Új Ember, 1997 (53. évfolyam, 1/2528-52/2579. szám)
1997-01-05 / 1. (2528.) szám
1997. január 5. Lelkiség • • Boldog, akit hite átjárÖsszegyűjthette volna magába a világ minden tudományát, mégsem nyugodott volna meg, akárcsak Ágoston. Olvasta a filozófusok csavaros fejtegetéseit, a latinok legjelesebbjeit, akik prózában, versben „tanították", de ő, Hilarius még kedvtelését betöltve sem mondhatta: amit olvasok, elegendő, a mélyebb tudás túl van a bölcsek lapjain, s a boldogság — ez a „lopott jószág" — aligha elegendő egy sóvárgáson túli sóvárgás kielégítésére. Mondhatjuk: poéta volt, mit tehetett volna mást, minthogy folyton másra vágyott? Csak ő a Mást írta agyába és vágyaiba, így vált Szent Hiláriussá, a nyugati egyházatyák egyikévé a IV. században. Valóban kereszténnyé válni tán keresztények közt a legnehezebb, főleg ha önmagukat szakítják sokfelé. Akkoriban ariánusok és katolikusok közt dúlt a gyűlölködő küzdelem, s aki megpróbálta az okos kompromisszumot, az vált a leggyanúsabbá, így Hilarius is, a püspök, akit ezért egyenesen felforgatónak bélyegeztek. Közben hányszor vágyhatott — mint írta — „az igaz szombat nyugalmára, melyre az embernek fel kell készülnie", s amelyről jóval későbbi költő-utóda, Petrus Abelardus is, a racionalista filozófus, a „mézajkú" Bernát „ellenfele" annyi lírai bensőséggel énekelt. A kor egyébként a „szent énekeké" volt, „szakmányban zengtek", s minden elszakadt felekezet összeszedegette a maga himnuszait. Kezdetben próza-lejtésűek voltak, afféle szükségpoézis, és papokra, püspökökre várt, hogy literátusok is legyenek. Széthúzások közt talán a belső egység volt a nagyobb, a Lélek mozdulata, amelynek hatására kiálthatott fel a tudós Tertullianus: „Mutassatok valamilyen zsoltárt, valami víziót, imádságot, ami a lélek révületében — szent őrületben született!" Hilarius — a püspökségben a milánói Ambrus előde — a legrégibb latin keresztény költő, akit végül is az irodalom vezetett ahhoz, akiről így ujjongott: Két ízben születtél nekünk, Krisztus: először szült a születetlen Úr Istenül — azután a Szűz Testben földre hozott, Istenül emberill. Híven hordja e nép neved, Istentől született Isten, imája egy: Benned vágyna maradni ő, S hogy Te benne maradj, vággyal esenkedik. » (Sík Sándor fordítása) Tanúságtevő sorok, még akkor is, ha annak szánta, hogy a niceai zsinat hitvallását a Szentháromság örök titkáról hívei „elé énekelje". Mert akinek élménye a hit, az mindenben megérzi „Isten minden... fénye sugárzatát." Vki csodálnivalóan tudott az Atyához borulni, megélni aFiú szavait, s kettőjüket a Lélekkel egylényegűnek vallani. Poézis és teológia — az isteni tudomány — mennyi ihletettséggel testvériesül s tanúskodik a szerzőről, a szentről, aki nem fontoskodott; ha gyötrődött is, de hitt, kiáltott a dalért, bízva, ha az észérvekben nem bíznak, a „gyönyörű, igaz varázslat" meghozza a megnyugvást: „Boldog, akit erős hite Úgy átjár, hogy elér ekkora titkokat..." Tóth Sándor Isten reánk tekint A polgári év vigasságos vagy legalábbis szorongásainkat-ingerültségeinket feledtetni próbáló hangulatában az egyház az újszülött Kisded édesanyjára, az Istenszülő Szűzre tekint. Ahogyan őt megáldotta az Atya, amikor betöltötte a Szentlélek, úgy áldjon meg bennünket is. S ahogyan ő egészen megnyílt az Isten Fiának befogadására, úgy nyíljunk meg mi is. Áldjon meg az Úr! Az ószövetségi olvasmány a legősibb s máig legismerebb árom" áldást idézi, amelyet maga Isten írt elő Mózesnek. Az