Új Ember, 2004 (60. évfolyam, 1/2891-51/2940. szám)
2004-01-04 / 1. (2891.) szám
Szentírás-magyarázat A népek világossága (Vízkereszt vasárnapja — Mt 2,1-12) Evangéliumi szakaszunk nyitó mondata körvonalazza a napkeleti bölcsek látogatásának szituációját, s egyben jelenetünket a Jézus születéséről szóló beszámolóhoz illeszti (1,18-25). Máté Betlehem előtt nemcsak azért említi a „júdeai"-t, hogy földrajzilag megkülönböztesse a Zebulon vidékén lévő azonos nevű helységtől, hanem azért is, hogy a kezdetek kezdetén hangsúlyozza: Jézus, a zsidók királya Júdeából származik, és Júdeában ítélik halálra. Szűkszavú utalással kezdődik a cselekmény: „Bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe." Utazásuk körülményeiről nem esik szó, viszont annál több Heródessel támadt konfliktusukról. Hogy kik ezek a bölcsek? Mágusok, perzsa papok, csillagászok, asztrológusok, netán varázslók? A kérdésre nem kapunk választ, arról értesülünk csupán: keletről (a két folyam völgyéből?) érkeztek. A figyelmes olvasó azért tudja: a mágusok pogányok, hiszen nem Izrael, hanem a zsidók királyának születési helye iránt érdeklődnek. Nem roszszalló, sőt javalló értelemben beszél róluk Máté, diszkréten elhallgatja istentelen tudományukat. Bölcs, őszinte pogányok ők, akik az igazságot keresik, és a csillagok járását követve jutnak el a zsidók fővárosába, hogy bemutassák hódolatukat az újszülöttnek. Velük szemben szekértáborrá szerveződik Heródes és udvartartása „egész Jeruzsálem"-mel. Meghökkenésük (rémületük, félelmük) annak jele, hogy érzékelik a helyzet komolyságát. A népszerűtlen Heródes és egész Jeruzsálem egy húron pendül az újszülött király elvetésében. Máté teológiai érdeklődése erőteljesebb, mint a történeti hitelességre irányuló törekvése. Felfogása szerint Jeruzsálem Jézus kereszthalálának városa, és népe az evangélium végén azt kiáltja: „Vére rajtunk és fiainkon!" (27,25) Máté sejtetni kívánja, mi minden (a szenvedés legroskasztóbb terhe) vár Jézusra passiótörténete során. Heródes összehívja az írástudókat, és „Krisztus" születési helye felől érdeklődik. Jézus fenségeimének említése arról árulkodik, hogy a király valójában nem valamiféle vetélytárstól fél, hanem Izrael Messiásától. Kérdésére az írástudók Mikeás próféta szavaival válaszolnak (5,1). Elismerik: az idézetben Izraelnek mint Isten népének várva várt messiási pásztoráról van szó, ám ebből a felismerésből nem vonják le a következtetést, és ezáltal — ha közvetve is — Heródes cinkostársaivá válnak. Ismét a bölcsekkel tárgyal a király, de csak „titokban". Szavaiban felparázslik kegyetlensége, talán már a gyermekgyilkosság gondolata is eszébe ötlik, gátlástalansága alakoskodásig süllyed („hogy én is elmenjek és hódoljak neki..."). A bölcsek „meghallgatták a királyt, és útra keltek", s újólag a csillagot követve megtalálták a házat és benne „a gyermeket anyjával, Máriával". A mágusok „leborultak" (pontosabb fordításban: „földre borultak") az újszülött láttán, miként később a tanítványok a feltámadt Úr előtt (vö. 28,17). S ez a hódolat hitből fakadó vallomás Jézusról: ő Krisztus, Dávid fia (1,1), Isten fia (1,21, 2,15), Emmánuel. A gyermekségtörténetnek ez a jelenete valóságos krisztológiai miniatűr. S ebben a miniatűrben kitágul a szemhatár: Jézus a népek világossága. „Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez" (Jz 60,3). Sulyok Elemér Életige, 2004. január Az én békémet adom