Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)

2005-12-25 - 2006-01-01 / 52-1. (2993-2994.) szám

2005. december 25-2006. január 1. Üsímére- 3 Lehetünk-e valamikor közelebb Istenhez, mint mikor ben­ne testvérünket szeretjük, s a Szent Szűzre mint anyánkra tekinthetünk?... A Mária-tisztelet vallásosságunkat barát­sággá fokozza... A barátság a lelkűlét hasonlóságát teszi föl, azt, hogy a barátság kölcsönös, s abban mindkét félnek adnia és kapnia kellene - s ugyan mit adjunk mi Krisztus­nak?! De a Szent Szűzön eligazodom: mit adott Ő? Szere­­tetet adott! Nagyon-nagyon szeretett... Szeretni az Urat, szeretni híven s áldozatosan! (Prohászka: ÖM, 19­90; 244) .■ ík „Emmánuel", „Velünk az Isten"! Ezzel a rendkívüli közléssel kezdődik Máté evangéliuma. Jézusban Isten jött közénk. Ő az Emmánuel. Az evangélium aztán egy még nagyobb, még csodálatra méltóbb ígérettel zárul: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." Isten jelenléte közöttünk nem korlátozódik egy törté­nelmi korszakra, Jézus fizikai jelenlétének idejére itt a föl­dön. Ő mindig velünk marad. Hogyan lehetséges ez? Hol találkozhatunk vele? A válasz Máté evangéliu­mának központi részében ol­vasható. Különösen azokban a versekben, ahol Jézus út­mutatásokat ad az általa ala­pított közösségnek, vagyis az egyháznak. Az egyházról többször is beszél: Péterre mint sziklára építi, olyannak akarja, amelyet igéje gyűjt egybe, és az eucharisztia kö­rül egyesül. Kinyilatkoztatja az egyház legmélyebb lénye­gét is: az egyház nem más, mint Jézus maga, aki jelen van azok között, akik az ő nevében gyűlnek össze. Ő mindig közöttünk lehet, így tehetünk szert az élő egyház tapasztalatára, így élhetjük meg az egyház lényegét. Ahol ketten vagy hárman össze­gyűlnek az én nevemben, ott va­gyok közöttük. (Mt 18,20) Ha a feltámadt Úr az, aki maga köré gyűjti, egyesíti egymással a hívőket és saját testévé tesz mindannyiunkat, akkor minden megosztottság a családjainkban és a közössé­geinkben az egyház arcát ha­misítja meg. Krisztus nem le­het megosztott. Egy széttöre­dezett Krisztus felismerhetet­­len, torz. Ez a különböző egyházak és egyházi közösségek közöt­ti kapcsolatra is érvényes. Az ökumenizmus fejlődése ráéb­resztett bennünket arra, hogy „sokkal több az, ami egyesít minket, mint az, ami elvá­laszt". Ha léteznek is a dokt­rínának és a keresztény val­lásgyakorlatnak olyan elemei, amelyekben még nem való­sult meg a hit egysége, „mindannak alapja, ami egyesít bennünket, a feltáma­dott Krisztus jelenléte". Jézus nevében összegyűlni és együtt imádkozni, hogy megismerjük a keresztény hit gazdagságát és osztozzunk benne, hogy kölcsönösen bo­csánatot kérjünk egymástól: ez az előfeltétele annak, hogy felülemelkedjünk a széthúzá­sokon. Kis kezdeményezé­seknek tűnhetnek, de „semmi sem jelentéktelen, ami szere­­tetből történik". A köztünk lé­vő Jézus lesz „egységünk for­rása", és megmutatja „az utat, hogy az egység eszközei le­hessünk, melyet Isten akar". Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának hit- és egyház­szervezeti bizottsága fogal­mazta meg ezt a Kereszté­nyek Egységének Pápai Ta­nácsával együtt. Ők ajánlot­ták ezt az „életigét", melynek anyagát egy dublini ökume­nikus csoport dolgozott ki. 1968 óta ugyanis a kereszté­nyek egységéért végzett ima­hét alkalmával mindannyian ugyanazt az „életigét" éljük. Az egyházak közötti teljes és A januári életigéből „Ketten vagy hárman... az én nevemben..." látható közösség felé tartó út reménye és jelképe ez. Mit jelent egynek lenni Jé­zus nevében? Azt jelenti, hogy őbenne vagyunk egy, az ő akaratá­ban. Tudjuk, hogy leghőbb vágya, melyet parancsában is kifejez, az, hogy kölcsönös le­gyen köztünk a szeretet. Ezért akik ketten