipici csúsztatás Idézet: « „A televízió nem szól bele abba, ki legyen a püspök, a püspökök se szóljanak bele abba, kik csinálják a televíziós műsorokat.” A probléma: A klasszikus mondás szerint Amerika az amerikaiaké. A katolikus egyház pedig a katolikusoké. A püspökök a katolikus egyház vezetői. Hogy erre a feladatra az illetékesek kiket választanak ki, az kizárólag rájuk tartozik, az atteistákra semmiképpen sem. (Éppen elég tragédia volt az, hogy negyven éven át az egyházat kiirtani akaró ateisták döntötték el, hogy ki lehet katolikus püspök Magyarországon!) Viszont: A magyar közszolgálati televízió nemcsak az ateistáké, hanem legalább annyira — hanem inkább — a hívő katolikusoké is. Püspökeink hívő katolikusok. Ennek következtében — a demokrácia játékszabályai szerint — nekik is joguk van beleszólni abba, kik csinálják a televíziós műsorokat. Különösen akkor, ha vallási vagy netán egyházi műsorokról van szó.Hacsak nem óhajtják a tv egyes „fura urai”-i a „rólad — nélküled” nem egészen erkölcsös elv érvényesítését. K.N. Helyi beszélgetés A napokban telefonon beszéltem egy pappal, akivel azelőtt nem ismertük egymást. A tárgyszerű beszélgetés végén boldog Karácsonyt kívántunk egymásnak, aztán az atya még hozzátette: „Isten vezesse a tollát!" Köszönöm ezt a karácsonyi ajándékot. Síj. Európa? Aprócska butik, a sok áru szinte teljesen megtölti, alig férnek be a karácsonyi beszerzés lázában égő vásárlók. A most érkező két hölgy után ki lehetne tenni a „megtelt” táblát, ha az ajtót be lehetne csukni mögöttük. — Do you speak English? — kérdezi tétován, de jól hallhatóan az idősebb hölgy. Az üzletvezető azonnal reagál: — Ancsikám, tudsz valamennyire németül? — Ancsika készséges. — Hát, valamennyire tudok, így persze könnyű boltot csinálni. Ha valaki tud. Legalább valamennyire. — szitó — Az Éj Ember 1989. január 8-i számából Isten segedelmével, címmel a magyarországi egyházak helyzetével foglalkozó cikket közöl múlt évi utolsó számában a Figyelő című gazdaságpolitikai hetilap. Meglepetéssel állapítja meg a cikkíró, hogy „a magyarországi egyházak nem a földi javakban gazdagok”. A lap olvasói egyebek között megtudhatják, hogy az egyes egyházak hány istentiszteleti hellyel rendelkeznek, és mennyi az egyházi személyek száma (a katolikus egyház esetében 3520 templomot és 3128 személyt említ a cikk). Az írás vázlatosan bemutatja a magyarországi egyházpolitika elmúlt évtizedeit, s a mai helyzetet is. „...az egyházak az utóbbi időben aktivizálódtak. Korábban ugyanis — bár az ebből fakadó konfliktusok csak nagy ritkán kerültek nyilvánosságra — korlátozták őket.” „Az nyilvánvaló, hogy sem az államnak, sem az egyházaknak nem felel meg az az állapot, amelyet a klérussal folyatott viták lezárásaként, később pedig a fekete reakció’ ellen hirdetett, 'keresztes háború’ végén rögzítettek megállapodásba. Ennek megfelelően más a szelleme a református, az evangélikus és az izraelita egyházzal 1948-ban, és más a katolikussal 1950-ben kötött megegyezésnek, hiszen az utóbbi jószerével diktátum...” Sarkadi Nagy Barnát, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettesét is idézi a cikk: „Folyik az egyházak és az állam szétválasztása, méghozzá a civilizált államokban elfogadott normáknak megfelelően. Ez nem elszigetelést jelent, hanem az együttműködés alapjainak megerősítését. Mert gyümölcsöző együttműködés csak szuverén és egyenlő partnerek között képzelhető el.” — „... ezt nem zárja ki — írja a cikk szerzője —, hogy a főrendű papok, egyházi tisztségviselők kinevezése esetében az állam továbbra is ragaszkodik a hozzájárulás, az ’invesztitúra’ jogához...” Ez utóbbi megállapítással még akkor is nehéz egyetérteni, ha történelmünk folyamán ezt a jogot már korábban is gyakorolták. Hiszen az említett előzetes hozzájárulás, bárhogy szépítgetjük is, egyenlő a belügyekbe való beavatkozással. Szuverén és egyenlő partnerek között az ilyesmi legföljebb kölcsönösen volna elképzelhető, szóval ha a püspöki kar mondjuk hozzájárult volna előzetesen a párt főtitkárának