nektek. (Jn 14,27) Jézus azért jött, hogy elhozza nekünk a békét, melyről azt mondta, hogy nem olyan, mint amit a „világ ad", mert nemcsak a háború, a civakodás, a megosztottság vagy a sérelmek megszűntét jelenti. Az ő békéje mindezt magában foglalja, de ennél sokkal több: az élet és az öröm teljessége, az ember menedéke minden téren, a népek közötti szeretetben megvalósuló szabadság és testvériség. Ő maga a mi békénk, ezért mondhatja nekünk: Az én békémet adom nektek. Mit tett Jézus azért, hogy nekünk adja az ő békéjét? Személyesen fizetett meg érte. Akkor ígérte meg nekünk ezt a békét, amikor az egyik barátja elárulta őt, ellenségei kezére adták, kegyetlen és gyalázatos halálra ítélték. A két ellenséges fél közé állt, magára vette a gyűlöletet és a széthúzást, ledöntötte a népeket elválasztó falakat. Miután irántunk való szeretetből megtapasztalta az Atyától való elhagyatottság érzését, kereszthalálával újra egyesítette az embereket Istennel és egymással, s ezzel elhozta a földre az egyetemes testvériséget. A béke építése tőlünk is olyan szeretetet kér, mely képes szeretni azt is, aki nem viszonozza azt, képes megbocsátani, túllátni az „ellenség" kategórián, képes úgy szeretni a másik hazáját, mint a sajátját. Azt kéri tőlünk, hogy a csak saját érdekeikre és dolgaikra koncentráló félszeg emberekből a hétköznapok kis hőseivé váljunk, akik napról napra testvéreiket szolgálva még életüket is készek odaadni értük. Ez a szeretet új szívet és új szemet is kér tőlünk, hogy mindenkiben az egyetemes testvériségre hivatott embert szeressük és lássuk, mert a béke pontosan abban a kapcsolatban kezdődik, amelyet felebarátaimmal építek. Próbáljunk meg így élni ebben a hónapban, hogy a béke és az igazságosság kultúrájának kovásza lehessünk! így megszületik bennünk és körülöttünk az új emberiség. Chiara Lubich 2004. január 4. Lelkiség Homíliavázlat A kinyilatkoztatás oromünnepe Mindannyiunkban ott él a háromkirályok történetének színes, érzékletes képe. Magunk előtt látjuk a misztériumjátékokból ismert eseményeket, a tevéket, a szerecsen királyt, a gazdag ajándékokat... Az evangéliumot figyelmesen hallgatva épp ezért hiányérzetünk támadhat. Hiszen itt szó sincs Gáspárról, Menyhértről, Boldizsárról, nem történik említés királyokról, főleg nem háromról... Mi hiteles akkor a szép történetből? Miért is ünnepli az egyház a ma hallottakat, mégpedig főünnepként? Vízkereszt napja — melyet a liturgia Urunk megjelenésének nevez — valójában a kinyilatkoztatás örömünnepe. Egészen eddig az eseményig a Megváltót csak a választott nép kis csoportja ismerte: Mária, József, a pásztorok, Betlehem népe. Most viszont megmutatkozik a távoli világ számára is. Egyelőre ugyan még nem tömegek ismerik meg Jézust, de az üdvtörténet számára — és számunkra! — igen jelentős találkozás történik. Úgy is mondhatnánk, hogy a bölcsek személyében mi, a pogányokból leendő majdani keresztények találunk rá az Üdvözítőre. A mi üdvösségünk, hitünk ígérete, ami történt. Nem jöhetne létre ez a találkozás, ha Isten már régesrég nem készítené elő. A bölcsek már talán évekkel ezelőtt útnak indultak, ám készségük még ennél is régebbi: egész életük, Isten-keresésük eredménye; tudományuk pedig, mely alapján a jelet fölismerték, egyenesen évezredekre nyúlik vissza... Minden és mindenki közreműködik ebben a találkozásban: a pogány tudomány, a természet (a csillag), a zsidó főpapok és