vagy hárman ké­szek így szeretni egymást, és képesek mindent háttérbe szorítani azért, hogy kiérde­meljék az ő jelenlétét, azok közül minden megváltozik. Jézus így beléphet ottho­nunkba, munkahelyünkre, az iskolánkba, a parlamentbe és a stadionba, és átformálhatja ezeket a helyeket. Jelenléte fény lesz, meg­mutatja a problémák megol­dását, ötleteket ad ahhoz, ho­gyan nézzünk szembe külön­böző személyes és társadal­mi helyzetekkel. Bátorságot ad, hogy végbevigyük, amit elhatároztunk. Kovász lesz az emberi élet minden terüle­tén. Chiara Lubich SZENTÍRÁS-MAGYARÁZAT A szövetség jele Úlév - Lk 2,16-21 Január elseje két ünnepkör találkozása: karácsony oktávája, nyolcadik napja, Szűz Mária, Isten anyja ünnepe és a polgári év kezdete. Szent Lukács meg­jegyzi, hogy a „nyolcaik nap körülmetélték a gyermeket, és a Jézus nevet adták neki". A ré­gi liturgiában ez a nap a körül­metélés, circumcisio ünnepe volt. Ilyenkor hirdették ki a templomokban az év változó ünnepeinek, a húsvétnak és a pünkösdnek az időpontját. En­nek kiszámítása a deákos mű­veltség külön ága volt, a nap­tárkészítés tudománya, az ün­nep latin nevéből magyarított szóval: a csízió. A körülmetélés mint beava­tási szertartás számos nép kul­túrájának része. A zsidó nép­nél a körülmetéletlenség szé-8­­ennek számított (Tér 34,14). siségét jelzi, hogy Mózes fe­lesége, Cippora ezt még kő­késsel végzi el (Kir 4,25). Az obszidiánból pattintott borot­vaéles pengék voltak az őskori műtétek szikéi. Ez az ősi szo­kás lett a szövetség jele (Tér 17,11). Feltétele volt a húsvéti vacsorán való részvételnek (Kir 12,44) és a jeruzsálemi templomba való belépésnek (ApCsel 21,27-30) egyaránt. A testi szertartás fokozato­san a bensőséges vallásosság jelképévé vált. A Második tör­vénykönyvben olvassuk: „Az Úr, a te Istened körülmetéli a te és utódaid szívét, hogy az Urat, a te Istenedet szíved, lel­ked mélyéből szeresd, és élj" (30,6). A szív körülmetélésének eszméje nyújtott megoldást az ősegyház problémájára: meg kell-e követelni az ószövetség testi szertartását a keresztségre jelentkezőktől? A pogány Kor­­néliuszra és háza népére kiára­dó Szentlélek keresztsége, „fürdője" volt Szent Péter szá­mára a bizonyíték, hogy a kö­­rülmetéletlen „pogányoknak is megadta az Isten a bűnbána­tot az életre" (ApCsel 11,18). Szent Pál pedig öntudatra ser­kenti a filippieket: „A körül­metéltek ugyanis mi vagyunk, akik lélekben szolgálunk Is­tennek, akik Krisztus Jézusban dicsekszünk, s nem a testben bízunk, bár magam a testben is bizakodhatnék" (Fii 3,3-4). A keresztség által a tanítvá­nyok részesednek Krisztus tel­jességéből. „Benne vagytok körülmetélve - mondja Szent Pál a kolosszeseknek nem kézzel, hanem az érzékies test levetésével, a krisztusi körül­metéléssel" (Kol 2,10). Szent Pál így fogalmazza meg a zsidó-keresztény párbe­széd alapját: „Nem az a zsidó, aki látszatra az, s nem az a kö­­rülmetéltség, ami külsőleg a testen látható, hanem az a zsi­dó, aki belsejében az, s szíve nem betű szerint, hanem lélek szerint körülmetélt. Ez az, aki nem embertől, hanem Istentől kapja az elismerést" (Róm 2,28-29). Kuklay Antal HOMÍLIAVÁZLAT Jól csak Mária szívével lát az ember Minden édesanya isteníti gyermekét. Elfogultság? Téve­dés? Túlzás? Vagy mély meg­érzése az ember, minden egyes ember hivatásának? Annak, hogy az ember gyermeke arra van hivatva, hogy az Isten gyermeke legyen. Mi másért lett Isten Gyermeke emberré, ha nem azért, hogy az ember gyermeke Istené, Isten gyerme­ke legyen? Mennyire átérezhette Mária, hogy gyermeke, aki a Magas­ságbeli Fia, az Isten Fia - titok: Isten szívének titka. De mert az ő gyermeke, ezért az ő anyai szívének is, az ő hitének is a tit­ka. Nézi Mária a gyermekét, a Magasságbeli