Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)
2003-01-05 / 1. (2840.) szám
2003. január 5.Katolikus szemmel Nógrádi László Úton a háromkirályokkal Több mint két ezredévvel ezelőtt útra keltek a háromkirályok, hogy hódoljanak a gyermek előtt, s drága kincsekkel, arannyal, tömjénnel, mirhával halmozzák el őt. Idegen tájakon, vad, ellenséges népeken küzdötték keresztül magukat, hogy eljussanak Betlehembe, leboruljanak a Kisded előtt, s hitben erősödve, lélekben gyarapodva térjenek vissza távoli hazájukba. Csillag vezette őket útjukon Betlehemig. Szilárd hittel követték fényét, s nem csalatkoztak: a csillag megmutatta nekik a jó irányt, a helyes utat, a járhatót. Ilyenkor, vízkereszt ünnepén, elgondolkodom, hogy mi, XXI. századi vándorok, akik az egykori háromkirályokhoz hasonlóan keressük a Kisdedet, milyen tanácsot kérhetnénk napkelet bölcseitől. Mi mást is kérhetnénk, asszonyok és férfiak, tudósok és tudatlanok, testek és igyekvők, mint vezérlő csillagot? Vagy legalább egy kis fényt, belső világosodást, mely megmutatja a helyes irányt. Mert számosak és csábítóak a tévutak, s oly göröngyös, kanyargós, nehezen járható az igazi. A választás nehéz, a tét mérhetetlen. Segítsetek hát nékünk, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, vándorló társaitoknak, a Gyermeket keresőknek, hogy miközben a tudós elmék vizslató tekintete egyre mélyebbre hatol az anyag szerkezetében a parányok felé, s egyre tágabban öleli fel a mindenség távlatait, a tudás mámora, a megismerés káprázata ne vakítsa el a bölcsesség mértéktartását, megfontoltságát, hogy a megismerésre való képesség gyönyörű adománya ne vezessen a teremtett világ elkorcsosulásához, pusztulásához. Adassék a tudatlanoknak tudás, a tudósoknak bölcsesség, a bölcseknek hatalom, a hatalmasoknak pedig erős akarat, hogy olyan úton vezessenek minket, mely a jövő távolában az ember és a természet harmóniájába torkollik. Segítsetek nékünk Gáspár, Menyhért és Boldizsár, hogy leljük meg az utat az örömhöz. Küldjetek nékünk tanítómestereket, akik útközben elmondják százszor, elismétlik ezerszer, s ha kell, szerte visszhangozzák az egész világon, hogy a soknál több az elég; hogy a mohóság útja a végtelenbe vész; hogy a törtető vágy szakadatlan perzselése kiszárítja az öröm forrását, megöli a percet, zsivajjal űzi el a csendet, s folytonos hajszával riasztja el a lélek benső békéjét. S fáradhatatlanul hirdessék, hogy a restek ópiuma, az irigység is csupán parázstánc egy végtelen ösvényen, mi nyugalmat nem terem. Keressetek hát nékünk, napkeleti bölcsek, tanítókat, kik az olcsó sikerek és önsorsrontó karrierek bálványimádóinak és irigyeinek tobzódása közepette is bátrak világgá kiáltani: az örömhöz csak annyi kell, hogy elmondhassuk, ennyi elég. Egy kevés arany a test és szellem táplálására, egy kevés tömjén a lélek ápolására, egy kevés mirha érzékeink gyönyörűségére. Küldjétek nékünk Gáspár, Menyhért, Boldizsár szigorú bírákat, kik megszeghetetlen törvényekkel és szelíd erőszakkal igaz útra kényszerítenek minden asszonyt és férfiút. S végül józan törvénymondókat, kik örökre kőtáblákba vésik minden gyermek szent jogát a szeretetre, a gondoskodásra, az örömre, az útmutatásra, a megvilágosodásra. S ha megtaláljuk...? Mi milyen ajándékot tennénk a Gyermek lába elé? Tegyük elé hitünket, hogy elhisszük végre: mindannyiunknak megvan a saját küldetése e teremtett világban, Isten tervei szerint. Kinek-kinek a föld művelése vagy a szőlő metszése, s a kenyér sütése, a család összetartása, egy település közösségének szolgálata, országos feladatok felelősségének vállalása. Kérjük a közénk született Kisdedet, növelje bennünk a hitet, hogy megtaláljuk saját küldetésünket, és merjük vállalni azt. Tegyük a jászol mellé reményünket, hogy mindazt, amiről