Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)

1995-01-01 / 1. (2423.) szám

1995. január 1 LELKISÉG Áldottjai és áldásai Istennek A világ nagy hűhóval lép át egyik esz­tendőből a másikba. Egyesek szeszbe­­mámorba kergetik magukat, boldog új évet kívánnak másoknak, s remélnek maguknak, másokat viszont szomorúvá tett az előző év, szorongással tölt el a következő. Az egyház csöndesen ünne­pel, az újszülött Kisjézus mellett. Máriát köszönti Újév napján, azt, aki Jézust a világra szülte, m ahd a Krisztus megváltá­sából született új világnak, a második Ádámból létrejött új teremtésnek első­szülöttje. A Karácsony fénye mindnyá­jukra rávetül, elbékíti a bánatot, levizs­gáztatja az örömöt, s ha igazi, akkor bol­dogsággá növeli azt. Az Úr szolgálóleánya Az evangélium a pásztorok hódolatát beszéli el, mint csodálkoztak el a látotta­kon, s hogyan magasztalták, majd hir­dették másoknak is Isten nagy tetteit. Amit az angyalok tettek, azt folytatják a pásztorok: a földön folytatódik a meny­nyei élet. „Mária pedig szívébe véste sza­vaikat, és gyakran elgondolkodott raj­tuk." A Szent Szűz életébe belevésődött az angyali üdvözlet eseménye , s ez meghatározta további sorsát. Nem ért­hette pontosan, mi is történik vele, nem láthatta előre, mi minden fog történni ve­le s a Magasságbelitől fogant Fiával. Nem tudhatta előre, hogy Jézus meddig él ve­le odahaza, hogy milyen hatalmas szó­val, csodás tettekkel fogja hirdetni Isten országát, nem sejthette Fia szenvedését, keresztjét és feltámadását... De azt egyértelműen tudta s végérvényesen el­vállalta, hogy ezután Isten irányítja éle­tét, s hogy sorsa elválaszthatatlanul összenőtt Isten akaratával. Mária előtt is fokozatosan világosod­hatott meg a megváltás tényének és módjának titka. Szívében összegyűjtött minden apróságot, ami Fiával s vele tör­tént, s imádságos hittel. Isten akaratát fürkésző engedelmességgel rakta össze ezekből a mozaikdarabkákból Isten cso­dálatos ajándékát az embereknek: azt, hogy szeretetének szentháromságos kö­zösségét megosztja velünk, emberekkel is. Ahogyan később Szent Pál írta, mi­után megismerte „Isten szeretetének cso­dálatos titkát”: „Mivel Isten fiai vagyunk, Isten elküldte szívünkbe Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: Abba! Atyám!" Isten nagy ték­éi.— Máriának nem kellett élőről kezdenie mindent, hogy összegyűjtse azt, ami Is­tenről tudható. Egy évezredet meghaladó tapasztalat gyűlt már össze a választott népben arra, hogy Isten jóságos és hű­séges: áldása és oltalma alatt élnek, az Úr szerető tekintete kíséri minden moz­dulatukat, s megajándékozza őket az üd­vösséggel. (Ezt az Áron által közvetített áldást idézi a mise ószövetségi olvasmá­nya.) „Az áldás — ahogy az új katekiz­mus mondja — isteni cselekvés, amely életet ad, és amelynek az Atya a forrá­sa... Kezdettől fogva az idők végéig Isten minden műve áldás. Az első teremtésről szóló liturgikus költeménytől kezdve a mennyei Jeruzsálem énekéig a sugalma­zott szerzők úgy hirdetik az üdvösségter­vet, mint egy hatalmas, isteni áldást.” Mária kislány korától sejthette, hogy Istennek terve van vele. Sejthette, hogy Isten általa akar cselekedni. Figyelmesen fürkészhette Isten akaratát. Az életében lejátszódó események új és új mozzana­tokkal egészíthették ki ezt a benne kiraj­zolódó képet, Isten „tervrajzát”, s ő egyre odaadóbban. Fiának isteni engedelmes­ségéhez egyre inkább közelítve mondhat­ta ki újra és újra az Atyának: „Leányod vagyok, legyen minden úgy, ahogy Te akarod." —­ nyilvánulnak meg minden ember életében Az év fordulóján visszanézünk és elő­retekintünk. Emlékezetünk végigpász­tázza a múltat, az elmúlt év fontosabb eseményeit, változásait. Önmagunkra fi­gyelő pillantásunk — örömmel vagy szo­morúan, elégedetten vagy éppen kesereg­ve — nyugtázza jelen állapotunkat. Előre