megválasztásához. Mivel ez tudomásunk szerint nem így tötént, a szuverenitás és egyenlőség állapotától még messze vagyunk állam és egyház — igaz, folyamatosan javuló, de még okvetlen tovább javítandó — viszonyát illetően. De talán még megérjük, ahogy a cikk címe is mondja — Isten segedelmével. Kipke Családi évzárás 1979. decemberében Karácsonyra és Újévre készülve kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudná családunk együtt ünnepelni az év fordulóját, azaz hálát adni az elmúlóban lévő évért, és erőt kérni az új évben kitűzött tervek megvalósításához. Abban az időben feleségemmel és három gyerekünkkel az Egyesült Államokban éltünk. Amerikai élményeink egyik meghatározó eleme az írásbeliség volt. Ettől indítva, december vége felé készítettem egy kérdőívet, amelyet valamennyien legjobb tudásunk szerint kitöltöttünk. Szilveszter délutánján, ünnepélyes hangulatban leültünk, és mindenki felolvasta az egyes pontokra adott válaszokat. Miből áll a kérdőív? A következő kiegészítendő sorokból (zárójelben egy-egy jellemző választ is leírok): 1979- ben nagyon örültem, mert ... (...kijöhettünk Amerikába, vagy: ...egészségesek voltunk mindannyian). 1979-ben nagyon szomorú voltam, mert... (...legjobb barátaink disszidáltak, vagy: ... a nagypapa megbetegedett). 1979-ben nem sikerült megtennem, pedig nagyon szerettem volna... (gitározni tanulni vagy többet olvasni) A következő évben egy hibám ellen különösen akarok küzdeni: írd le, mi a hiba, és hogyan akarsz megszabadulni tőle! (Hiba: sírás, hogyan? elhatározással). S végül minden családtag felé egy kérés vagy javaslat ilyen formában: Szeretném, ha papa a következő évben... (...többet birkózna velem); szeretném, ha mama a következő évben... (...hogyha a J.-ra mérges, ne rám kiáltson). A megbeszélés végén a kitöltött íveket eltettem. Az ötlet a családban várakozáson felül nagy sikert aratott, s 1980-ban megismételtük úgy, hogy az új, és kicsit másként fogalmazott kérdésekkel együtt mindenki megkapta az előző évi kitöltött ívét is. A Szilveszter délutáni évzáró beszélgetésen mindenki azt is megítélhette, mennyire volt sikeres az egy évvel ezelőtt megnevezett hiba elleni küzdelem. Az évek múltak, gyerekeink növekedtek, és a család számára már természetes volt, hogy a karácsonyi ünnepek után végigolvashattuk az évről-évre sokasodó, évente kitöltött kérdőíveket, s gondolkozhattunk az éppen sor elkövetkező kérdéseken. Végig az én feladatom volt a kérdések összeállítása. A tartalom mindig a viszsza- és előrenézés maradt. Felkerültek az ívekre ilyen kérdések is: a tíz legszebb magyar szó (pl. kislányom, csillag, rét, erdő, köszönöm, megdicsérlek). Az elmúlt évben a következő barátságok voltak fontosak... Az elmúlt évben a következő könyvek elolvasása volt meghatározó... Az elmúlt évben mit jelentett számomra a családom? (pl. segítséget, vagy néha egy-egy jó pillanatot, de legtöbbször veszekedést). Ki az az egy vagy két ember, akivel jövőre mindenképpen meg szeretnék ismerkedni? Legkedvesebb színeim stb. Az évek során kialakult a Szilveszter délutáni beszélgetések liturgiája is. Egy-egy vers hangzott el, a megbeszélés után ínyenc falatokból álló uzsonna következett. Őrzöm kisebbik lányunk 1981-ben készített rajzát Magyarországról, az ország mellett egy számunkra ismeretlen költő Éle még az Isten? című versének két versszaka. A rajz hátoldalán az ajánlás: Bátorítás a családnak a lengyel helyzethez (azokban a napokban hirdették ki a szükségállapotot Lengyelországban). Az 1984. évi kérdőív Weöres Sándor versével kezdődött: Én keresem a célomat / célom engem megtalál. / Én keresem a hitemet, / a hitem is majd megtalál. / Én keresem a szívemet: / a szívem is majd megtalál. / Keresem azt, aki enyém: / ő is keres majd.'Megtalál. / Én keresem az életem: / életem egyetlen halál. / Én keresem halálomat / és életem majd megtalál. 1985-től kezdve a kérdőív elején igyekeztem összefoglalni az év jelentősebb családi eseményeit. 