áldást mondó kétszer kéri ugyanazt: „fordítsa feléd arcát az Úr", „ragyogtassa rád arcát". Szent Pál szerint fontosabb, üdvösséget hozó esemény az, hogy Isten reánk tekint, mint hogy mi látjuk őt. Szent Ágoston szavával pedig a legfőbb boldogság: „látni a minket látót (Istent)". A karácsonyi történetekben arról olvastunk, hogyan keresték fel az újszülött Kisjézust a pásztorok meg a napkeleti bölcsek, hogyan gyönyörködtek látványában, és imádták őt hódolattal. Ha egy kis csecsemőt meglátnak felnőttek, bármilyen közönyösek vagy marconák legyenek is, azonnal mosolyra nyílik az arcuk, s körülrajongják a picit boldog-büszke édesanyjával együtt. A csecsemő iránt érzett természetes emberi gyöngédség a betlehemi jelenetben a túlvilágra nyílik ki az égből született Megváltóban. Áron áldása azonban arra emlékeztet: nemcsak mi nézzük Jézust, anyjával, Máriával, hanem ők is néznek bennünket, mindent felülmúló, Istenből forrásozó szeretetükkel. Mária nemcsak kicsi Jézusára tekint rá anyai szeretettel, hanem reánk is. Anyai hivatása túlnő a biológiai öszszetartozáson fiával, Jézussal: az egyház édesanyját tiszteljük benne. Melengető tekintete és áldása a Szentháromság reánk nyíló szeretetébe simul bele. „Megáld bennünket, mint Jézus édesanyja, s mint a szeplőtelen Egyház szimbóluma, aki jegyese Jézusnak", mondja Hans Urs von Balthasar. Szívemben Isten szavai Az evangélium egyszerű szavakkal mondja el Mária (és Jézus) életének két eseményét. Mellékesen jegyzi meg azt, ami Mária egész benső világát jellemezhette nemcsak ezekben a napokban, hanem egész életében: „szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk". Mária nemcsak Jézus testét fogadta méhébe, hanem egészen átengedte a szívét a Szentháromság szeretetének. Hogyan lehet emberszívvel befogadni Isten szeretetét? Máriától tanulhatjuk a magunkat feltáró, a végtelenre felnyíló figyelem, a hit és az imádság magatartását. Mária az egész egyházat tanítja arra, hogyan kell folytonosan emlékeznünk Jézus Krisztusra, s szavait és tetteit, egész személyét szívünkben hordozva hogyan tudunk az elmélkedő imában egyre mélyebben belehatolni Isten szeretetének titkába. Az egyházi év során mindig újra végigelmélkedjük Jézus életének misztériumait, ahogyan a szentolvasó imádsága felidézi ezeket a „titkokat", hogy így egyre mélyebben elmerülhessünk Isten szeretetében és csodálatában. Ha az egyház külön ünnepet szentel Mária szeplőtelen szívének, ezzel nem az érzelgős áhitatnak enged, hanem arra nyitja rá a szemünket, hogy tanuljunk meg egyre inkább a szívünkkel látni, egyre tisztább pillantással. Ha a kezdődő évet Mária istenanyaságának szenteljük, akkor nemcsak földi életünk oltalmát várjuk tőle, hanem ennél is inkább azt, hogy az év során Mária figyelmes szeretetével próbáljuk egyre jobban érteni s egyre hűségesebben követni Fiát, Jézust. Az istenfiúság Lelke A szentlelke még egy szereplőt állít a színre: a Szentlelket, akit Pál „az istenfiúság Lelkének" mond. Jézus és a Szentlélek, a második és a harmadik isteni személy, az Atya akaratából s vele együttműködve hozzák meg számunkra az üdvösséget, a szeretetben való egyesülést az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Isten „az idők teljességében" azért küldte el Fiát, hogy minket felszabadítson a bűn szolgaságából, és a fogadott fiúságot elnyerjük. De úgy vagyunk mi is az istengyermekséggel, mint a menhelyről kiszabadult gyerek, ha hirtelen bekerül egy szerető családba, félénk és