Új Ember, 2008 (64. évfolyam, 1/3099-52/3050. szám)

2008-01-06 / 1. (3099.) szám

2008. január 6. Köz­élet : Botos Katalin „Ó, te Szent József, mit gondoltál..." avagy ki törődik a családok gondjával napjainkban? A Biblia szavai örök érvényű, még­is aktuális üzeneteket hordoznak. A népi költészet pedig lefordítja azokat az egyszerű ember nyelvére. S az egyszerű ember örök megdöb­benéssel állapítja meg: Isten olyan dolgokat cselekszik, amelyekre emberi ésszel nem is gondolnánk. Például, hogy gyámoltalan, ki­szolgáltatott kisgyermekként jött közénk. Egy városszéli barlang­ban, állatok és pásztorok társasá­gában. „Ó, Szent József, mit gon­doltál, hogy istállót választot­tál..." Emberi ésszel érthetetlen, hogy Isten ráhagyatkozott egy ácsra, aki nem talált jobb hajlékot az Üdvözítő fogadására... Kétezer év alatt az emberiség hatal­mas lépésekkel haladt előre a gazdasági fejlődés útján. S lám, a fejlett társadal­mak sem mindig tekintik elsődleges fon­tosságúnak az új élet fogadását. Szegé­nyebb sorsú szülő anyák ma hazánkban olykor a kórházi folyosón fekszenek. A mentőautók száma kevés, így egyre gyakrabban nem érnek oda olyan gyor­san, mint kellene. A szomszéd fiatalem­ber mentős. Büszkén mesélte, hogy a ko­csiban az ő segítségével szült meg egy kismama... Hála Istennek, egészséges gyermek jött a világra. Kétezer évvel ez­előtt, a születés után néhány nappal az iszonyú hatalom kisdedek tucatjait gyil­­koltatta halomra. Ma a hatalom a mam­mon segítségével minden tv-csatornán az élvezet-központúságot reklámozza, amelyhez oly gyakran útban vannak a ■gyermekek - és ezrek és ezrek halnak meg, mielőtt megszülettek volna. Ab­ban, hogy nem vállalják őket, legtöbb­ször az önzés játszik szerepet. De a sze­génység és létbizonytalanság is hozzáse­gít ehhez a szörnyű döntéshez. Furcsa a magyar jogrend. A magzat már fogantatásától öröklésre (!) képes - de még meghatározott ideig törvénye­sen meggyilkolható. Az élet szentségé­nél nagyobb a tulajdon szentsége a mo­dern világban! A tájékozatlanságnak is szerepe van e nemzetirtásban. Sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy valójában mit is cselekszenek, s mik lesznek vagy lehetnek a következményei tettüknek. Fogy, elöregszik a magyar népesség. Az­tán néhány év múlva majd mindenki csodálkozik, hogy nincs elegendő mun­káskéz a kiöregedő generációk pótlásá­ra, s nincs, aki megtermelje azt a jövedel­met, amelyet­­ jogosan - várnának a nyugdíjba vonulók. Most nem áldozunk a gyermekvállalás ösztönzésére, később pedig a migráció lehetőségeit és a be­vándorlók asszimilálásának költségeit kell majd mérlegelnünk. Mennyivel egy­szerűbb lenne időben a saját népessé­günk gyarapodását támogatni! Ezt, ter­mészetesen, kellő időben el kellene kez­deni. Most, azonnal. A gazdaságot rendkívüli rövidlátás jellemzi. Saját reáltőkénk kevés, megcsa­polta a kárba veszett eredeti tőkefelhal­mozás, ami semmivé tette erőfeszítése­ink gyümölcseit a rendszerváltozás piaci viszonyai közepette. Generációk mun­kája veszett el, „lenullázódott" a teljesít­mény, ahogy azt a szakzsargonban mondják... Annál fontosabb lenne a hu­mántőkére, egyetlen igazi vagyonúnkra