Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)

2004-12-26 - 2005-01-02 / 52-1. (2941-2942.) szám

2004. december 26-2005. január 2.Köz­élet Az ünnep az egymásra találás alkalma és ajándéka Beszélgetés Mádl Ferenc köztársasági elnökkel Karácsony a szeretet ün­nepe, ezzel mindenki egyetért, de ennek a sze­retetnek természetfeletti mélységét - mely az em­beri önzést is képes meg­haladni - csak hittel tud­juk felismerni. Nem va­gyunk-e sokszor így azokkal a magasztos el­vekkel, mint a béke, a szabadság, az igazságos­ság? A hit szemével te­kintve azokra, talán könnyebben elkerülhet­jük a kiüresedés csapdá­it. A­­ Karácsony emberi, törté­nelmi és természetfeletti mély­ségét hit nélkül valóban nehéz a maga teljességében felismer­ni. Talán legjobb hagyni, hogy zuhanjon ránk a spirituális és mindennapi élmény, hogy ka­rácsony Krisztus születése, a megváltás ígérete, hétköznapi és transzcendens reményünk, egyéni és közösségi életünk er­kölcsi tartalma; társadalmi kö­zösségi boldogulásunk prog­ramja; az élet jelen és jövő tízparancsa az evangéliumi Jó hírben megújult üzenettel. Ez a jó hír bennünk, az emberek és nemzetek küzdelmének értel­me akar lenni, hogy szép jus­sunk legyen itt a földi tereken, hogy erősödjék törékeny remé­nyünk, hogy szebb legyen kö­rülöttünk a föld, hogy itt az ígéret szerint a megváltás esé­lyének váltóját túlélt esendősé­­günkkel beválthassuk; hogy házunkban a karácsonyfa alatt átérezzük valahogy: az életünk jól van, ahogy van, gonddlal­bajjal és mégis sok örömmel, ha elfogadjuk, hogy őáltala jött a hír, és követjük a szót, hogy „Mennyből az angyal". A karácsony mindez és még sok minden más. Ünnep, amely keretbe fog­lalja az egész évet, erkölcsi erő­forrása az összetartozásnak. A kölcsönös megbecsülés és az egymás iránti szeretet kifejező­dése, ami a külsőségekben is megmutatkozik, hiszen szebb ruhát öltünk magunkra, feldí­szítjük az otthonunkat. A belső öntisztulás és az öröm napjai ezek, és ebben megjelenik az a sajátos belső igénye az ember­nek, hogy együtt, közösségben élje meg igazán lelki igényeit. És megjelenik benne, hogy ez a közösség, a család a hitében is sokat erősödik. A mi csalá­dunkban, a mi közösségünk­ben ez a hit a keresztény hit, amely nélkülözhetetlen volt a megmaradáshoz; az otthon biztos hite, háttere, szeretete, áldozatos összetartozása, ösz­­szetartása. Fontos, hogy a hi­tünkre támaszkodhassunk minden pillanatunkban. A hit­re, amely szeretetteljes együtt­élésre nevel, s így erkölcseink­ben, magunk és mások tisztele­tében erősít meg. A hit a jó be­csületes szolgálatára késztet. Korunkat mégis inkább a törtetés, a haszonelvűség jellemzi... - A törtető és haszonelvű önépítkezés nem a hitre épül, hanem az önzésre­ hajlamos fi­gyelmen kívül hagyni akár az alapvető erkölcsi és jogi meg­fontolásokat is. A hit évezredes értékrendje az a közös tám­pont, a mindennapi ellenérde­keltségeinken túlmutató közös cél, amelyet magunkénak vall­va mégis mindig azonosak le­hetünk, ami különbözőségeink ellenére is közösséggé formál­hat bennünket. Karácsony ünnepe sokak számára mégis - ha jó szándékkal is - a ro­hanást, a költekezést jelenti. Pedig ahhoz, hogy nyitott szívvel fordul­junk egymás felé, először meg kell állnunk, „csendet" kell teremte­nünk magunkban és magunk kö­rül, el kell hagynunk a hétköznapi dolgokat, hiszen ezáltal válik ün­neppé a nap... - Igen, ez a szeretet. A kará­csony a szeretet szavával szólít, és elsősorban az otthon, a csa­lád, a szűkebb és a tágabb kö­zösség ünnepe. Ez a szeretet erőssé tesz. Erőssé az összetar­tozás és a közösségért vállalt felelősség által, ami aztán a hét­köznapok kis ügyeiben nyilvá­nul meg igazán. Akkor, amikor nem nagy jelentőségű ügyek­ben kell helyt állnunk, hanem a körülöttünk élőkért kell csele­kednünk. Legyen szó a család­ról, vagy akár a tágabb közös­ség kisebb-nagyobb, de mind­annyiunkat érintő ügyeiről. Hamvas Béla