Fiát, akinek az Úristen Dávid trónját szánja, aki uralkodni fog Jákob házá­ban mindörökké, a királyok ki­rályát, az uralkodók urát, nézi, nézi, és mit lát? Egy etető jász­lót, benne egy cipónyi csöppsé­get, az ő kisfiát, akit ilyen mos­toha körülmények között kel­lett világra hoznia. Állatok bar­langjában, mert „nem kaptak helyet a szálláson" (Lk 2,7), jobb híján fektette az etetőbe, a földre mégse tehette. Semmit sem ért, de anyai szívével, Is­tenbe vetett hitében mindent elfogad. Elfogadja a látványt, és elfogadja az angyaltól hallott szavakat, akkor is, ha a szavak ellentmondanak a látványnak, a látvány a szavaknak. Számá­ra most minden titok, Isten tit­ka, a hit titka, misterium fidei. Mária egész lénye ezt a két szót mondja. Nézi az anyaszentegyház a csöppnyi kenyeret az oltáron, és hallja Jézusnak a pap szájá­val kimondott szavait: „Testem a vitág életéért, vegyétek és egyétek". Mit értünk belőle? A jászol az oltár, melyen „mint fi­úknak kínálja magát nekünk az Úristen" (Zsid 12,7). Ki értheti az isteni szeretetnek ezt a ha­tártalanságát? Utasítsuk vissza, mert nem értjük? Mindannyi­unk nevében tárja szét a kezét a pap, s mondja: misterium fidei­­ íme, hitünk szent titka. Ebben az elfogadásban mé­gis fények gyúlnak, a hit aláza­tában kifinomul, látóbbá, szű­­zivé lesz a figyelem, semmi sem megszokott, a jelentékte­lennek tűnő dolgok jelentése megvilágosodik, a térben-idő­­ben távoli események halo­­vány fényei összeérnek nappa­li derengéssé. Milyen szokatlan látvány! A pásztorok, a lomha népség­­ si­et. Mi villanyozta föl őket? Ha rabolni, fosztogatni, lopni jön­nének, szokásuk szerint vinni, ami mozdítható, akkor lopa­kodnának. Nem lehet rájuk is­merni, egészen megváltoztak. Nem visznek, hanem hoznak­ jó hírt, örömhírt. Nem bírnak magukkal, egymás szájából kapkodják a szót, ragyogó, fé­lelmetesen gyönyörű angyal­ról, ma született gyermekről, aki az Úr, a Krisztus, az Üdvö­zítő. Meglátva a jászolt a rátalá­­lás gyermeki öröme ragadja el őket, az angyalok énekével uj­­jonganak. Megtalálták, íme, itt van a jel: a jászol. Mit jelent a jászol? Mit mond el a gyermekről? Szent Lukács háromszor említi a gyermekségtörténetben, hogy a jászol jel. A jászol eledelt kí­nál: Vegyétek és egyétek, „ez az én testem, mely értetek adatik" (Lk 22,19). Miként adatik? A kereszt által, mely ugyancsak háromszor említtetik Szent Lukács evangéliumában. És ahogyan a pásztorok az eledelt kínáló jászol által ismer­ték fel az Úr Krisztust, az Üd­vözítőt, úgy fogják az emmau­­szi tanítványok a kenyeret kí­náló gesztus által felismerni a föltámadott Üdvözítőt. Ez a kí­náló gesztus az ő jele, a világ végezetéig. Zatykó László LITURGIA „Őáltala kaptuk az élet Alkotóját" A népi jámborság és liturgia direktóriuma a mai ünnepről így tanít: „Mária isteni és szűzi anyasága egyetlen megváltói eseményből áll: a Szűz számá­ra ez határtalan dicsőségének feltétele és oka; számunkra a kegyelem és az üdvösség for­rása, hisz őáltala kaptuk az élet Alkotóját". Az ünnep elsősorban a Szűzanya dicsőítésére szólít fel, amelyben azért részesült, mert általa kaptuk meg az élet Alkotóját. „A Boldogságos Szűz Mária anyaságának ün­nepén imádjuk szent Fiát, Krisztus Urunkat!" - kezdjük a napi zsolozsmát. Az esemé­nyeket említve a Szűz dicsére­tén keresztül az ő szent Fiát magasztaljuk. Az eseményt az esti dicséret antifónái ószövetségi hasonla­tokkal világítják meg, íme: „mint a harmat Gedeon gyap­­jára, hogy üdvözítsd az embe­reket". Vagy a másik: „a csip­kebokor, amelyet Mózes a tűz­ben látott, a te szüzességednek előképe". Az egyik himnusz röviden így énekel: „Szegény jászolban jött közénk, kitől támadt a föld­re fény. Atyjával egeket teremt, s pályázza anyja