koncentrálni. S ezzel pazarolunk, mert erre fordítunk egyre kevesebbet. A társadalom széles rétegeinek egész­sége, műveltsége, szaktudása a legfonto­sabb termelőerő. Ez azonban leépül, ha nem fordítunk rá kellő pénzt és energiát. Panaszkodunk, hogy a népegészségügy romlik, mert nincs rá elegendő közpénz. Preszízsberuházásokra ugyanakkor van. Reformokról beszélnek a közbeszéd hangszórói, de ez másról sem szól, mint arról, miként vonhatók be a magánerő­források a finanszírozásba - annak árán is, hogy ezt követően behatárolatlan időn át komoly pénzek kivonása történ­jék magánszféra profitjának növelésére. A valódi reform az lenne, ha a megelő­zésre helyeznénk a hangsúlyt, s az egészséges életet segítenénk - a szó szo­ros értelmében, mindhalálig. S ne higgye senki, hogy ezt pénzügyi felelősség megfontolása nélkül mondom. A meg­előzés csökkentené az egészségügy ki­adásait - de vajon valóban ez volna a cél­ja a „reformoknak"? Félő, hogy a profit­motívum bekapcsolásával nem minden szereplőnek azonos az érdeke. Már az eddigi „reformoknak" is volt egy hatal­mas hátulütője, hiszen minél több költ­séges művelet végrehajtásában tette ér­dekeltté az intézményeket. Ezen valóban változtatni kellene. Meglehet, egy pro­fitorientált vállalkozással szervezett egészségügy talán képes is lesz a költsé­gek leszorítására. De biztos, hogy a teljes magyar lakosság hasznára? Vajon kik és hogyan osztoznak majd ezen a megtaka­rításon? Lehet, hogy valakik tudják. (Bár erős bennem a kétely, hogy nem - hiszen akkor miért nem mondják? Egy francia bölcselő szerint, amit meg lehet monda­ni, azt meg lehet mondani világosan is...) Ha anyagi értéket, vagyoni jogokat je­lentő ellátásoktól fosztatnak meg a társa­dalom tagjai, akkor szegényebbek lesz­nek. A legszegényebb társadalmi réteg a sokgyermekes családoké. Az ő esetük­ben a leginkább kétséges, hogy a társa­dalmi szolidaritás csökkenése mellett képesek-e viselni a megemelkedett ma­­gánterheket. Pusztán az egészség meg­őrzése is komoly áldozat lesz. S a hu­mántőke fejlesztése további ráfordításo­kat igényel. Ezekben a családokban a nö­vekvő gyermekeknek csak akkor van módjuk tudásukat fejleszteni, ha tá­maszkodhatnak a társadalom szolidari­tására. Joggal mondhatja bárki, hogy van ösztöndíj is a világon, s az igazán okos gyerekek kitörhetnek - miért is tá­mogatna a társadalom lustákat és butá­kat? Hamis az érvelés, mert a gyerme­kek napjainkban egy átlagos iskolában alig tudnak tanulni. Nem derül ki, hogy okosak-e vagy buták. A „tanerő" erőfe­szítései ugyanis arra mennek el, hogy fe­gyelmezzen. Az oktatásra alig marad energia. Az értelmes gyermek „leszo­kik" a tanulásról, a benne rejlő „kompe­tenciákat" nem hozza ki belőle senki. Csak a sok pénzen megfizetett magánis­kolákban van esély felnőni a feladatok­hoz - ott még a talán kevésbé okos gye­rek is jól teljesítővé válhat, mert meg­kapja a szükséges tanári törődést. Ez újabb polarizálódási tényező a társada­lomban. A szegénység mindig relatív fogalom. Ha mindnyájan mezítláb szaladgálunk a rongylabda után, nem feltétlenül érez­zük szegénynek - vagy legalábbis emiatt boldogtalannak - magunkat. Amikor azonban