írta egykor: „Az ünnep az áldozat napja. A közösség kezdete, mikor az emberben felébred a tudat, nem vagyok egyedül, és min­den ember sorsával elszámolni tartozom." Ezért van igen nagy szükségünk az igazi ünnepek­re. Mind személyes, mind kö­zösségi életünkben. A szeré­nyen csöndes összejövetelre, amikor megajándékozzuk ma­gunkat a lelkek egymásra talá­lásának kegyelmével, az össze­tartozás boldog tudatával. Amikor az egymást szeretettel számon tartók asztalhoz tele­pednek, s felleltározzák életük vigaszt és reményt adó szépsé­geit. Amikor - ha nem is feltét­lenül együtt, de mindenki ma­gában feltétlenül - számot vet azzal, hogy hol tart szűkebb pátriája, s mi ebben az ő része, szerepe. Nem az anyagiakról szól ez a számvetés, hiszen az igazi ünnep sem a javakról szól, ahogy Ön is mondja, ha­nem a szeretet, a remény és a hit megerősítéséről. Melyek azok az emlékezetes kará­csonyok, amelyekre szívesen visszaemlékszik, és hogyan gondol vissza a hatvan, illetve a tizenöt évvel ezelőtti karácsonyra? - Sok szép gyerekkori emlé­kem van, talán a legkedvesebb ezek közül abból az időszakból való, amikor Szentkirálysza­badján éltünk rövid ideig. Ti­zenéves voltam akkor, és a leg­több gyerekkori barátom on­nan való. Volt ott egy nagy re­formátus közösség, és egy nagy katolikus közösség. Na­gyon jóban voltunk egymással, nem volt semmi gond e közös­ségek között, hála Istennek, és mindenkivel egyformán barát­koztunk. Sokat játszottunk, so­kat faragtunk fából. Ilyen volt a betlehemes is, amit karácsony­ra készítettünk. A betlehemi fi­gurákat, kis gyertyát, magát az istállót, benne a jászolt. Mind­ezeket magunk csináltuk, jár­tuk a falut, mindenhova be­mentünk, mindenhol szeretet­tel fogadtak, és mi vittük be a gyerekek közé a karácsonyfát. Azon a környéken az volt a szokás, hogy a szülők előkészí­tették, a gyerekek pedig izga­tottan várták, hogy jön a Jézus­ka. Ott ültek már a padnál, nagy, lelkesedő szemekkel. Azt hitték, hogy mi vagyunk a Jé­zuska. Nagy szakállt ragasztot­tunk, kucsma volt a fejünkön, botokkal és mindenféle figyel­meztető szavakkal próbáltuk őket a további jó viselkedésre rávenni. Másnap pedig men­tünk körbe összeszedni az obu­­lusokat, ami ezért nekünk járt. Kaptunk tojást, szalonnát, kol­bászt, még pénzt is, azt azután részben magunk közt, részben meg a szegényeknek osztottuk el. A nálunk szegényebbeknek. Nem a hatvan évvel ezelőt­tire, inkább 1946 karácsonyára emlékeznék vissza, amikor csa­ládunk tizedik tagja is megszü­letett, s ennyien vettük körbe a fát. És ezért nem is a tizenöt, hanem a hat évvel ezelőtti­ ün­nepre, amikor a két lányuno­kám mellett a legkisebb uno­kám, Miki is velünk volt már, alig kilenc hónaposan. Ekkor már heten állhattuk körbe a fát. Mindkét karácsony a legszebb emlékeim között van; az egyi­ket gyerekfejjel, a másikat nagyapaként élhettem meg. Mint államelnöknek, mint magán­embernek kik a példaképei? Robert Schuman például boldog­gá avatás előtt áll. - Nehéz arról beszélnem, hogy magánemberként kit tar­tok példaképemnek, mert na­gyon közel áll hozzám. Ő az édesapám. Mindig olyan em­ber szerettem volna lenni, mint ő. Művelt, olvasott gazdaem­ber volt, aki földműves létére filozófiai mélységű könyveket olvasott, és több hangszeren játszott. Általános ismereteit, irodalmi olvasmányait, de még politikai tájékozottságát tekint­ve is példát mutatott. Otthon nemcsak a Biblia volt fenn a mestergerendán, hanem a ma­gyar köztörténet kiválóságai­nak írásai is: Széchenyit, vagy Kölcseytől a Parainesist például ott olvastam először. Mindig is nagyon fontosnak tartotta a szegényebbekkel való szolida­ritást. Vallásosnak neveltek, hi­szen apám is templomjáró em­ber volt. De mindennél fonto­sabb volt számára a család; ha­tan voltunk testvérek, és szüle­ink sok-sok áldozatának kö­szönhetően mindannyian egye­temet végeztünk. Szép gyerek­korom volt. Közéleti emberként valóban Robert Schuman