írástudók, még Heródes is. Isten csak összerendezi az eseményeket, vagy egészen apró igazításokkal állítja az üdvösség szolgálatába azokat. Mária pedig a Gyermekkel, aki miatt mindez történik, nem tesz mást, mint hogy a helyén van. Ő nem szervez, bár tevékeny. Isten akaratában marad, azt teszi percről percre. Környezetünkben nagyon sok ember fogékony a kinyilatkoztatásra, vár rá sóvárogva. Sokkal többen reménykednek életük megváltásában, mint akikről gondolnánk, mint akik ezt hangosan kifejezik. Isten már régóta készíti őket: mindent elrendez, hogy rátalálhassanak az Üdvözítőre. Nekünk mi a dolgunk? Nem igazán az, hogy „odarendezzük" a pogányokat Jézus köré, „rávegyük" őket a megtérésre. Ez nagyrészt Isten műve. A mi szerepünk Máriáé és a Gyermeké. Mi, akik már találkoztunk vele, magunk volnánk a kézzelfoghatóság, a megtestesülés, a kinyilatkoztatás eszközei. Az egyház Krisztus teste, a keresztény élete Krisztus élete — kellene hogy legyen. Vajon eléggé helyünkön vagyunke ehhez? Amikor a „csillag megáll fölöttünk", amikor megpillantanak minket (találkoznak velünk, látnak minket, várnak, kérnek tőlünk valamit), „nagyon megörülhetnek"-e, akik a Megváltót keresik? Mi, akik krisztusiaknak neveztetünk e világban: Isten akaratában igyekszünk-e lenni percről percre? Nobilis Mária A HÉT SZENTJEI Pengaforti Szent Rajmund áldozópap (Ünnepe január 7-én van) Az igazság hirdetője nem tévedett, hanem helyesen mondta, hogy mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztusban, üldözést szenvednek (vö. 2 Tim 3,12). Úgy gondolom, hogy senki sincs kivéve ez alól az általános szabály alól, csak az, aki vagy elhanyagolja, vagy nem ismeri a fegyelmezett és buzgó életet ebben a világban (Tht 2,12). Lelketek tisztasága és jámborsága kiérdemli és igényli, hogy — mivel Isten elfogadott benneteket, és kedvesek vagytok előtte — lelketek tisztasága sok megpróbáltatáson át finomodjék ki egészen. Ezért, ha olykor kétszeres vagy háromszoros erővel suhog fölöttetek a kard, még ezt is örömmel kell a szeretet jelének tekintenetek. Külső harc és belső félelem: ez kétélű kard. Belsőleg akkor sokszorozódik, amikor az a bizonyos csalárd szellem álnoksággal és hízelgéssel nyugtalanítja a szívek mélyét. Az ilyenfajta küzdelmeket már eddig is eléggé megismertétek. E nélkül lehetetlen lett volna eljutnotok a belső békéteknek és nyugalmatoknak erre az oly szép rendjére. Külsőleg viszont akkor sokszorozódik a kard, amikor az egyház lelki javai ellen tör ki alaptalanul az üldözés: ez esetben súlyosabbak a sebek, főleg, ha barátainktól kapjuk azokat. Ez Krisztus kívánatos és boldog keresztje, egyedül ebben kell dicsekednünk. Tekintsetek fel tehát hitünk szerzőjére és fenntartójára, Jézusra, aki övéitől ártatlanul szenvedett, és a bűnösök közé számítottak. Ha tehát isztok a mi Urunk, Jézus csodálatos kelyhéből, adjatok hálát az Úrnak, aki az összes javakat osztogatja. A szeretet Istene pedig adjon békességet szíveteknek, és gyorsítsa meg előrehaladástokat. (Szent Rajmund áldozópap leveléből) Liturgia „Három csodát ünneplünk..." Január 6-án az egyház vízkereszt ünnepét üli. E nap kapcsán több liturgiát bizonytalanságba ütközünk. Az ünnepet nem a napján üljük, szövegeiben is mintha keveredések lennének. Az ünnep hivatalos neve epifánia, Urunk megjelenése. Régiesen nevezték háromkirályok ünnepének, Magyarországon általában vízkeresztnek. A keleti egyház már a IV. század