a társadalom jövedelmi viszo­nyai széthúzódnak, s azt látjuk, hogy az egyik „fűtve lakik öt szobát", míg má­soknak „kenyér s uborka az ebédjük má­ra", akkor fájdalmasan érzékelhetővé válik a magunk nyomora. „Aki szegény, az a legszegényebb..." József Attila sza­vai mit sem vesztettek aktualitásukból annyi évtized után... Egészség, oktatás - és maga a gyer­mek: ez a nemzet humántőkéjének alap­ja. Mindenekelőtt fontos, hogy legyen hitünk (örök) jövőnkben, reményünk, hogy megláthatjuk gyermekeink gyer­mekeit, s szeretetünk, amely a jövő nem­zedékek felneveléséhez szükséges ott­honmeleget biztosítja mindnyájunk szá­mára. A gyermek ma társadalmunkban: magánügy. Pedig a születés csodája vilá­gosan értésünkre adta, hogy ennél fon­tosabb közügy a világon nincs. Örök üd­vösségünk lehetőségét egy Gyermek hozta le a földre. (A szerző közgazdász, a katolikus egye­tem Heller Farkas Intézetének igazgatója.) * # Magyarország szegényeiért Egyháziak tiltakozó éhségsztrájkja „Elhúzódó, mély erkölcsi válság nehezedik nemzetünkre, és egyelőre még nem is körvona­lazódnak a megújulás jelei" - írta két hónappal ezelőtt Vértesaljai László jezsuita páter, és a ki­bontakozásért heti kétnapos böjtbe kezdett. Rendtársa, Hoffer József december 17-én az Országgyűlés képviselőihez intézett nyílt levelé­ben drámai bejelentést tett: „Az utóbbi eszten­dőkben Magyarországon a kisemmizett, szelle­mileg és anyagilag lezüllesztett, életterében megcsonkított és önbecsülésében megalázott emberek száma egyre növekszik. Mint szerze­tes pap, nem nézhetem tovább érzéketlenül azo­kat a cselekményeket, melyeket a magyar nép­pel szemben sokszor az aktuális hatalom képvi­selői is elkövetnek. A nemzet szegényeivel való szolidaritás kifejezéseként a mai nappal imádsá­gos éhségsztrájkba kezdek." Vértesaljai László csatlakozott január 6-ig tartó éhségsztrájkjához. Nem véletlen a december 17-i kezdő dátum: ekkor szavazta meg a kormánytöbbség „az ide­gen globális gazdasági hatalmak érdekében, a törvényesség látszatával az egészségügyi re­formnak nevezett törvényt", másrészt a karácso­nyi időszak az „Isten szolidaritásának" ünnepe. Még nem késő, hogy imánkkal, képes levele­zőlap küldésével kifejezzük szolidaritásunkat a jezsuita atyákkal. A képeslapra írjuk rá a mottót: „Magyarország szegényeiért". Küldjük a kispes­ti Jézus Szíve plébánia címére: 1196 Budapest, Áchim András utca 78. Január 6. után Hoffer Jó­zsef továbbítja képeslapjainkat a magyar Or­szággyűlés elnökéhez. Josdy További papok és szerzetesek is csatlakoztak az éhségsztrájko­­lókhoz, akik maguk is fokozódó aggodalommal figyelik az utóbbi hónapok, évek eseményeit. Azt látják, hogy a kormányzat nem képes úrrá lenni a növekvő társa­dalmi problémákon, sőt éppen ellentétes irányú tevékenységet folytat. A felebaráti szeretet oly mérvű semmibevételét, a közös­ség iránti felelősség oly mértékű hiányát is tapasztalják, amely ka­tasztrófával fenyegeti a hazát. Mindez arra kényszeríti őket, hogy szavukat felemeljék. A rá­juk bízottak iránti felelősségük teljes tudatában ezért kijelentik, hogy csatlakoznak Hofher József és Vértesaljai László jezsuiták ve­zetéséhez. Ha nem