az egyik pél­daképem, de nem azért, mert boldoggá avatják, és nem is ezért avatják boldoggá. De túl a tréfán: Strasbourgban, fiatal egyetemi hallgatóként, majd oktatóként szerettem bele a schumani gondolatba, a közös Európa eszméjébe. S ez a szere­lem máig tart. Köszönöm a jó sorsomnak, hogy megélhettem ezt a pillanatot. Nem szüksé­ges hosszan érvelni amellett, miért volt történelmi jelentősé­gű hazánk belépése az unióba. A közép- és kelet-európai álla­mok felvételéről szóló döntés a második világháború után mesterségesen kettéosztott Eu­rópa újraegyesítése előtt nyi­totta meg az utat. A megosztott Európa államainak fejlődése mind a szabadságjogok érvé­nyesülésének, mind pedig a gazdaság fejlődésének a terüle­tén ellentétes irányú volt, és a kelet-európai rész leszakadását eredményezte. 1989-1990-től kezdve azonban lehetővé vált ezen országokban - az elsők között Magyarországon - a de­mokratikus politikai rendszer kialakítása és a piacgazdaság fokozatos meghonosítása. Az Európai Unió tagjaként új, tör­ténelmi jelentőségű fejezet nyit a nemzet történelmében, s ennek alapja Robert Schuman álma a közös Európáról. Karácsonykor talán jobban odafor­dulunk a szegényekhez, mint az év többi napján. Felesége, Dalma asz­­szony hazánk jószolgálati nagykö­vete. Milyen lelkülettel forduljunk szükséget szenvedő testvéreinkhez? - Karácsonyi beszélgetésről lévén szó, nagy a csábítás, hogy emelkedett szavakkal be­széljünk erről a témáról is, de azt hiszem, ez nem lenne he­lyénvaló. Megrázónak tartom ugyanis a szegénység mérté­két. Sajnos egyelőre hiányzik a közgondolkodásban annak ál­talánosabb hatású felismerése, hogy ha az, aki megteheti, segít a rászorulókon, akkor ezzel végső soron az országon segít. Keményebben fogalmazok: akinek módja van adni, annak kötelessége is adni. Nem kö­­nyöradományokról beszélek, hanem arról, hogy az életnek vannak „nyertesei" és „veszte­sei", és sokszor nem érdeme­ink alapján mondhatjuk ma­gunkat sikeresnek. Bármikor fordulhat a kocka, ezt soha nem szabad elfeledni. Adni is úgy kell, hogy az ne legyen megalázó, és természetesen nem csak pénzről van szó, ha­nem tenni kell a több lehetősé­gért, a jobb esélyekért. Meg az­tán el kell menni közéjük, a szegények, betegek, hajléktala­nok közé is, jó szóval, ado­mánnyal, közös ünnepléssel. A határon túli körökben osztatlan, de idehaza is nagyon sokakban - jobb- és baloldali érzelműekben egyaránt - nagy tiszteletet váltott ki az Ön személye iránt az a hatá­rozott, következetes fellépés, amellyel a népszavazás kiírásakor, sőt, a sikertelen népszavazást kö­vetően is kiállt a „nemzetegyesí­tés" gondolata mellett. Miért tart­ja azt ennyire fontosnak?­­ Erről a kérdésről már az­előtt beszéltem a nyilvánosság előtt, hogy a népszavazás ügye napirendre került volna. Az ez­zel kapcsolatos véleményem te­hát nem a politikai vitában szü­letett, hanem sokkal korábbi an­nál. A Magyar Állandó Értekez­leten elhangzott vélemények, a határon túli magyar szerveze­tek egyhangú és határozott ál­láspontja csak megerősített eb­ben. Antall József miniszterelnök úr megválasztásakor azt mond­ta, hogy közjogi értelemben tíz­millió, lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke szeret­ne lenni. Ez egy felelős államfér­fi példát mutató nyilatkozata volt, amely tökéletes összhang­ban áll a magyar Alkotmány­nyal. Ez ugyanis kimondja: „A Magyar Köztársaság felelőssé­get érez a határain kívül élő ma­gyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kap­csolatuk ápolását." A köztársa­ság elnökeként, magyar állam­polgárként nemcsak jogom, nemcsak választási lehetősé­gem, de kötelességem is ennek szellemében tevékenykedni. Papp Tamás Szabó Magda írónő gondolatai a karácsonyrólA háború ideje alatt nem volt kará­csonyfánk. Nem volt semmink. Egy orosz nőt, Anna Petrovnát szállásolták el hozzánk. Még orosz földön egy német katona behatolt hozzájuk. Gyermekét a szeme