visszahúzódó, hiszen sohasem kapott még valódi szeretetet. Sok időre, türelemre, szeretere van szükség ahhoz, hogy feloldódjanak benne a régi görcsök, félelmek, hogy kilépjen elszigeteltségéből, s elfogadja az őt körülvevő szeretetet. így vagyunk mi is az istengyermekséggel. Jézusban az Atya gyermekeivé fogadott bennünket, de teli vagyunk görcsökkel, önzéssel és szorongással. Ismét az Atya siet segítségünkre azzal, hogy elküldi „a szívünkbe" Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: „Abba! Atyám!". Az istengyermekség nem csupán külsődleges kapcsolatot létesít Istennel, hanem lényünk legmélyét járja át. Ez a Lélek töltötte be Máriát, amikor foganta az Isten fiát, s a Lélekben kapott ajándékot magasztalja Mária hálaéneke. A Magnificatban a Lélek sugallatára ujjong fel Istenhez a hálaének, amely azóta is ott zeng az egyház imádságában: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben." L.L. Életige 1997. január Isten végtelenül szeret téged! „...Krisztus nezvében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel." (2 Kor 5,20) Pál így buzdítja a korintusiakat abban a részben, mely az egész Evangélium szívét alkotó nagy örömhír közlése után következik: Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal, (vö. 2 Kor 5,19) Fia kereszthaláláv.1 Isten végső tanújelét adta irántunk való határtalan szeretetének Krisztus keresztje által kiengesztelt bennünket Önmagával. Hitünknek ez az alapigazsága ma is teljes aktualitással bír. Ez az a kinyilatkoztatás, melyre az egész emberiség vár: igen, Isten mindenkihez közel van szeretetével és szenvedélyesen szeret minden embert. A világnak szüksége van erre az örömhírre, de csak akkor tudjuk átadni neki, ha előbb újra meg újra elismételjük magunknak egészen addig menően, hogy átérezzük: körülölel bennünket ez a szeretet, akkor is, amikor éppen az ellenkezőjét gondolnánk. „...Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel." Az Isten szeretetébe vetett hit azonban nem maradhat kinek-kinek benső ügye, amint azt Pál is hangsúlyozza: Isten ránk bízta, hogy másokat is kiengeszteljünk vele (vö. 2 Kor 5,18), s nagy felelősséget ébresztett minden keresztényben, hogy tanúságot tegyen Isten teremtményei iránti szeretetéről. S hogy hogyan? Egész viselkedésünknek hitelessé kell tennie azt az igazságot, amit hirdetünk. Jézus világosan megmondta, hogy mielőtt ajándékunkat az oltárra vinnénk, ki kell békülnünk azzal a felebarátunkkal, akinek valami panasza van ellenünk. (vö. Mt 5,23-24). S ez mindenekelőtt közösségeinken — családjainkon, csoportjainkon, társaságainkon, egyházainkon — belül érvényes. Az a hivatásunk ugyanis, hogy ledöntsünk minden falat, ami akadályozza az egyének és a népek közti egyetértést. Ebben a hónapban, amikor a világ különböző részein imahetet tartanak a keresztények egységéért, különösen is meg vagyunk híva az együttműködésre, az elkötelezett imára, hogy ezáltal megtegyük a részünket azoknak az akadályoknak az elhárításában, melyek gátolják az egyházak teljes egységét. „...Krisztus nevében kérünk, engeszteljetek ki az Istennel." „Krisztus nevében" azt jelenti: az Ő helyetteseként lépjünk Krisztus nyomdokaiba; éljünk Vele; éljünk úgy, mint Ő, és szeressük egymást, amint Ő szeretett bennünket. Ne zárjunk ki senkit, és tegyük félre az előítéleteket. Legyünk nyitottak arra, hogy befogadjuk és értékeljük felebarátaink pozitívumait, késznek lévén életünket adni egymásért. Ez Jézus legfőbb parancsa, a keresztények