is oly mér­tékben mint ők, de vízkereszt ün­nepéig tartó imádsággal és böjttel ők is kinyilvánítják szolidaritásu­kat „kisemmizett, szellemileg és anyagilag lezüllesztett, életteré­ben megcsonkított és önbecsülé­sében megalázott" honfitársaik­kal. December 22-ig a következők csatlakoztak: Salamon László plé­bános (Apátfalva), Blanckenstein György plébános (Szentendre), Égi Konrád Osisz (Borzavár), Tamai Imre plébános (Nagyoro­szi), Várady János plébános (Döb­­rököz), Bauer Csaba plébános (Mezőkovácsháza), Ottó Rezső lelkész (Regnum Marianum plé­bánia, Budapest) Bogisich Ferenc nyugdíjas plébános, a szervita rend magyarországi megbízott képviselője, Csordás E­órs, a bécsi Pázmáneum rektora, Mód Miklós plébános (Devecser), Pető Gábor lelkész (Ausztrália), Bicsár László plébános (Kutas), Bojtor Róbert plébános (Nagykanizsa-Miklós­­fa), Kovács Jenő plébános (Balatonlelle), Barsi Balázs OFM (Sümeg), Fülöp Ákos plébános (Budapest-Nagytétény), Süveges István plébános (Lajosmizse), Vargha M. Péter plébános (Budapest-Tisztviselőtelep), Czár Iván plébános (Solt), Bocsa József piarista házfőnök (Vác), Orvos Le­vente plébános (Somogysámson- Tapsony), Horváth István plébá­nos (Mocsa), Németh Endre diakó­nus (Csákány), Karácsondi Mihály plébános (Mogyoród). (MIK) Ez a törvény maga a káosz! Az államfő nem írta alá... A karácsonyi és újévi ünne­pek közötti első munkanapon Sólyom László köztársasági el­nök megfontolásra visszaküld­te a parlamentnek az egészség­­biztosítási törvényt. „A tör­vénnyel nem értek egyet, nem írom alá, nem hirdetem ki" - mondta csütörtökön az állam­fő. Véleménye szerint súlyos hibák történtek annak elfoga­dásakor, és nincsenek meg­nyugtató garanciák arra, hogy egyes betegek nem szenvednek majd hátrányt. Úgy fogalma­zott, hogy a törvény életbelépé­se esetén veszélyes kísérletről lenne szó, amelynek mindany­­nyian a kísérleti alanyai len­nénk. Az államfő döntése azt jelenti, hogy a törvényt ismét megtárgyalják az országgyűlési bizottságok, ezután pedig újra szavaznak róla a képviselők. A Kereszténydemokrata Néppárt sajtótájékoztatót hívott össze, melyen Semjén Zsolt pártelnök üdvözölte a köztársasági elnök döntését, annak indoklását, de hangsúlyozta, nem bízik a kor­mányzatban, fél, hogy cinikus módon változatlan formában újból szavazásra fogják azt bo­csátani. Semjén Zsolt hangsúlyozta: pártja mindenben egyetért a köztársasági elnöki értékelés­sel, és megjegyezte, hogy az ál­lamfő érvei megegyeznek a KDNP-nek az országgyűlési vi­tában kifejtett álláspontjával. Hozzátette: véleményük sze­rint szerencsésebb lett volna Sólyom László részéről egy bát­rabb lépés, mert ha a kormány­zó pártok eddig sem vették fi­gyelembe a szakmai érveket és a nemzet ellenállását, akkor fé­lő, hogy hatalmi arroganciájuk az elnöki vétót sem veszi figye­lembe. Semjén Zsolt úgy vélte, hogy alkotmányossági norma­kontrollt kellene kérni, hiszen a törvény tárgyalása és szavazá­sa során megsértették a jogal­kotás rendjét, hiányoztak a ha­tástanulmányok, sőt, a szava­zás körül még a képviselők lel­kiismereti szabadsága is ve­szélybe került. Mint mondta, a piaci szemléletnek a gazdaság­ban van