előtt verte agyon. Az asszony ezután beállt kato­nának, így került hozzánk. A szobámban la­kott, ahol volt egy Mária-kép. Emlékszem, ez az orosz anya sokáig állt előtte. Semmit sem szólt. Míg élek, nem felejtem el a tekin­tetét. Akkor már tudtam, mi a háború. És ma már azt is tudom, hogy a háború borzal­mában már nem ember az ember. Már nem ő cselekszik. Az ördög áll mögötte, ő diktál. Anyám elmondta Anna Petrovna történe­tét. Neki elég volt, hogy valakire ránézzen, és az azt is elmondta, amit nem követett el. Jablonczay Lenke - az édesanyám - Isten és a nevelés csodája volt. Szilmungusz Mária Margit, tisztelendő főnöknő csinált belőle embert. S én, amikor hivatalos minőségem­ben meglátogatom a debreceni Szent Anna­­templomot, akkor a donátorok helyén ülök a nagy szentkép alatt, és úgy veszek részt a katolikus szertartáson, mintha a sajátom volna. „Csodát csak Isten adhat..." De karácsonykor egyedül vagyok. A fér­jem meghalt. És én rajta kívül mást nem akartam. Én nem tudom folytatni a csodát. Csodát csak Isten adhat. Olyan férjem volt, hogy harminchat évet úgy kell megőriznem a múltból, mint harminchat gyöngyszemet. Tisztán. És egy emléket úgy kell ápolni, mintha élne, és nekem is úgy kell élnem. Emberként is, nőként is. Ez ilyen egyszerű. Szenteste nincsenek vendégeim. Ez az ün­nep az enyém, a halottaimé és a Jóistené. Ál­lok, mint ahogyan édesapám állt egykor, ke­zében a Bibliával. Elolvasom Krisztus szüle­tését, és eléneklem az ilyenkor szokásos da­lokat. Az ajándékokat nem nézem meg, oda­teszem az asztalra. Közben égnek a gyertyák és érkeznek sorra a halottaim. Visszatérnek a szívembe a gyermekkori ka­rácsonyok, a fiatal lány és a fiatalasszony ka­rácsonyai. Minden halott, akiket szerettem és akiknek hálával tartozom ezekért a karácso­nyokért. Én mást nem tudok a halottaknak adni. Elkészítem a sírt, ahogy illik. Ez olyan vidéki bennem. Hogy meg ne szóljanak. Nem szólnának meg az én halottaim. Anyám azt mondaná: megfázol kislányom, nagyon hideg van. Nem szeretem, ha ilyen sötétben egyedül jársz. Apám azt mondaná: gondolod, e nélkül nem hiszem el, hogy szeretsz? A kisvárosi em­ber más. Debrecen, hiába nagyváros, mégsem főváros. És én tartom a régi szokást... Végül megnézem, mit kaptam a szeretteimtől. Ekkor már saját ajándékaimat odaadtam. Megköszö­nöm a Jóistennek, hogy megint megértem egy karácsonyt. És elszámolok. Mert nem tudom, itt leszek-e jövőre. És kérem az Urat, bocsássa meg nekem, amit véteni fogok. Nem tudom, mit rontok el, miben fogok hibázni. Hosszú egy esztendő. És tudom jól, nagyon-nagy in­dulatot adott a Teremtő nekem. Azért adta, hogy regényeimben jól ábrázoljak. Ezért ké­rem őt, bocsássa meg nekem mindezt előre. És majd találkozom vele, amikor megyek a templomba. Az újév is nagyon csendes. Nálunk, refor­mátusoknál az újév előtti nap bűnbánati nap. Számba veszem, hogy mit vétettem. Újév első napján úrvacsorát veszek. Visszanézek az el­múlt esztendőre, bocsánatot kérek azoktól, akiket megbántottam. A szilveszter éjszaka az valaminek a záró szakasza. Az újév nálunk, a családban is mindig csendes volt. Apám azt mondta: Dáridóval nem végzünk, pohárral a ke­zünkben nem kezdünk esztendőt. Miközben kint harsog a világ, én számadást készítek. Más­nap elmegyek a templomba. Emlékezem, és megvallom a bűneimet. Sosem szégyelltem megvallani, ha vétettem. Nem szeretek én ter­hekkel járni. És a terheket Isten leveszi rólam. Hazafelé már olyan vagyok, mint egy pillan­gó, akkor még a hóban is táncolni tudnék, ak­kor könnyű minden. A férjem angyalt látott, mielőtt meghalt. Ezt mondta: Olyan különös volt, az ajtó mellett, ott állt az ágynál. Komoly volt, és szépen nézett rám. Kérdeztem: mit akart tőled? Így vála­szolt: Mintha szólt volna, hogy mehetek, hogy nem kell tovább szenvednem. Az Úr angyalt küld mellénk. Hogyan is lehetnénk meg Isten segítő kegyelme nélkül? Lejegyezte: Koncz Veronika

Next