tekintve remény és várakozó öröm, netán szorongás és aggodalom tölt el bennün­ket. A keresztény ember az események fo­lyását más megvilágításban szemléli, s ezáltal az időt is más távlatokban látja. Nem csupán a saját tetteire, a földön zaj­ló történésekre figyel, hanem Isten cse­lekvésére is. Mint Mária, szívében hor­dozza Isten Titkát, s az évek múlásával egyre többet megért belőle. „Megismer­tük Isten szeretetét, és hittünk benne”, mondhatja el Szent Jánossal minden ke­resztény. S az év fordulóján ezt vizsgálja elsősorban: az eltelt idővel arányosan növekedett-e benne Isten ismerete és szeretete. Jó lenne, ha legalább ilyenkor, az esz­tendő fordulóján betelt s újonnan vett naptárunk mellé odatennénk Isten ka­lendáriumát is. Visszapillantva az elmúlt évre ne csak azt kérdezzük meg, mi min­dent hozott számunkra, hanem azt is, mit jelentett Isten számára a mi elmúlt esztendőnk? Milyen események, időpon­tok szerepeltek velünk kapcsolatban az Ő „előjegyzési noteszében”? Mit, s mikor, hol és hogyan gondolt el számunkra az elmúlt esztendőben? Mi valósult meg éle­tünkben az Ő terveiből? Az általam föl­­jegyzett események hogyan szerepeltek az Ő elgondolásaiban? Ugyanígy vegyük kézbe az új, 1995-ös noteszt is: osszuk meg Istennel a következő 365 nap beosz­tását, eltervezését, ajándékozzuk meg Őt is egy nekünk szóló naptárral, vagy legalább nyissunk egy rubrikát neki is a sajátunk­ban. Mit szán nekünk­­ a következő esz­tendőben? Milyen eseményeket jegyzett elő számunkra? Vizsgálódásunkat nem kell egyedül folytatnunk. Évezredek is­ten tapasztalá­sa, az apostoli, egyetemes Anya­­szentegyház hite segít abban, hogy felis­merjük Isten szándékait, felkutassuk Is­ten nyomait az életünkben és a világban, családunk, nemzetünk és az emberiség életében. Jézus élete teljessé lett halálá­val és feltámadásával, a feltámadt Krisz­tus élete pedig folytatódik a történelem­ben. Az én életem történetében, az Úr­nak ma kezdődő esztendejében is. Krisztusban maradni „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek." (Jn 15,5) Képzeld el, mi történik a szőlővessző­vel, ha lemetszik a szőlőjéről! Nincs jövő­je, nincs többé remény, hogy termést hoz, elszárad, s csak arra való, hogy tűz­re vessék és elégjen. Gondold el, milyen lelki halálra vagy ítélve mint keresztény, ha nem maradsz egységben Krisztussal. Ijesztő! Teljesen terméketlen vagy akkor is, ha reggeltől estig látsz-futsz, és azt hiszed, hasznos vagy az emberiség számára; akkor is, ha barátaid megtapsolnak, és földi javaid egyre gyarapodnak; akkor is, ha nagy ál­dozatokat hozol. Mindennek csak itt a földön van értelme számodra, de semmi­lyen jelentősége nincs Krisztus és az örökkévalóság szempontjából, holott az örök élet a fontosabb. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlőveszek. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek." Hogyan maradhatsz Krisztusban, és Krisztus hogyan maradhat benned? Mi­ként lehetsz friss, életerős szőlővessző, mely szerves része a szőlőtenek? Minde­nekelőtt hinned kell Krisztusban. De ez még nem elég. Hitednek hatással kell lennie konkrét életedre is. Azaz e hitnek megfelelően arra kell törekedned, hogy életre váltsd Jézus igéit. Nem hanyagol­hatod el azokat az isteni eszközöket, me­lyeket Ő adott kezedbe, hogy általuk el­nyerd vagy visszaszerezd a Vele való egy­­­ at, ha az esetleg megszakadt volna Járai miatt. De Krisztus csak akkor ér­zi majd, hogy szilárd gyökeret vertél ben­ne, ha mindent megteszel azért, hogy jól beilleszkedj egyházközséged, a helyi egy­ház életébe. „Én vagyok a szőlőtő,­­ a szőlővesszők. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek. „Aki bennem marad és én őbenne.” Megfigyelted, hogy Krisztus egyrészt a te egységedről, másrészt saját egységéről beszél? Ha egy vagy Vele, ő benned él. Jelen van szíved legmélyén, s ezáltal megszületik a kölcsönös szeretet kapcso­lata, a kölcsönös párbeszéd, az együtt­működés Jézus és tanítványa, vagyis te­­közted. S mi lesz ennek a következménye? Az, hogy sok gyümölcsöt hozol. Pontosan úgy, ahogy a szőlőtőkéből táplálkozó sző­­lővessző is zamatos fürtöket terem. A „bő termés” azt jelenti, hogy igazi apostoli termékenység áldása kísér: fel tudod majd nyitni sokak szemét, hogy meglás­sák Krisztus szavainak egyedülállóságát és forradalmiságát, s képes leszel arra is, hogy erőt adj nekik az ő követéséhez. De a „bő termés" azt is jelenti, hogy az Is­tentől kapott karizmáidnak megfelelően életre hívsz olyan — kisebb vagy na­g­yobb — műveket, melyek a világ külön­­öző problémáinak enyhítésére szolgál­nak. A „bő termés” valóban bőséges és nem szűk termést jelent. Ezért a környe­zetedben élők általad az igazi közösséget, a jóság és a kölcsönös szeretet kiáradá­sát tapasztalhatják meg. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek. ” De a „bő termés" nemcsak mások lelki és anyagi javát szolgálja, hanem a tiédet is. A te benső növekedésed, személyes szentté válásod is Krisztussal való egysé­gedtől függ. Ezért igyekezz, hogy életed az életszentség gyümölcseiben is bővel­kedjen, ami csak akkor lesz lehetséges, ha egy vagy Krisztussal. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Ako bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz. Hiszen nélkülem semmit sem tehettek. ” Észrevetted, hogy Jézus nem közvetle­nül a gyümölcsöket kéri, hanem a bő termés forrására, a Vele való egységre helyezi a hangsúlyt? Lehet, hogy te is beleestél abba a hibá­ba, amibe sok keresztény: állandóan ro­hannak, dolgoznak, különböző műveket hoznak létre mások javára anélkül, hogy lenne idejük megkérdezni maguktól: mindenben, és teljesen egy vagyok Krisz­tussal? S ez hiba, azt hiszed, termékeny vagy, de így nem az a gyümölcs születik meg, amit a benned, veled élő Krisztus teremne. Ahhoz, hogy maradandó gyümölcsöt hozz, mely az isteni élet pecsétjét viseli magán, egynek kell lenned Krisztussal. S minél mélyebb egységben vagy Vele, an­nál bőségesebb termést hozol: „Aki bennem marad...” Jézus e szavai nem annyira a gyümölcsöket, mint in­kább a termékenység állapotát juttatják eszünkbe. Ezért, ha éled Jézusnak ezt a mondatát, általad is növekedni fog a „ko­­nonia": az Istennel való mély közösség és a köztünk lévő egység. Az egyház ebben a hónapban tartja az imahetet a keresztények egységéért. Ezért különösen is tegyünk meg mindent a köztünk már tapasztalható szere­­tetközösség megszilárdításáért abban a reményben, hogy a Szentlélek ajándéka által egyszer majd eljutunk az egyházak közötti teljes közösségre. Jézus azt mondta: „Ha bennem ma­radtok és tanításom ubennetek kérje­tek, bármit akartok, megkapjátok." (Jn 15,7) Akkor hát új hittel, közösségben maradva Istennel és egymással imádkoz­zunk bő termésért­ a keresztények teljes egységének megvalósulásáért. Chiara Lubich fillmfa 3­ ­ VASADI PÉTER: „Éleszd föl reményed, Jeruzsálem!” Mire támaszkodik akárki, aki a remény fölélesztésére szólít? Egyáltalán, miért min­dig olyan a világ, olyan (még ha élhető is) az életünk, hogy a reménybe, tehát valami előttünk álló, homályos vagy kevésbé homá­lyos jóba kell vetnünk bizalmunkat, akár egy horgonyt, pedig itt és most, helyben szeretnénk „jól élni”? Miért mindig majd? De ha már így is van, ki bíztat reményre az általános bizonytalanságban, mikor a leg­­sudárabb­nak látszó­ fák is meginganak, megroppannak a kirobbanó bajok, kataszt­rófák, a váratlanul megkezdődő s folyama­tos lecsúszás közepette? Emberi hatalmas­ságok nemigen. Nagyon is szakadékonynak érzik — izzadságosan megszerzett — fölé­nyüket ahhoz, hogy reményre hangoljanak, hisz ezért veszik körül magukat erővel, erő­sekkel, biztosítékokkal. Tudják, hogy