1988-ban a kérdőív első kérdése így hangzott: Ebben az évben írjuk le tizedszer az év végi visszapillantásokat. Most visszatekintve a tíz évre, mit jelent az, hogy szembe találkozhatunk fiatalabb önmagunkkal? (pl. helyesírási hibákat, vagy egyéniségemnek fejlődése jó irányt mutat a továbbiakhoz, láthatom helyesírásom javulását, vagy: számomra mindig fontos, könnyen elcsúszhat az ember a pillanatnak élés felé, vagy: ezekben a visszatekintésekben öröm látni a gyerekek fejlődését, érését és talán a felnőttek tudatosulását; örülök, hogy ezt elkezdtük írni, s hogy kitartóan írtuk tíz éven át). — Ugyanebben az évben már arra is válaszolnunk kellett: vajon kinek volt fontos az én barátságom, mit tettem az év során a világnézetem, egyéniségem alakításáért? (pl. alakul az magától is, legfontosabb, hogy mindent lássak, tapasztaljak, tudjak, mindig nyitva lenni; vagy: könyveket olvastam, voltam színházban, hangversenyen, naplót kezdtem vezetni; vagy: próbáltam eligazodni a sokféle új gondolat között, olvastam, társaságokba jártam). Részlet az 1989. évi bevezetőből: „Kisgyereket nevelő, azok megélhetését és testi-lelki-szellemi fejlődését biztosító családunk átalakulóban van egymást alaposan ismerő, az egymásra kölcsönösen figyelő, egymást segítő és szerető emberek közösségévé. Még akkor is így van, ha ez nem sikerül is mindig mindenkinek." Utoljára 1990-ben ültünk le közös évzárásra. Abban az évben gyerekeink 23, 20 és 16 évesek múltak. Nagyobbik lányunk esküvője is ebben az évben volt. A kérdőívet ide másolom. „Mottó. Szem elől vesztettük egymást!? — Már a tavalyi évzárás sem volt zavarmentes, s azóta is a levegőben lóg a kérdés, vajon lehet-e, kell-e továbbra is hálát adva együtt zárni az évet, és egymást segítve tekinteni előre. Sokáig úgy tűnt, hogy a mottóként választott állítás vagy kérdés miatt csak banális kérdéseket lehet feltenni, hisz Sz. is, és egyre inkább O. is, elsősorban nem a szüleivel (velünk) tartja azt a kapcsolatot, amely alapját képezné a lényeges kérdéseknek. Ezért ez egy kísérleti évzárás. Ha nem élünk is egymás tekintete előtt, mint eddig volt, gondolataink azért sokszor indulnak egymás felé, imáinkban benne van az egész család. 1. Az elmúlt évben megélt olyan élményem, amely a család többi tagja számára is tanulságos lehet: istengyermekségben, társas kapcsolataimban, szakmában (iskolában). 2. Jövőre előre látható jelentős döntéseim, amelyekben talán a többi családtag tud majd segíteni (pl. minél többet szeretnék nagyszüleimmel együtt lenni, és segíteni nekik, ameddig még lehet, vagy nagy kérdés: meddig csináljam még az oktatáspolitikát? 3. Mit tudok felajánlani a saját erőmből, tapasztalataimból, hitemből, képességeimből, világomból a család többi tagjának? 4. Miben tervezem a különbséget mostani énem és az egy év múlva létező énem között? (pl. nem növök tovább)." A kísérleti évzárás az utolsó volt. Biztos vagyok abban, hogy az együtt befejezett 12 év mindannyiunk életének megleltározó eseménye. A kitöltött és többszörösen megbeszélt kérdőívek, amelyekben felidézhetjük terveinket, örömeinket és kudarcainkat, mindannyiunk féltve őrzött kincsei. Réthelyi Miklós Taizé lelkületében . Az 1988-as párizsi találkozó volt az első alkalom, hogy a magyar fiatalok tömegesen megismerkedhettek a Taizéi Közösséggel. Azóta magyar zarándokok tízezrei vesznek részt a hagyományos év végi találkozókon, a nyári egyhetes lelkigyakorlatokon, amelyeket a kis burgundiai faluban, Taizében rendeznek. A közösségben kilencven, több mint húsz országból, a katolikus és a protestáns egyházakból származó testvér él együtt. Hardi Ferencet, aki két esztendőt töltött Taizében, a szerzetesközösség mai életéről kérdeztem. — Egy-egy találkozón olyan kultúrkörökből érkezett fiatalokkal kerül kapcsolatba az ember, amilyeneket előtte egyáltalán nem ismert. Rengetegen érkeznek Romániából, Ukrajnából, Lettországból, Litvániából, Észtországból és Oroszországból. Korábban a lengyelek voltak a legtöbben, a litvánok azonban ma már rajtuk is túltesznek: van olyan hétvége, amikor 17-18 litván busz érkezik Taizébe. Ez azért