elejétől ünnepelte e napon Jézus megjelenését, epifániáját. A kifejezés a császári udvarból származott, és azt jelentette, amikor az uralkodó ünnepélyesen bevonult egy városba, megmutatva pompáját és hatalmát. Ezen a napon emlékeztek meg Jézus Krisztus születéséről és a Jordánban való alámerítkezéséről. A nyugati egyház csak a IV. század vége felé vette át ezt az ünnepet, amikor a megtestesülést már karácsonykor, december 25-én tartották. Ezért ez a nap maradt a megjelenése, a jordánbeli alámerítkezéshez társult aztán a háromkirályok érkezésének eseménye, majd pedig a kánai menyegzőn történt korcsoda. Az evangélium nyugaton véglegesen a napkeleti bölcsek érkezésének története maradt, a zsolozsma laudesében és vesperásában azonban az evangéliumi kantikum antifónái megőrizték e hármas megjelenés emlékét. Amint látjuk, az ünnep tartalma túlmutat a három király alakjának megjelenésén. Egyrészt megnyilvánult előttük Isten a csillag feltűnésében, másrészt a betlehemi kisdedben felismerték a megnyilvánuló Isten fiát, istenként hódoltak előtte a nemzetek képviselői. A Jordánnál történő alámerítkezésnél Jézus felett megnyílt az ég, és az Atya fiaként mutatja be Jézust, aki a keveseknek megnyilvánuló istensége birtokában kezdi meg hároméves tevékeny időszakát. János evangéliumában Jézus fellépése, istenségének megnyilvánulása nem a betlehemi barlanghoz, nem is Keresztelő Szent János alámerítéséhez kötődik. Nála Jézus először a kánai menyegzőn, anyja figyelmeztetésére a megszorult háziakon segít, amikor a vizet borrá változtatja. Istenségének első megnyilvánulása szimbolikus, azt sugallja, hogy azért jött, azért működik közöttünk, hogy ünnepelni, boldogulni tudjunk. A liturgia folytatója az epifániának. A maga eszközeivel áll oda a közénk érkező Isten mellé. A liturgiában a királyát fogadó nép nem tart drágának aranyat, tömjént, drapériákat, éneket, időt, munkát, hogy a megnyilatkozó Isten elé tegye felajánlási adományként, hódolata jeléül. Isten olyan alázatos, hogy e nélkül is közénk tud jönni, de ha nem ismerjük fel és nem hódolunk előtte minden erőnkkel, akkor mi leszünk szegényebbek a Királlyal. Füzes Ádám A hét liturgiája JANUÁR 4., VASÁRNAP - VÍZKERESZT, URUNK MEGJELENÉSE - FŐÜNNEP (Angéla, Titusz, Leóna) - Íz 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyogott fölötted.) - Ef 3,2-3a, 5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1- 12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.) - Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, Ho 43 - ÉE 59, Ho 18 - ÉE 525, Ho 44 - ÉE 60. JANUÁR 5., HÉTFŐ (Simon, Emília) - ljn 3,22-4,6 - Mt 4,12- 17,23-25. JANUÁR 6., KEDD (Gáspár, Menyhért Boldizsár) - ljn 4,7- 10 - Mk 6,34-44. JANUÁR 7., SZERDA - Pengaforti Szent Rajmund áldozópap emléknapja (Attila) - ljn 4,11-18 - lk 6,45-52. JANUÁR 8., CSÜTÖRTÖK (Gyöngyvér, Szeverin, Szörény) - ljn 4,19-5,4 - Lk 4,14-22. JANUÁR 9., PÉNTEK (Marcell, Juliánusz) - ljn 5,5-13 - Lk 5,12- 16. JANUÁR 10., SZOMBAT (Melánia, Vilmos) - ljn 5,14-21 - Jn 3,22-30. JANUÁR 11., VASÁRNAP, URUNK MEGKERESZTELKEDÉSÉNEK ÜNNEPE (Ágota, Szalina, Tasziló) - Iz 42,1- 4,6-7 (Íme az én szolgám, akiben kedvem telik.) - ApCsel 10,34- 38 (Isten fölkente a názáreti Jézust Szentlélekkel.) - Lk 3,15,15- 16.21-22 (Amikor Jézus megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég.) Énekrend: Ho 45 - ÉE 523, Ho 43 - ÉE 59, Ho 18 - ÉE 525, Ho 44 - ÉE 60.