a ha­talom illékony, s meg akarnak maradni benne: uralkodni jó. „Milyen alacsony, milyen kicsi, milyen pri­mitív, milyen alávaló élvezet ez” — mondja (mondta, mert elhunyt) az orosz Latinovits, Innokentyij Szmoktunovszkij, minden idők egyik legnagyobb színésze. A hatalmasnak reményre nem marad ereje. Minden energiá­ját az őrli föl, hogy amiket nem lehet egyez­tetni, egyeztesse. Nem — mindig — tehet róla. Ilyen a világ, és­ csapda. Még akkor is vergődik a hatalom, ha tényleg jót akar. Ha jóindulatú. Ha belát és belelát a folyton tor­nyosuló bajok, a percről percre születő bot­rányok forrásaiba, a szinte titokzatosan új­ra és újra elmozduló részek közti szakadé­kokba. Pedig minden pillanatban az emberi élet, a létezés a tét Épp ezért remény nélkül nem lehet élni. Remélni annyi, mint a ta­pasztalatok ellenére is hinni, hogy az össze­illők illeszkedni fognak. Báruk prófétának van bátorsága bíztatni Jeruzsálemet. A konkrét körülményekre most ne figyeljünk, csak az időtálló monda­tokra. Igenis, reménykedhetünk, sőt „boldo­gok lehetünk... mert Isten megismertette ve­lünk, mit tetszik neki!” Milyen más hang ez, más látásmód, más cél, más szív és száj! Ami Istennek tetszik, azt kell tennünk, s ten­niük a nemzeteknek, az a jó, arra bíztat a remény, azzal fenyegeti létében a rosszat; az a közjó is, a közérdek, az közhasznú, az szo­kott történni? Ki-ki válaszolhat e kérdésre. Báruk hatalmas, a tény- s jövendőmon­dás költői lendületével, fölkiáltójeles monda­tokban szólítja s fenyíti (az örök) Jeruzsále­met (minket), hogy vesse el az erőszakot, a bűnös közönyt, s fogságból, elhurcoltatásá­­ból merítsen erőt, mert „meglakolnak” a mindenfajta, lelki-szellemi-testi holocaust­ok kitervelői, s elkövetői: „a városok, ahol gyer­mekeid fogságban sínylődtek”, „dicsekvése szomorúsággá változik.” Pusztulást idéz magára az a föld, amely nem átallott „dé­monok lakhelyévé" lenni; de ti „bízzatok, gyermekeim, kiáltsatok Istenhez!”, és „Aki” — a Szent — „megpróbáltatást hozott rátok, újra megemlékezik rólatok”. (4,5-37) Ma, amikor az emberi lélek negyvenéves Babylonja még a látó szemeket is elhomályo­sította, s vakká tette a reményre, ami nem más, mint a „visszafelé” áradó isteni energia iránti érzékenység. Jézus a maga roppant egyszerűségével ennyit mond róla: „minden lehetséges annak, aki hisz!” (Mk 9,23) (_____________________________________) • • Örömhír PÁSZTOROK A JÁSZOLNÁL. Azon a vidéken pásztorok tanyáztak kinn a szabadban és éjszaka őrizték a nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala és az Úr dicsősége beragyogta őket. Nagyon megijedtek. De az angyal bátorította őket: „Ne féljetek! Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek. Ma született az Üdvözítő Dávid váro­sában. Ő a Messiás és az Úr. Ez a jele: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve.” Hirtelen nagy mennyei sereg vette körül az an­gyalt. Dicséretet énekeltek az Istennek: „Dicsőség a magasságban Istennek, És békesség a földön a Jóakaratú embereknek." Miután az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok bíztatták egymást: „Menjünk át Betle­hembe! Hadd lássuk a történteket, amiket az Úr hírül adott nekünk." Odasiettek és megtalálták Máriát, Józsefet, a jászolban fekvő kisdedet. Mi­után látták, elhíresztelték azt is, amit már előbb megtudtak a gyermekről. Aki csak hallotta, csodál­kozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívé­be véste szavaikat és el-elgondolkodott rajtuk. A pásztorok azután hazatértek. Dicsérték és magasz­talták Istent mindazért, amit úgy láttak és hallot­tak, ahogy az angyal előre elmondta nekik. JÉZUS BEMUTATÁSA A TEMPLOMBAN. Nyolc nap múltán, amikor a gyermeket körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, így nevezte őt az angyal, mielőtt fogantatott. Lukács 2, 8-21

Next