Új Ember, 2017 (73. évfolyam, 2/3568-53/3619. szám)
2017-03-26 / 13. (3579.) szám
2017. március 26.2_______________ ________Ferenc pápa ! Örvendezők vagyunk a reményben, mert Isten képessé tesz minket szeretni A szentatya március 15-én arról elmélkedett a délelőtti általános kihallgatás keretében, hogy Isten szeretetre teremtett mindannyiunkat, de csak az ő állandó kegyelmével tudunk tisztán, képmutatás nélkül, őszintén szeretni. Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Jól tudjuk, hogy a nagy parancsolat, amelyet az Úr Jézus ránk hagyott, a szeretet parancsa: szeretni Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből, és szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat (vö. Mt 22,37-39). Vagyis a szeretetre kaptunk meghívást. Ez a mi legmagasabb rendű hivatásunk, a mi voltaképpeni hivatásunk, és ehhez kapcsolódik a keresztény reményből fakadó öröm is. Aki szeret, azt eltölti a reményből fakadó öröm: ez a remény arra irányul, hogy majd találkozunk azzal a nagy szeretettel, aki maga az Úr. Pál apostol, a rómaiaknak írt levél imént hallott szakaszában (Róm 12,9-13) óva int: az a veszély fenyeget minket, hogy szeretetünk képmutatóvá válik. Fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést: mikor jön létre ez a képmutatás? Miből tudhatjuk meg biztosan, hogy szeretetünk őszinte és hiteles? Miből tudhatjuk meg, hogy nemcsak tettetjük a szeretetek vagy hogy szeretetünk nemcsak szappanopera, hanem őszinte, erős szeretet? A képmutatás bárhová beszüremkedhet, még abba is, ahogyan szeretünk. Akkor történik ez, amikor szeretetünkhöz érdek fűződik, amikor szeretetünket személyes érdekeink mozgatják - és hányféle érdekvezérelt szeretet létezik! -, amikor látszólag önfeláldozó szeretetet gyakorlunk, de valójában magunkat akarjuk kirakatba tenni, vagy önelégültséget akarunk érezni: „Milyen derék ember vagyok!" Ez nem jó, ez képmutatás! Máskor meg olyan dolgokra törekszünk, amelyek jól láthatók, hogy fitogtassuk okosságunkat vagy ügyességünket. Mindezek mögött az a hamis, önbecsapó hiedelem áll, hogy azért vagyunk képesek szeretni, mert jók vagyunk, mintha az önzetlen szeretet emberi termék, szívünk gyümölcse lenne. Ezzel szemben a szeretet mindenekelőtt kegyelem, ajándék. Az, hogy képes vagyok szeretni, Isten ajándéka, és ezt kérnünk kell. Ő pedig szívesen adja, ha kérjük tőle. A szeretet tehát kegyelem: nem annak megmutatásában áll, hogy mi kik vagyunk, hanem annak megmutatásában, amit az Úr ad nekünk, és amit mi szabadon befogadunk. Nem is tudjuk kifejezni ezt a szeretetet a másokkal való találkozásban, ha előbb a Jézus szelíd és irgalmas arcával való találkozás nem szülte meg bennünk. Pál annak elismerésére hív minket, hogy bűnösök vagyunk, és az is a bűn jegyét hordozza magán, ahogyan szeretünk. Ezzel egy időben azonban egy reményt adó, új üzenetet is hoz: az Úr megnyitja előttünk a szabadulás, az üdvösség útját. Ez pedig abban áll, hogy mi is meg tudjuk élni a szeretet nagy parancsát, Isten szeretetének eszközévé tudunk válni. Ez pedig akkor megy végbe, ha hagyjuk, hogy a feltámadt Krisztus begyógyítsa és megújítsa szívünket. A köztünk és velünk élő feltámadt Úr be tudja gyógyítani szívünket, és meg is teszi, ha kérjük tőle. Ő teszi lehetővé, hogy kicsinységünkben és szegénységünkben is megtapasztalhassuk az Atya együttérző jóságát, és ünnepelhessük szeretetének csodás tetteit, Így pedig az is érthetővé válik, hogy mindaz, amit testvéreinkért tenni tudunk, nem más, mint válasz arra, amit Isten tett és tesz értünk. Sőt, maga Isten az, aki beköltözve szívünkbe és életünkbe, rajtunk keresztül megmutatja közelségét mindenkinek, és szolgál mindenkit, akivel életünkben naponta találkozunk, kezdve a