érdekes, mivel egy kis országról van szó. A litván fiatalok egyébként sajátos jelleget adnak a találkozóknak: gyönyörű énekük mellett mélyen gyökerező keresztény lelkiséggel és európai mentalitással rendelkeznek. Tiszteletre méltó képességük van a megbocsátásra, nem éreznek gyűlöletet vagy keserűséget az oroszokkal szemben. Pedig Litvániából egymillió embert deportáltak a Szovjetunióba, szinte nincs olyan család, amelyet ez ne érintett volna, és mégse keményedett meg a szívük. Az 1989-es pécsi, majd az 1991- es budapesti találkozó után mennyire terjedt el itthon Taizé lelkisége? — Taizé azt a szerepet szeretné betölteni, amit Keresztelő Szent János, aki nem saját magára kívánta felhívni a figyelmet, hanem Jézusra mutatott, és azt mondta: nézzetek rá, ő az Isten fia. A Taizéi Közösség tagjai is a velük kapcsolatba került fiatalok előtt Krisztusra mutatnak, rajta keresztül az egyházra, és azt mondják nekik, ti most megtapasztaltatok egy imaformát, egy közösséget, láttátok az egyetemes egyház arculatát, ám most menjetek haza, és otthon, a saját helyeteken éljétek meg tapasztalataitokat. Ezért nem lenne szerencsés felsorolni azokat az egyébként széles körben elterjedt imaórákat, kiscsoportos találkozókat, szociális kezdeményezéseket, melyek egy-egy találkozó után születnek. Ez a lelkiség tiszteletreméltó a mai világban, amikor a szekták, a különféle mozgalmak minél több embert akarnak meghódítani a maguk számára, akkor fellép egy közösség, mely azt mondja, ne engem kövess, hanem az egyházadat. — Egy-egy találkozó alkalmával mindig nagyon fontos, amit a résztvevők örömeikből, szenvedéseikből, hitükből magukkal hoznak. A taizéi testvérek állandóan hangsúlyozzák, nemcsak Taizé ad valamit a zarándokoknak, hanem ők is rengeteget kapnak a különböző országokból érkező fiatalokkal való találkozások során, és valójában nekik is szükségük van erre. Mekkora hatása van Taizére az ott évről-évre megforduló fiataloknak? — A visszatérő látogató újabb és újabb lakóbarakkokkal találkozik; látja, kibővítették a templomot, de Taizében minden az ideiglenesség szellemét őrzi továbbra is. Úgy érzem, az ott-tartózkodás kicsit azért szervezettebb lett. Erre a több ezres létszám miatt mindenképpen szükség van. — Milyen formában lehet a nyári találkozókon részt venni? — A három csoport valamelyikébe lehet jelentkezni. Ezek beszélgető, munka- és a hetet csendben eltöltő csoportok. Elég sűrű a napi program: a háromszori ima és a közös étkezések adják a nap keretét, ezeken kívül délelőtt bibliai előadás, délután pedig kiscsoportos beszélgetések vannak. Lehetőség van arra is, hogy valaki — a testvérekkel, illetve a szomszédos faluban élő Szent András nővérekkel való megbeszélés után — hosszabb időt, akár több évet is Taizében töltsön. Egyre többen vannak olyanok, akik csendben szeretnének lenni. Növekedett a közösséget látogató papok száma, s így kielégíthető a zarándokok gyónási és misehallgatási igénye. Ez nagy elismerés a közösség számára, s egyúttal a Taizét megjárt atyák talán jobban megértik azokat a lelkes fiatalokat, akik az egyhetes taizéi tartózkodás után térnek haza és aktívabban szeretnének bekapcsolódni az egyházközségek életébe. Ha Taizé, akkor ökumené? — Taizében nagyon keveset beszélnek az ökumenizmusról, inkább a kiengesztelődés kap hangsúlyt. Magyarországról katolikus, református, evangélikus és unitárius fiatalok egyaránt érkeznek. Az eleinte minden oldalról tapasztalt óvatosságot az évek múlásával felváltotta az elfogadás és odafigyelés. Az elmúlt évek egyik nagy ajándéka Taizé számára a növekvő létszámmal érkező orosz, román, bolgár és görög ortodox fiatalok. Ők a keleti kereszténység értékeit viszik a találkozókra, ahol nagy szeretet és érdeklődés veszi körül őket. Idén Szilveszterkor Párizs várja a fiatalokat. Mi szólt a helyszín mellett, amikor ott már kétszer is volt találkozó? — Több helyre is hívták a testvéreket Párizsba azonban nagyon hívták őket, és számukra a francia főváros mindig nagy kihívás. Szőnyi Szilárd 1995. január 1.