életünk folyamán álmodtunk, és amiért kemény erőfeszítéssel annyit küzdöttünk, meg is tudjuk valósítani, de legalább gyermekeink, unokáink lelkében jó talajba hulljanak, s jó gyümölcsöt teremtenek. S végül ajánljuk fel szeretetünket, hogy magunkban, szűkebb családi körünkben meg tudjuk teremteni a béke szigetét, és a szeretet ereje sugározza be kisebb-nagyobb közösségeinket. „Hatalmas Ég, új Messiást küldj: Beteg a világ, nagy beteg!..." sóhajt föl Ady, s ma is annyian. Pedig egy új Messiás akár hamis is lehet. És nincs is szükség új Messiásra, hiszen a „régi is megtenné," ha hagynánk... (A szerző Lenti város polgármestere, országgyűlési képviselő. Kezdeményezésére 2003. január 6-án Lentiben a „Város napja" alkalmából rendezett ünnepség keretében találkoznak a katonaidejüket ott töltött papok, lelkészek.) A hűtlen emlékezet Megsárgult régi lapokat olvasgatva tűnt elém Schlauch Lőrinc váradi püspök neve. Épp egy évszázada, 1902-ben hunyt el. A Simor János vezette püspöki kar egyik legnagyobb alakja volt, „olyan talentum, amelyet egyetlen kormány sem ignorálhatna" — írta a Magyar Szalon. Jogász volt, filozófus, szociológus, kultúrtörténész, szenvedélyesen érdeklődött kora tudományos eredményei iránt, s ha némelyikről úgy érezte, hogy ellentétes az egyház tanításával, síkra szállt, tanulmányokban fejtette ki ellenvéleményét. A katolicizmus igazságairól azt fejtegette, hogy azok fölötte állnak a társadalmi és a politikai változásoknak. A korabeli lapok — még a liberális meggyőződésűek is — egyhangúlag méltatták kiváló szónoki tehetségét. A Szent István-napi ünnepségek vezérszónokaként a jelen lévő Eötvös József elragadtatását is kivívta. Széles körű tudása és megnyilatkozásainak lebilincselő ereje segítette először a szatmári, majd a váradi püspöki székbe. Mégsem az adatok teszik érdekessé alakját, hanem az a mód, ahogy beleilleszkedett korába, és tehetségével, céltudatosságával és erkölcsi emelkedettségével formálta is azt. Elsők között ismerte föl, hogy a közéletben csak akkor képviselhető eredményesen a katolicizmus, ha megfelelő szervezeti kereteket épít ki magának, s azok között mozgósítani tudja a hívők széles rétegeit. Hogy közéleti vállalásait eredményesen teljesíthesse, rendszeresen tanulmányozta a legújabb szakirodalmat. „Dolgozószobájában a legnépszerűbb könyvek feküsznek halomban — írta méltatója —, ott látjuk az európai könyvpiac legérdekesebb újdonságait. Még a friss nyomdafesték szaga is megérzik rajtuk. S a püspök nem csak átolvassa, hanem jegyzetezi is ezeket, s folyton lépést tart a kor irodalmi mozgalmaival is." Az 1861-ben alapított Szent László Társulat élén elsőnek vetette föl a nyugvópontjára azóta sem jutott csángó kérdést. Mint ismeretes, a társulat a Bukovinába és Moldvába áttelepült katolikus magyarok lelki és testi gondozását, segítését tekintette elsődleges feladatának, utóbb a keleti missziók ügyét is felkarolta. A váradi püspök anyagiakkal is segítette e célok megvalósulását, „erszénye mindig nyitva áll, ha nagy nemzeti célok érdekeiről van szó". Nagyváradi püspöksége idején szenvedélyes egyházpolitikai harcok folytak, az egymást felváltó liberális érzelmű kormányok az élet legkülönbözőbb területein igyekeztek csökkenteni az egyház közéleti súlyát, aláásni tekintélyét. Nyilvánvalóvá lett, hogy a katolicizmus eredményes védekezéséhez belső reformokra is szükség van. Ezeket elsősorban Prohászka Ottokár nevével és működésével kapcsoljuk össze, de Schlauch Lőrincnek is jelentősek az érdemei előkészítésében, hiszen a különböző katolikus közművelődési egyesületek működésének jelentőségére irányította a figyelmet, s pályafutása során a keresztény hagyományok továbbéléséért is rengeteget tett. (A nagyváradi Szent László-szobrot az uralkodó halála nyolcszáz éves