legkisebbekkel és a leginkább rászorulókkal, akikben elsőként ismer önmagára. Pál apostol tehát e szavaival nem annyira szemrehányást akar tenni nekünk, hanem inkább bátorítani akar, és fel akarja éleszteni bennünk a reményt. Mindnyájan ismerjük ugyanis azt a tapasztalatot, hogy nem éljük meg teljesen a szeretet parancsát, vagy úgy, ahogyan kellene. De ez is kegyelem, mert megérteti velünk, hogy a magunk erejéből nem vagyunk képesek igazán szeretni: rászorulunk arra, hogy az Úr állandóan megújítsa szívünkben ezt az ajándékot, az ő végtelen irgalmasságának megtapasztalásán keresztül. És akkor újból értékelni tudjuk a kicsiny dolgokat, az egyszerű, mindennapi dolgokat, újból meg tudjuk becsülni a hétköznapok összes kicsiny összetevőjét. Képesek leszünk úgy szeretni a többieket, ahogyan Isten szereti őket, a javukat akarjuk, vagyis hogy szentek, Isten barátai legyenek. Örülünk majd annak, hogy közelébe léphetünk a szegény és egyszerű embereknek, ahogyan Jézus teszi mindannyiunkkal, amikor távol vagyunk tőle. Örülünk majd annak, hogy lehajolhatunk testvéreink lábához, ahogyan ő, az irgalmas szamaritánus a maga együttérzésével és bocsánatával lehajol mindannyiunkhoz. Kedves testvéreim, ez, amire Pál apostol emlékeztet minket, ez a titka annak - az ő szavait használom -, ez a titka annak, hogy „a reményben örvendezők" legyünk (Róm 12,12): Örvendezők a reményben - a reményből fakadó örömről van szó! -, mert tudjuk, hogy Isten szeretete a legmostohább körülmények között is, kudarcaink ellenére is megmarad. És akkor olyan szívvel, amelyet az ő kegyelme és hűsége meglátogatott, amelybe az ő kegyelmével és hűségével lakást vett - abban az örvendező reményben élünk, hogy megoszthatjuk testvéreinkkel - bármilyen kicsire legyünk is képesek - azt a sokat, amit naponta tőle kapunk. Köszönöm. Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: News.va I A szentatya négyéves szolgálatáról Interjú Pietro Parolin bíboros államtitkárral Négy éve, 2013. március 13-án választották meg Jorge Mario Bergoglio Buenos Aires-i bíboros érseket a lemondott XVI. Benedek utódjának. A jubileumhoz kapcsolódva a Vatikáni Rádió exkluzív interjút készített Pietro Parolin bíboros államtitkárral, aki a pápa közvetlen munkatársa. Hogyan élte meg Ferenc pápa megválasztását? - Négy éve március 13-án nem voltam Rómában, hiszen akkor Venezuelában dolgoztam caracasi nunciusként. Nagy meglepetést okozott számomra Bergoglio bíboros megválasztása. Hallottam már róla, de akkor nem látták benne előre az eljövendő pápát, és a sajtó sem sorolta őt az „esélyesek" közé. Meglepetést jelentett a névválasztása is, hiszen Ferenc nem volt még a pápák között. Első beszédében, amelyet rendkívül nagy egyszerűséggel, békével és lelki derűvel mondott el, azonnal megérintett engem a nép iránti bizalma. Rábízta magát a népre, és az emberek imádságát kérte, hogy Isten megáldhassa szent népét. Másfelől pedig kölcsönös volt ez az egymásra hagyatkozás: a pásztor a népre, a nép a pásztorra hagyatkozik, és a kettő együtt Istenre. Innen ered az (emberek közé) kilépő Egyház képe, amely együtt járást jelent, bizalommal ráhagyatkozva az imádságra, Isten irgalmára és kegyelmére. A szentatya legelső megnyilatkozásaitól kezdve hangsúlyozta, hogy az Egyháznak ki kell lépnie az emberek közé, úton kell lennie. Valóba megtapasztalható ez az Egyház különféle szintjein? - Nyilvánvalóan egy hosszú, előrefelé vezető út ez, amely a II. vatikáni zsinattal vette kezdetét, s amelyet Ferenc pápa továbbra is az Egyház életére alkalmaz. Számomra fontos az úton levő Egyház, amely megnyitja kapuit, és így maga is megnyílik mindenekelőtt Jézus Krisztusra. Az Egyház tehát a Jézus Krisztus felé kilépő Egyház. Éppen ezért tudja