idelent." Ha­sonlóan beszél egy másik anti­­fóna: „Az Úr, aki a hajnalcsillag előtt öröktől fogva született, ma megjelent a földön, mint a mi Üdvözítőnk." Egy másik ezekkel a költői szavakkal di­csőíti Máriát: „Mária, örökké­való Királyunk szülője, boldog édesanya, tiszteletre méltó Szűz, sem előtte, sem utána nem akadt hozzá hasonló, alle­­luja!" És még számos idézettel lehetne gazdagítani a Szűz­anya magasztalását. Azonban a zsolozsma és a mise szövege rámutat arra is, hogy ennek az eseménynek, hogy a Szűz­anya lett és Fiút szült, számunkra van egy fon­tos következménye: a kegye­lem és az üdvösség forrása lett számunkra. A mise könyörgé­sében kérjük, hogy Mária köz­benjárását érezzük. Továbbvi­szi a gondolatot a felajánló és az áldozás utáni könyörgés, amikor Mária istenanyaságá­nak ünnepére úgy tekint, mint a kegyelmi munkálkodás kez­detére, amelynek beteljesedé­sén örvendezni szeretne, amit a szentáldozás, a Krisztussal va­ló találkozás elő tud segíteni. A napi zsolozsma mindig az eucharisztia ünneplésének meghosszabbítása. Hisz sok­szor még teljesebbé, tökélete­sebbé teszi egy-egy nap tanítá­sát. Az esti dicséret antifónái ősi eredetűek. „Ó, csodálatos csere! Az emberek Teremtője emberi testet és lelket öltött, szűztől született, és ő, aki férfi közreműködése nélkül jött a világra, istenségének részesei­vé tett minket." Ezt Máriának, az Istenszülőnek köszönhet­jük, akit dicsérünk, és közben­járását kérjük. A lelkünkben visszhangzó örömet a liturgia költői megfo­galmazásával fejezzük ki: „Zengjünk himnuszt énekszó­val égi szent Atyánk előtt, drá­ga Szűzanyánk szülöttét, Krisztust, dallal áldja szánk, és legyen örök dicsőség néked is. Vigasztaló." Verbényi István Pedig a Név nemcsak röpke szó, az hívás is, a nyelvnek csodás emberi (testi-lelki) módján, szociálisan, lelket lélek­hez köt. Ezért lett Istennek „neve": Jézus, ő tudja, hadd tudjuk mi is: ha e nevet hívjuk, azt kiáltjuk: „Jézus üdvö­zít, Jézus üdvözíts!" Péter szájából villámként jött, s meg­edzette „ama bénának inait" (ApCsel 3,7), s a lelkileg vak tömeg szemeit megnyitotta, pedig nem tüzet szórt a föld­re, csak azt mondotta: „A Názáreti Jézus nevében kelj föl és járj!" (Szent Bernát: Jézus nevéről) A hét liturgiája Rév JANUÁR 1., VASÁRNAP - SZŰZ MÁRIA, ISTEN ANY­JA (ÚJÉV) FŐÜNNEPE (Álmos, Fruzsina) - Szám 6,22-27 (Hívják le Izrael fiaira a nevemet, és én megáldom őket!) - Gál 4,4- 7 (Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, hogy a foga­dott fiúságot elnyerjük.) - Lk 2,16-21 (Megtalálták Máriát, Jó­zsefet és a kisdedet. Eltelt nyolc nap, és a Jézus nevet adták neki.) - Énekrend: Ho 39, ÉE 641, ÉE 415, Ho 35 - ÉE 54, Ho 29 - ÉE 516, Ho 41 - ÉE 55. JANUÁR 2., HÉTFŐ - Nagy Szent Vazul és Nazianzi Szent Gergely püspökök és egyháztanítók emléknapja (Ábel, Ákos) - ljn 2,22-28 - Jn 1,19-28. JANUÁR 3., KEDD - Jézus szentséges neve emléknapja (Gyöngyvér, Benjámin, Genovéva) - ljn 2,29-3,6 - Jn 1,29-34. JANUÁR 4., SZERDA (Angéla, Titusz, Leóna) - ljn 3,7-10 - Jn 1,35 12. JANUÁR 5., CSÜTÖRTÖK (Simon, Emília) - ljn 3,11-21 -Jn 1,43-51. JANUÁR 6., PÉNTEK (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) - ljn 5,5- 13 - Mk 1,7-11. JANUÁR 7., SZOMBAT - Pengaforti Szent Rajmund áldozó­pap emléknapja (Attila) - ljn 5,14-21 - Jn 2,1-11. JANUÁR 8., VASÁRNAP - URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT) FŐÜNNEPE (Marcell, Juliánusz) - Iz 60,1-6 (Az Úr dicsősége felragyogott fölötted.) - Ef 3,2-3­,5-6 (A Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy a pogányok is társörökösök.) - Mt 2,1-12 (Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódol­junk előtte.)­­ Énekrend: Ho 43 - ÉE 523, ÉE 415, Ho 43 - ÉE 59, Ho 18 - ÉE 525, Ho 44 - ÉE 60.

Next