évfordulójára káptalanjával ő emeltette.) Méltán lett halála előtt kilenc évvel bíboros, s megérdemli, hogy tisztelettel idézzük vissza alakját. Rónay László • •Ölni szavakkal is lehet Valóban keresztény-e Európa? Sajnos, nemcsak átvitt értelemben. Mint a nigériai szépségversenyről szóló, múlt év végi híradásokból tudjuk, egy kezdő brit divatújságírónő (ügyetlen? megfontolatlan? humoros? cinikus? kultúrálatlan?) kijelentését követően — amely szerint ha Mohamed próféta ma élne, a szépségverseny résztvevői közül választana magának feleséget — a muzulmánok és keresztények között mintegy kétszázhúsz halálos áldozatot követelő zavargás tört ki. A békétlenség nyilván nem újkeletű, de a művelt keresztény Európából érkező hölgy tudatlansága olaj volt a tűzre. Sokszor és sokat írtak és írtunk az írástudók felelősségéről, a mesterség gyakorlása közben kötelező alaposságról és alázatról, az eset azonban számunkra, európai keresztények számára komoly figyelmeztetést is jelenthet: a külvilág (más vallások, kultúrák és népek) szemében mi valóban keresztények vagyunk, vagy csupán európaiak? Ráadásul olyan európaiak, akik jólétük vadhajtásainak erőszakos terjesztésével más népek hagyományait, kultúráját és vallását veszik semmibe, és közben európaiságuk gyökeréről, azaz a keresztény hit lényegéről nem tudnak mit mondani. Jó húsz éve történt, mikor európai (köztük magyar) mérnökök-technikusok százai dolgoztak Algériában: a muzulmán vallású arab személyzeti vezető egy szerdai napon közölte, hogy másnap az európaiaknak nem kell dolgozni, mert vallási ünnepük van. Azt is mondta, hogy az ünnep neve Ascension, de a többség már oda sem figyelt, legfeljebb azon morgolódott, hogy miért nem szólt előbb, hiszen a szabadnapot az ottani pihenőnaphoz, a péntekhez hozzácsapva egy jó kis sivatagi kirándulást tervezhettek volna. A franciául tudók meg nem értették: milyen, nem vasárnapra eső ünnep lehet a „felemelkedés", „felmászás"? Mondanivalónk szempontjából mellékes, hogy másnap, áldozócsütörtökön a fehér atyák körében néhányan megünnepelték urunk mennybemenetelét, a lényeg: az európai keresztények muzulmán főnöküktől tudták meg, hogy nekik ünnepük van. Vajon az ismét egységessé váló Európa képes lesz-e keresztény gyökerein újraéledni? Van-e benne erő a Jó Hírt, s annak sok-sok boldogító üzenetét valóban jó hír gyanánt továbbadni? Például a női emancipáció, a női méltóság keresztény értelmezését. Vagy a népek boldogulását a szolidaritás szellemében lehetővé tevő társadalmi tanítást. S főleg a Teremtő — legyen neve akár Isten, akár Dieu, akár Allah — szerető Atyaként való megismertetését, akit nem elsősorban azért kell tisztelni, mert a szigorú törvények betartását számonkéri, hanem mert velünk sorsközösséget vállalva, bűneinket-tévedéseinket megbocsátva hív minket magához. Igen nagy tehát az igény karizmatikus (azaz szilárd hitű, felkészült, bölcs, okos, szeretni tudó stb.) keresztény emberekre, papokra, politikusokra, mérnökökre, rendezvényszervezőkre és újságírókra egyaránt. Szende Ákos : Laktanyai találkozások papnövendékekkel Emlékek az 1970-es évekből Hangzatos megfogalmazás emlékeztetett rá nemrégiben, hogy a haza védelme minden állmpolgárának szent kötelessége. (Hogy a „szent" szó miképpen kerülhetett a „szocialista" szövegösszefüggésbe, azt már firtatni sem érdemes.) A törvény természetesen a (leendő) papnövendékekre is vonatkozott, akik a legkeményebb helyeken szolgálták le a két évet. — Ezekre az időkre emlékezik írásában Tomka Ferenc, az egri szeminárium egykori spirituálisa, akárcsak Lentiben azok a papok, akik elfogadják a polgármester meghívását. (Lásd Nógrádi László írását.) Öt éven át, 1973- tól 1978-ig látogattam az egri hittudományi főiskoláról egyegy kollégával a katona kispapokat