Új Ember, 2021 (77. évfolyam, 1-52. szám)

2021-02-14 / 7. szám

2 Ujímíe^_________ Egyház 2021. február 14. r Az Úr nem szólóénekesnek, hanem kórusba hív minket (Folytatás az 1. oldalról.) A várakozó remény min­dennapi türelemmé vált ben­ne, mindenek ellenére virrasz­tó maradt, míg végül „szemei meglátták a szabadítást" (vö. Lk 2,30). Felteszem a kérdést: Hol tanulta Simeon ezt a türelmet? Népének imájából és életéből kapta. Népe ugyanis az Úrban mindig az „irgalmas és kö­nyörülő Istent" ismerte fel, azt, aki „aki lassú a haragban, de gazdag kegyelemben és hűségben" (Kiv 34,6); az Atyát ismerte fel, aki az ember el­utasításával és hűtlenségével szemben sem fárad el, sőt „tü­relmes számos éven át" - mondja Nehemiás (vö. Neh 9,30), és minden alkalommal megadja a megtérés lehetősé­gét. Simeon türelme tehát Isten türelmének a tükre: né­pének imájából és történelmé­ből Simeon megtanulta, hogy Isten türelmes. Türelmével - mondja Szent Pál - „megtérésre késztet ben­nünket" (Róm 2,4). Szeretek Romano Guardinire hivatkozni, aki azt mondta: a türelem az a mód, ahogyan Isten reagál gyengeségünkre, hogy időt ad­jon a változtatásra (vö. Glau­benserkenntnis 28.­­ Würzburg 1949). És mindenekelőtt a Mes­siás, Jézus az - akit Simeon a karjában tart -, aki feltárja előt­tünk Isten türelmét, az Atyát, aki irgalmas hozzánk, és az utolsó órában is hív bennün­ket; aki nem tökéletességet kö­vetel, hanem a szív iparkodását igényli; aki új lehetőségeket nyit, ahol már minden elve­szettnek tűnik; aki akkor is megpróbál szívünkbe lopózni, amikor mi bezárkózunk, aki engedi a jó mag növekedését a konkoly kitépése nélkül. Ez a mi reményünk oka: Isten vár ránk, anélkül hogy valaha bele­fáradna. Isten vár ránk, anélkül hogy valaha belefáradna! Ez az oka reményünknek! Amikor eltávolodunk tőle, ő keresésünkre indul, amikor elesünk, ő talpra állít, amikor eltévedésünk után visszaté­rünk hozzá, ő tárt karokkal vár bennünket. Szeretetét nem emberi számítások szerint mérlegeli, hanem mindig bá­torságot önt belénk az újra­kezdéshez. Megtanítja ne­künk a rezilienciát, a bátorsá­got az újrakezdéshez. Állan­dóan, minden áldott nap. Mindig, minden elesés után újra kell kezdenünk. Ő türel­mes hozzánk! Most pedig nézzük a mi tü­relmünket. Nézzük most Isten és Simeon türelmét megszentelt életünk szempontjából. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a türelem? Biztosan nem a nehéz­ségek egyszerű elviselése vagy a megpróbáltatások fatalista el­tűrése. A türelem nem a gyen­geség jele, hanem az a lelki erősség, amely képessé tesz bennünket a személyes és kö­zösségi problémák „terhének hordozására", testvérünk más­ságának elfogadására, a jóban való kitartásra, akkor is, ha min­den hasztalannak tűnik­ az úton maradásra, akkor is, ha a fásult­ság és restség ránk telepszik. Szeretnék megjelölni há­rom „helyet", ahol a türelem konkrétan megvalósul. Az első hely a személyes éle­tünk. Egy napon válaszoltunk az Úr hívására, lelkesedéssel és nagylelkűen felajánlottuk magunkat neki. Utunk során a vigasztalásokkal együtt csaló­dásokban és frusztrációkban is részünk volt. Megesik, hogy odaadó munkánk nem hozza meg a kívánt eredményt, veté­sünk látszólag nem termi a megfelelő gyümölcsöt, lángo­ló imánk tüze alábbhagy, és nem vagyunk mindig felvér­tezve a lelki szárazság ellen. Előfordulhat, hogy a be nem teljesült várakozások miatt a remény kialszik megszentelt életünkben. Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, és bi­zakodva kell várnunk Isten idejét és módját: e hű ígéretei­hez. Ez az alap: a hű ígéretei­hez! Ha emlékszünk erre, az lehetővé teszi számunkra útja­ink újragondolását és álmaink felélesztését, anélkül hogy megadnánk magunkat a belső szomorúságnak és a remény­telenségnek. Testvérek, a szo­morúság bennünk, megszen­teltekben egy féreg, mely be­lülről rág bennünket! Mene­küljetek a belső szomorúság­tól! A második hely, ahol a türe­lem megvalósul, a közösségi élet. Az emberi kapcsolatok, külö­nösen ha közös az élettervünk és az apostoli tevékenysé­günk, nem mindig békések, ez mindnyájan tudjuk. Előfor­dul, hogy konfliktusok tá­madnak, és nem lehet azonna­li megoldásra jutni, és nem szabad elsietett ítéletet mon­dani sem személyekről, sem a helyzetről: tudni kell távolsá­got venni, nem elveszíteni bé­ketűrésünket, és várni a meg­felelő időt, amikor majd szere­­tetben és igazságban minden tisztázódik. Ne engedjük, hogy a vihar felkavarjon ben­nünket! A zsolozsma holnapi olvasmányában van egy szép szöveg Diadochus fótikai püs­pöktől, a lelki megkülönböz­tetésről. Ezt mondja: „Amikor vihar korbácsolja fel a tengert, nem lehet látni a halakat, de amikor csendes, tiszta az idő, akkor látjuk őket." Sosem tu­dunk helyesen ítélni, nem tudjuk meglátni az igazságot, ha a szívünk fel van kavarod­­va és türelmetlen. Sosem! Kö­zösségeinkben erre a kölcsö­nös türelemre van szükség: hordoznunk kell egymást, vállunkra kell venni testvé­rünk, nővérünk életét, gyen­geségeit és gyarlóságait is. Mindez! Emlékezzünk erre: az Úr nem szólóénekesnek hív bennünket - jól tudjuk, van belőlük bőven az Egyházban -, hanem egy kórus tagjának, mely néha hamis, mégis min­dig igyekeznie kell együtt énekelni. Végül a harmadik hely a világ iránti türelem. Simeon és Anna ápolták szívükben a próféták által meghirdetett reményt, még akkor is, amikor az késle­kedett és csak lassan növeke­dett a világ hűtlenségei és romjai között. Ők nem sirán­koznak a rossz dolgok miatt, hanem türelmesen várják a vi­lágosságot a történelem sötét­jében. Várni a világosságot a történelem sötétjében! Várni a világosságot saját közössé­günk sötétjében! Erre a türe­lemre van szükségünk, hogy ne maradjunk a panasz fog­lyai. Némelyek igazi mesterei a panaszkodásnak, profi pa­­naszkodók! Nem szabad! A panasz fogságban tart: „a vi­lág már nem hallgat ránk" - sokszor lehet ezt hallani -, „nincsenek hivatásaink, be­csukhatjuk a boltot", „nehéz időket élünk", „nekem mond­ja?!"... így kezdődik a pa­naszduett. Megesik, hogy a türelemre, amellyel Isten a történelem földjén munkálko­dik és amellyel szívünk föld­jén is munkálkodik mi a min­denen azonnal ítélkezők tü­relmetlenségével reagálunk. Most vagy soha! Most, most és most! És így elveszítjük azt a kicsiny, de mégis a legszebb erényt: a reményt. Sok szerze­test láttam, akik elveszítették reményüket. Egyszerűen tü­relmetlenségből. A türelem segít, hogy irga­lommal nézzünk önmagunk­ra, közösségeinkre és a világ­ra. Kérdezzük meg magunk­tól: befogadjuk-e a Lélek tü­relmét életünkbe? Közössége­inkben hordozzuk-e egymást, tanúságot teszünk-e a testvéri élet öröméről? A világ felé pe­dig türelemmel végezzük-e szolgálatunkat, vagy keserű ítélkezők vagyunk? Ezek kihí­vások megszentelt életünk számára: mi nem maradha­tunk mozdulatlanok, nosztal­giázva a múlton, a megszo­kott dolgok örökös ismételge­tésével vagy a mindennapos panaszkodással. Bátor türe­lemre van szükségünk, hogy előrelépjünk, új utakat fedez­zünk fel és keressük, amit a Szentlélek sugall nekünk. És ezt alázatosan kell tennünk, egyszerűen, hangzatos propa­ganda nélkül, látványos rek­lám nélkül. Szemléljük Isten türelmét, és könyörögjünk Simeon és Anna bizakodó türelméért, hogy a mi szemeink is meglát­hassák az üdvösség fényét, és elvihessük azt az egész világ­nak, ahogyan dicséretükben ez a két kis öreg elvitte! Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: Vatican News „Tudásom határán légy mellettem, Istenem" A hit és a tudás kapcsolatáról rendezett konferenciát a 72 Tanítvány mozgalom A Hetvenkét Tanítvány mozgalom egészségügyi munka­­bizottsága Hit és tudás címmel minikonferenciát rende­zett február 4-én, a járvány miatt az online térben. Beve­zetőt Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egye­tem (PPKE) rektora mondott, a főelőadást Janka Ferenc görögkatolikus parókus (képünkön), a szegedi Gál Fe­renc Egyetem filozófiatanára tartotta. „Tudom, hogy hiszek, hi­szem, hogy tudok. Minden tu­dásban van valamiféle hit, és minden hit rejt magában egy­fajta tudást" - kezdte beveze­tőjét Kuminetz Géza, a PPKE rektora. Az emberi megisme­résben, a cselekvésben mind a kettőnek szerepe van. Az értel­mi aktivitás inkább centripetá­­lis, az akarati világ centrifugá­lis, míg az érzelmi életünk centrális vonása a személyisé­günknek. Ugyanakkor az em­ber általában világnézetre építi az életét, és ennek fényében látja a környezetét. Ha az érte­lem túl nagy szerepet kap, an­nak racionalizmus lesz az eredménye, ha az érzékelés dominál, abból empirizmus lesz, ha pedig az érzelem kerül előtérbe, akkor az szentimen­­talizmushoz vezet. A cél, hogy ezt a hármat egyensúlyba hoz­zuk. Schütz Antal egykori dog­matikaprofesszor szerint az emberi megismerés első lép­csőfoka a józan ész, ezután a nagy emberek példája jön, amit a szaktudományok, a filozófia, a teológia és a misztikus isme­ret követ, s mindennek a végén Isten színről színre látása áll. Janka Ferenc a hit és az ér­telem kapcsolatáról szólva el­mondta, az sem mindegy, hogy a megismerés során mi­lyen kérdéseket teszünk fel. A valóság úgy válaszol, ahogyan kérdezem. Martin Heidegger úgy látja, az ember csak kér­dés, míg Bertolt Brecht szerint elsősorban arra kell válaszol­nunk, hogy vajon hajlandóak vagyunk-e változtatni az éle­tünkön. A szofista Gorgiász szerint semmi sem létezik, ha van, akkor nem ismerhető meg, ha megismerhető, nem adható át, és ha közölhető, ak­kor sem lehet megvalósítani. Ezzel szemben az emberi sze­mélyiségben a spirituális, az akarati, az érzelmi és az érzéki dimenziók kölcsönhatásban vannak egymással: a léttel, a hittel, a megismeréssel, a köz­lés lehetőségével és a gyakor­lati megvalósítással kapcsola­tos állásfoglalásunk határozza meg a személyiségünket és a cselekvésünket. A pesszimista rossznak, míg az optimista tö­kéletesnek látja a létet. A ke­resztény lételmélet realista és differenciált, álláspontja sze­rint az elégségesen biztos is­meret azt jelenti, hogy bár­mekkora a hasonlóság Isten és a teremtmények között, a kü­lönbség mindig nagyobb. A másik elv, hogy Istent a termé­szetes ész fényénél fel lehet is­merni (Dei Filius kezdetű dog­matikus konstitúció). „Mi az igazság?" - tette fel a kérdést az előadó. Giambattista Vico szerint a tények számíta­nak. Rilke megkülönböztette a tényeket a realitástól, míg Karl Marx szerint az igazság sem­mit sem ér, ha nem valósítjuk