ismertetőjegye, mely ma ugyanúgy érvényes, mint Jézus első követőinek korában. Ezt az igét élni annyit jelent, mint békességszerzővé válni, így minden gesztusunk, minden szavunk, minden tettünk, amit szeretet itat át, olyan lesz, mint Jézusé. Hozzá hasonlóan az öröm, a remény, az egyetértés és a béke, vagyis annak a világnak az előhírnökei leszünk, mely kiengesztelődött Istennel, (vö. 2 Kor 5,19), s melyre minden teremtmény vár. Chiara Lubich Az Új Ember heti imaszándéka A Szűzanya közbenjárására áldjon meg mindnyájunkat az Úr az egész esztendőben A polgári év első napján az egyház Jézus édesanyjára, a Boldogságos Szűz Máriára tekint. Az Egyház édesanyjaként tiszteljük őt, s evvel a bizalommal bízzuk reá minden ügyünket. Ő, aki fiának gondját viselte megszületésétől fogva, s minden külső viszontagságtól megóvta őt Isten gondviselő kegyelmével, oltalmazzon bennünket is. Szűz Mária anyai oltalmát kérjük az új év kezdetén Szentatyánkra, II. János Pál pápára, püspökeinkre és papjainkra. Szűz Mária közbenjárását kérjük az egyház minden tagjára és közösségére. Szűz Mária anyai oltalmába ajánljuk az egész emberiséget, elsősorban azokat, akik nehézségekkel küzdenek: azokat, akiket a nincstelenség, a szegénység terhe sújt; azokat, akik betegséggel küzdenek, netán a közelgő halállal kell szembenézniük; azokat, akiket belső szenvedések gyötörnek, akár saját bűneik következtében, akár más okból kifolyólag. Az Újév a béke napja. Szűzanyánk oltalmába ajánlunk minden emberi viszályt, nézeteltérést, ellenségeskedést. őt kérjük, hogy lágyítsa meg a megkeményedett szíveket, tegyen bennünket megértőbbé, szelíddé, figyelmessé, megbocsátóvá egymás iránt. Ismertesse föl velünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, akiknek testvéri szeretettel kell szeretniük egymást. Gondviselő Atyánk! A Boldogságos Istenanya személyében hatalmas pártfogót adtál nekünk. Add, kérünk, hogy akik Fiadnak hűséges hívei akarunk maradni, mindhalálig érezzük szűzi Anyjának hathatós segítségét. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. • •Örömhír A napkeleti bölcsek. Amikor Jézus a judeai Betlehemben megszületett, Heródes király napjaiban bölcsek jöttek Napkeletről Jeruzsálembe, és érdeklődtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és jöttünk, hogy hódoljunk neki." Ennek hallatára Heródes király megriadt, és vele egész Jeruzsálem. Összehívta valamennyi főpapot és a nép írástudóit, s tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. Azok azt válaszolták: „A judeai Betlehemben, mert így jövendölte a próféta: Te, Betlehem, Juda földje Éppen nem vagy a legkisebb Juda fejedelmi városai között. Mert belőled származik majd a vezér, Aki népemet, Izraelt kormányozza." Erre Heródes titkon hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag föltűnésének idejét. Majd ezekkel a szavakkal küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok gondosan a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelezzétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki." Azok, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint megpillantották a csillagot, igen megörültek. A házba lépve ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, és feborulva hódoltak neki. Aztán fölnyitották kincsesládájukat, és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirrhát. Miután álmukban figyelmeztetést kaptak, hogy vissza ne forduljanak Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. Máté, 2,1-12