Nagyatádon, Lentiben. Több szemináriumból is jártunk hozzájuk. Próbáltuk összehangolni, hogy az év folyamán bizonyos rendszerességgel tudjanak találkozni egyházi elöljárókkal. Akkoriban viccelődve mondtuk, hogy ez a két — bizonyos szempontból büntető jellegű — katonai tábor a legnagyobb szeminárium, mert a legnagyobb létszámmal voltak itt összevonva a papnevelő intézetekbe készülő fiatalok. Bizonyára nem volt véletlen, hogy az ország legtávolabbi pontjaira kerültek, ahonnan nagyon nehezen jutottak haza a — sokszor az ország másik felében lakó — növendékek. És az sem, hogy büntetett előéletű társak közé kerültek. Nagy élmény volt számunkra e találkozás, és egyben nagy felelősség is, hogy ezeket a fiatalokat, akikkel korábban mindössze egyhetes előkészítő időre találkoztunk, a kétéves katonaság idején megerősítsük, lelket, örömet, optimizmust adjunk nekik. A katonaság részben keményen bánt velük, részben tudatosan próbálta őket letéríteni hivatásukról. Politikai tisztek vagy titkosrendőrök hívogatták őket, vagy próbálták eltéríteni őket hivatásuktól, illetve beszervezni őket a III/III-as ügynökök közé. Öt éven át a katonaságból hazakerülő összes papnövendékkel beszélgettem, mindegyiküket megkísérelték beszervezni. Voltak néhányan, akik aláírtak valamiféle lapot, amiről maguk sem egészen tudták, mi az, mert a katonaságnál egy honvédnek, akit megfenyeget a tisztje, kötelessége jelentést tenni, ha bármi államellenes dologról tud. Ők így látták, tehát nem volt benne semmi elítélendő. Később aztán a szemináriumban tisztáztuk velük, hogy „mire megy ki a játék". Ismerve az életüket, egyről sem tudok, aki később ilyen szolgálatot tett volna. Minden módszert felhasználtak a katonaságnál, hogy beszervezzék a papnövendékeket: hónapokon át nem engedték haza őket, ami elvileg törvénytelen volt, majd jött egy politikai tiszt vagy egy nyomozó, és azt mondta: „Ha gondolja, szívesen hazavisszük magát." Lentiből, az ország egyik végéből például négyszáz kilométerre, Kisvárdára, ahová a fiatal, ha volt három nap eltávozása, nem tudott hazamenni, mert nem ért volna vissza időben a vonata. „Mi majd hazaviszszük magát autóval, és közben egy kicsit beszélgetünk." Nagyon szép volt, hogy a papnövendékek nagy szeretettel vártak bennünket. Eleinte mindkét laktanyában találtunk lehetőséget arra, hogy körbeüljünk. Aki nem volt szolgálatban, az odajött. Beszélgettünk. Ők meséltek magukról, felolvastunk a Szentírásból, lelki megerősítést adtunk, gyóntattunk. Akivel tudtunk, kimentünk, és a környező plébániákon miséztünk. A növendékek nagyon feltöltődve és megerősödve fejezték be ezeket a látogatásokat. Általában szombaton mentünk, és akkor még vasárnap délelőtt is velük voltunk. A laktanyában éveken át nem volt szabad Szentírást vagy más vallásos könyvet tartaniuk maguknál. Voltak azért jóindulatú emberek az elöljárók vagy a tisztek között, akik ezt elnézték, mások azonban kifejezetten rosszindulatúak vagy durvák voltak. Sokszor előfordult, hogy kiállították a papnövendékeket, gúnyolni kezdték őket. A laktanyákban együtt voltak a különböző felekezetek pap- és lelkésznövendékei. Igazi testvériség, ökumené alakult ki közöttük, közös Szentírással és imádsággal. A helyzetre jellemző, hogy elődömet, Váradi József atyát is az Állami Egyházügyi Hivatal tiltotta el a katonák látogatásától, mert nagyon jó hatással volt rájuk. Öt év múlva engem is elküldtek. Mindez érdekes tanulsága e korszaknak. E papnövendékek nagy többsége — jóllehet mindent elkövettek elriasztásukért — megerősödve tért vissza a szemináriumokba. Fontos tapasztalatokat szerezve a világról, az állam és az egyház sokat hangoztatott „jó viszonyáról", a hazai „vallásszabadság" valóságáról, az ökumenéről és az üldöztetésről, annak mosolygós elviseléséről. Tomka Ferenc