meg. A valódi párbeszéd gya­korlati (erkölcsi) és közösségi jellegű, ugyanakkor nem jelent „kritikátlan behódolást". A tu­dás és a hit közötti párbeszéd területét a kereszténység új elemekkel gazdagította, így került előtérbe a személyek méltósága, a szolidaritás és a szubszidiaritás. „Higgy, hogy érts, érts, hogy higgy" - írta Szent Ágos­ton. A középkorban a teológia és a filozófia relatív autonómi­áját hangsúlyozták, az újkor­ban a természettudományos megismerés került a közép­pontba, míg a II. vatikáni zsi­nat szerint Krisztus azt is elénk tárta, hogy milyen az igaz em­berség. Szent II. János Pál pápa a Fides et ratio kezdetű encikli­­kájában a párbeszéd alapja­ként a józan észt határozta meg. A keresztény hit válaszo­kat kínál az emberiség általá­nos problémáira - például a béke és háború konfliktusára. Vizsgálja az igazságos háború kérdéskörét, de a vallási moti­vációval kevert terrorizmust is. A hit és a társadalmi-gazdasá­gi realitás közötti párbeszéd eredménye az Egyház társa­dalmi tanítása, melynek fontos elemei a pápák szociális encik­­likái. Szent VI. Pál pápa szerint (Populorum progressio) a ke­resztény humanitás nyitott Is­tenre, minden emberre és min­den népre. A teremtésvédelem a hit és az ökológiai realitás közötti párbeszédet jelenti, a pápai megnyilatkozások ezzel összefüggésben a helyzet kö­zös alakítására és ökológiai megtérésre hívnak. A tudományos-technikai fejlődés és a keresztény hit vi­szonyában a Fides et ratio sze­rint nagy veszélyt jelent, ha a technikai haladás és a piac lo­gikája válik kizárólagossá. A mai embert „a saját értelme, akarata és keze által létreho­zott dolgok veszélyeztetik". „Amikor az ember számadat­tá válik, akkor méltósága el­vész" - hangsúlyozta Janka Ferenc. A bölcselet és a hit kapcsolatának kísértése, ha a filozófia kizárja a vallási meg­közelítést, vagy ha egyedüli üdvözítő tanná akar válni. A keresztény bölcselet Szent II. János Pál megközelítésében alázatot közvetít, helyes önbi­zalmat és öntudatot ad, ugyanakkor a filozófus nem válik teológussá, és az Egy­háznak sincs hivatalos filozó­fiája. A pszichológia valláskriti­kájára válaszul születik meg a pasztorálpszichológia, válik fontossá a mentálhigiéné és a hivatáspszichológia. Az isten­kép és az emberkép szoros összefüggésben van egymás­sal, vagyis a lélek vizsgálata nem nélkülözheti a szubjektív világnézeti és értékhorizont lé­tének a tagadását. A keresz­ténység és más vallások kap­csolatának fontos eleme, hogy minden ember nyitott a végte­len misztériumra, ezért min­den kultúra lényegileg nyitott. Ugyanakkor a kultúra megőr­zésére vonatkozó jogos igény nem jelenthet elzárkózást. A többi vallással való találkozás ösztönzője a krisztusi missziós parancs; az evangélium inkul­­turációja és a kultúrák evange­­lizációja között dinamikus fe­szültség tapasztalható. A Nostra aetate, a II. vatikáni zsinat nyi­latkozata elismeri mindazt, ami jó és szép más vallásokban, de elítéli a faji, osztály- és nemi alapú diszkriminációt. XVI. Be­nedek pápa Caritas in verdate kezdetű enciklikája szerint a vallások nem vonhatják ki ma­gukat az igazság és a szeretet kritériumai alól. „A hit és a tudás igazsága a tevékeny szeretetben juthat kifejezésre. Nyitottnak kell te­hát lennünk az igaz válaszok­ra, az elkötelezett döntésekre, késznek kell mutatkoznunk a jobbító változásra és változta­tásra" - fejezte be előadását Janka Ferenc. Szöveg és képernyőfotó: Baranyai Béla

Next