kísérni az embereket, találkozni velük a mindennapok valóságában. Ez nagyon fontos, és ezt az utat együtt kell megtennünk. Ez a szinodalitás. Az Egyházat az úton haladva együtt kell „alkotnunk", de mindig a Szentlélek vezetése alatt, így a Lélek egyesíti az Egyházat, ahol mindenki figyel a Lélek szavára, és a közösség rendelkezésére bocsátja a Lélektől kapott adományait, mindazt, amit ő ad a küldetés megvalósítására. Mi az irgalmasság szentévének és a pápa irgalmasságra hivatkozásának legfőbb gyümölcse? - Az irgalmasság sürgetése szerintem nem Ferenc pápa személyes ízlésével függ össze, hanem Isten szeretetének alapvető, központi titka. Az üdvtörténet nem más, mint Isten szeretetének, irgalmasságának és gyengédségének a története. A pápa erre figyelmeztet bennünket. Az Egyház feladata, hogy eszköze legyen ennek, közvetítve Isten irgalmassága és az ember mai, konkrét valósága között. A szentév is pontosan ezt szolgálta, és ha a szent kapu be is zárult, az irgalmasság kapuja örökké nyitva marad. A gyümölcsök között elsőként a gyónásra gondolok, mint Isten irgalmasságának szentségére, amelyben Jézus által megtapasztaljuk az Atya irgalmasságát. Sokfelől hallottam, hogy napjainkban újjáéled ez a szentség. A másik gyümölcs pedig a szegények és a nélkülözők iránti figyelem. A pápa konkrét tettekkel mutatott példát az irgalmasság gyakorlására, amit főként nagyböjtben kell végezni, mert a megtérés a testvéri szeretet cselekedeteinek gyakorlása által születik meg. Megújult figyelemmel kell fordulnunk tehát a szegények, a nehézségben és a peremen élők felé. Az Amoris laetitiával, a sokat vitatott szinódus utáni apostoli buzdítással kapcsolatban milyen értelmezést ad? - Az Amoris laetitiára elsősorban nagy ajándékként tekintek. Emlékszem, a pápa az első szinódus előtt azt mondta: „Ennek a szinódusnak a család evangéliumát kell felragyogtatnia." Ez pedig egyfelől Istennek a családdal kapcsolatos tervét jelenti, amit kezdettől fogva elgondolt róla, másfelől azokat a valós körülményeket, amelyek között a mai családok élnek, továbbá a nehézséggel küzdő családok elkísérését is magában foglalja. Azt hiszem, az apostoli buzdítás nagy lendületet adott, hiszen a megújulás gyümölcseit hozza. Ami pedig a kritikát illeti: az Egyházban mindig is jelen volt a kritika! Nem ez az első eset. A helyes olvasatot pedig maga a pápa adta meg: legyen a kritika őszinte és építő, s akkor az előrejutást segíti. A zsinaton aztán később újra előtérbe került az a gondolat, hogy az Egyházat újra és újra meg kell reformálni. Bibliai szóval ez a megtérés az Egyház alapvető dimenziója. Jogos és szükségszerű, hogy ez így legyen. A pápa sürgetve int erre, hogy az Egyház útjából eltávolítsa a történelem során fölhalmozódó hordalékot, és így az mind hitelesebbé váljon. Szerintem ez a reform lényege, és ezért szorgalmazza a pápa a „szív reformját". Minden reform, beleértve a struktúra megújítását is, amelyre valóban szükség van a Római Kúriában, a szívből indul ki. Erre utalt a pápa a kúria tagjaihoz intézett legutóbbi beszédében. Úgy is mondhatnám, hogy a „szív reformja" elsősorban nem a működtetés szempontjait érinti, hanem a hiteles visszatérést Istenhez. Bíboros úr, Ön a szentatya legközelebbi munkatársa. Mit tanult a pápától? - Mindenekelőtt a dolgok és a helyzetek hitbéli olvasatát, amelyből mély lelki derű születik. Erre többször is utal a szentatya: a legnehezebb helyzetekben is meg tudja őrizni azt a képességét, hogy nyugodtan és békével szemlélje a dolgokat, mert tudja, Isten kezében van minden, így képes nyugodtan és bátran előremenni. Mondhatom, ez nagyon sokat segít nekem a saját felelősségem és feladatom gyakorlásában. Forrás: Vatikáni Rádió Fotó: News.va