létjogosultsága, nem jó, ha az állam a betegekkel fi­zetteti meg a befektetők elvárt hasznát. Szólt arról is, hogy ilyen komoly átalakításnak csak nemzeti konszenzus ese­tén van létjogosultsága, ha azt szakmai érvek is alátámasztják. A pártelnök figyelmeztetett, hogy az egészségügyi vagyon nem a kormányé, hanem a járu­lékfizetőké, annak eladásához tehát nincs joguk. Érvként hoz­ta fel azt is, hogy a nemzeten, embereken kísérleteznének a törvény hatálybalépése esetén, hiszen még a kormánypárti képviselők is elismerik, hogy nem ismerik annak hatásait. Semjén Zsolt hangsúlyozta, hogy a törvény újratárgyalása­kor - ha lehetőségük lesz - is­mét érvelni fognak ellene, s ha sikertelenül teszik, az Alkot­mánybírósághoz fordulnak, bojkottot hirdetnek a részt vevő biztosítókkal szemben. Mint mondta, ha a Fidesz és a KDNP kerül kormányzati pozícióba, megszüntetik a törvény általuk kifogásolt változtatásait, az egészségügyi vagyont pedig visszaadják eredeti tulajdono­sának. Bókay László A hervadhatatlan koszorúért... A 2008-as esztendő olimpiai év. A négyévenkénti játékok megnyitó és záróünnepsége, de az alacsonyabb szintű versengé­sek is nyilvánvalóvá teszik, hogy a sportnak is megvan a maga „li­turgiája". Az ünneplőruhás fel­vonulás, lobogó zászlók, beszé­dek, az olimpiai láng meggyújtá­sa egyrészt kifejezi a játék örö­mét, szépségét és lelkes várako­zásunkat, másrészt visszahat ránk, fokozza bennünk mindezt. Minden egyes labdarúgó­mérkőzésnek is van szertartása. A bevonulás meghatározott rendje, a felsorakozás, himnu­szok, a kísérő kisfiúk mind-mind e liturgia tényezői. De a sportnak nemcsak litur­giája van, hanem erkölcse, aszke­­tizmusa és pedagógiája is. A sportolónak fegyelmezett, meg­tartóztató életet kell élnie, kitartó­an kell edzenie, önzés helyett összjátékra kell törekednie, a sza­bályok megtartásával tisztelnie kell sportolótársait, „sportszerű­en" kell játszania, a csalás kísérle­te nélkül, becsületesen. Erények nélkül nincs igazi, eredményes sport. Az idei esztendő két kiemel­kedő sportesemény éve lesz. Az olimpiai játékok Pekingben talán hozzájárulnak majd az emberi jo­gok érvényesítéséhez, köztük a vallásszabadsághoz. A szomszé­dunkban, Ausztriában és Svájc­ban labdarúgó Európa-bajnoksá­­got rendeznek. Mindkét ese­mény nagy érdeklődést vált ki nálunk is. Már a bevezetőben említettek is azt bizonyítják, hogy a keresz­tény hit és az emberhez méltó sport nem állhat egymással szemben. Szent Pál szavai nem­csak remek hasonlatot fejeznek ki, hanem rámutatnak a hívő em­ber Isten bennünk élő szereteté­­vel megerősített erkölcsi erőfeszí­tései és a sportban megmutatko­zó verseny közötti mély össze­függésre: „Nem tudjátok, hogy a pályán a versenyzők mind fut­nak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy el­nyerjétek! A küzdők pedig vala­mennyien megtartóztató életet élnek minden tekintetben. Azok, hogy hervadó babért kapjanak, mi azért, hogy hervadhatatlant. Én is futok, de nem céltalanul, mérem az ökölcsapásokat, de nemcsak a levegőt csapkodva, hanem sanyargatom és rabságba vetem testemet, hogy míg má­soknak hirdetem az igét, magam érdemtelenné ne váljak." r. p.

Next