Új Ember, 2021 (77. évfolyam, 1-52. szám)
2021-02-14 / 7. szám
2 Ujímíe^_________ Egyház 2021. február 14. r Az Úr nem szólóénekesnek, hanem kórusba hív minket (Folytatás az 1. oldalról.) A várakozó remény mindennapi türelemmé vált benne, mindenek ellenére virrasztó maradt, míg végül „szemei meglátták a szabadítást" (vö. Lk 2,30). Felteszem a kérdést: Hol tanulta Simeon ezt a türelmet? Népének imájából és életéből kapta. Népe ugyanis az Úrban mindig az „irgalmas és könyörülő Istent" ismerte fel, azt, aki „aki lassú a haragban, de gazdag kegyelemben és hűségben" (Kiv 34,6); az Atyát ismerte fel, aki az ember elutasításával és hűtlenségével szemben sem fárad el, sőt „türelmes számos éven át" - mondja Nehemiás (vö. Neh 9,30), és minden alkalommal megadja a megtérés lehetőségét. Simeon türelme tehát Isten türelmének a tükre: népének imájából és történelméből Simeon megtanulta, hogy Isten türelmes. Türelmével - mondja Szent Pál - „megtérésre késztet bennünket" (Róm 2,4). Szeretek Romano Guardinire hivatkozni, aki azt mondta: a türelem az a mód, ahogyan Isten reagál gyengeségünkre, hogy időt adjon a változtatásra (vö. Glaubenserkenntnis 28. Würzburg 1949). És mindenekelőtt a Messiás, Jézus az - akit Simeon a karjában tart -, aki feltárja előttünk Isten türelmét, az Atyát, aki irgalmas hozzánk, és az utolsó órában is hív bennünket; aki nem tökéletességet követel, hanem a szív iparkodását igényli; aki új lehetőségeket nyit, ahol már minden elveszettnek tűnik; aki akkor is megpróbál szívünkbe lopózni, amikor mi bezárkózunk, aki engedi a jó mag növekedését a konkoly kitépése nélkül. Ez a mi reményünk oka: Isten vár ránk, anélkül hogy valaha belefáradna. Isten vár ránk, anélkül hogy valaha belefáradna! Ez az oka reményünknek! Amikor eltávolodunk tőle, ő keresésünkre indul, amikor elesünk, ő talpra állít, amikor eltévedésünk után visszatérünk hozzá, ő tárt karokkal vár bennünket. Szeretetét nem emberi számítások szerint mérlegeli, hanem mindig bátorságot önt belénk az újrakezdéshez. Megtanítja nekünk a rezilienciát, a bátorságot az újrakezdéshez. Állandóan, minden áldott nap. Mindig, minden elesés után újra kell kezdenünk. Ő türelmes hozzánk! Most pedig nézzük a mi türelmünket. Nézzük most Isten és Simeon türelmét megszentelt életünk szempontjából. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a türelem? Biztosan nem a nehézségek egyszerű elviselése vagy a megpróbáltatások fatalista eltűrése. A türelem nem a gyengeség jele, hanem az a lelki erősség, amely képessé tesz bennünket a személyes és közösségi problémák „terhének hordozására", testvérünk másságának elfogadására, a jóban való kitartásra, akkor is, ha minden hasztalannak tűnik az úton maradásra, akkor is, ha a fásultság és restség ránk telepszik. Szeretnék megjelölni három „helyet", ahol a türelem konkrétan megvalósul. Az első hely a személyes életünk. Egy napon válaszoltunk az Úr hívására, lelkesedéssel és nagylelkűen felajánlottuk magunkat neki. Utunk során a vigasztalásokkal együtt csalódásokban és frusztrációkban is részünk volt. Megesik, hogy odaadó munkánk nem hozza meg a kívánt eredményt, vetésünk látszólag nem termi a megfelelő gyümölcsöt, lángoló imánk tüze alábbhagy, és nem vagyunk mindig felvértezve a lelki szárazság ellen. Előfordulhat, hogy a be nem teljesült várakozások miatt a remény kialszik megszentelt életünkben. Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, és bizakodva kell várnunk Isten idejét és módját: e hű ígéreteihez. Ez az alap: a hű ígéreteihez! Ha emlékszünk erre, az lehetővé teszi számunkra útjaink újragondolását és álmaink felélesztését, anélkül hogy megadnánk magunkat a belső szomorúságnak és a reménytelenségnek. Testvérek, a szomorúság bennünk, megszenteltekben egy féreg, mely belülről rág bennünket! Meneküljetek a belső szomorúságtól! A második hely, ahol a türelem megvalósul, a közösségi élet. Az emberi kapcsolatok, különösen ha közös az élettervünk és az apostoli tevékenységünk, nem mindig békések, ez mindnyájan tudjuk. Előfordul, hogy konfliktusok támadnak, és nem lehet azonnali megoldásra jutni, és nem szabad elsietett ítéletet mondani sem személyekről, sem a helyzetről: tudni kell távolságot venni, nem elveszíteni béketűrésünket, és várni a megfelelő időt, amikor majd szeretetben és igazságban minden tisztázódik. Ne engedjük, hogy a vihar felkavarjon bennünket! A zsolozsma holnapi olvasmányában van egy szép szöveg Diadochus fótikai püspöktől, a lelki megkülönböztetésről. Ezt mondja: „Amikor vihar korbácsolja fel a tengert, nem lehet látni a halakat, de amikor csendes, tiszta az idő, akkor látjuk őket." Sosem tudunk helyesen ítélni, nem tudjuk meglátni az igazságot, ha a szívünk fel van kavarodva és türelmetlen. Sosem! Közösségeinkben erre a kölcsönös türelemre van szükség: hordoznunk kell egymást, vállunkra kell venni testvérünk, nővérünk életét, gyengeségeit és gyarlóságait is. Mindez! Emlékezzünk erre: az Úr nem szólóénekesnek hív bennünket - jól tudjuk, van belőlük bőven az Egyházban -, hanem egy kórus tagjának, mely néha hamis, mégis mindig igyekeznie kell együtt énekelni. Végül a harmadik hely a világ iránti türelem. Simeon és Anna ápolták szívükben a próféták által meghirdetett reményt, még akkor is, amikor az késlekedett és csak lassan növekedett a világ hűtlenségei és romjai között. Ők nem siránkoznak a rossz dolgok miatt, hanem türelmesen várják a világosságot a történelem sötétjében. Várni a világosságot a történelem sötétjében! Várni a világosságot saját közösségünk sötétjében! Erre a türelemre van szükségünk, hogy ne maradjunk a panasz foglyai. Némelyek igazi mesterei a panaszkodásnak, profi panaszkodók! Nem szabad! A panasz fogságban tart: „a világ már nem hallgat ránk" - sokszor lehet ezt hallani -, „nincsenek hivatásaink, becsukhatjuk a boltot", „nehéz időket élünk", „nekem mondja?!"... így kezdődik a panaszduett. Megesik, hogy a türelemre, amellyel Isten a történelem földjén munkálkodik és amellyel szívünk földjén is munkálkodik mi a mindenen azonnal ítélkezők türelmetlenségével reagálunk. Most vagy soha! Most, most és most! És így elveszítjük azt a kicsiny, de mégis a legszebb erényt: a reményt. Sok szerzetest láttam, akik elveszítették reményüket. Egyszerűen türelmetlenségből. A türelem segít, hogy irgalommal nézzünk önmagunkra, közösségeinkre és a világra. Kérdezzük meg magunktól: befogadjuk-e a Lélek türelmét életünkbe? Közösségeinkben hordozzuk-e egymást, tanúságot teszünk-e a testvéri élet öröméről? A világ felé pedig türelemmel végezzük-e szolgálatunkat, vagy keserű ítélkezők vagyunk? Ezek kihívások megszentelt életünk számára: mi nem maradhatunk mozdulatlanok, nosztalgiázva a múlton, a megszokott dolgok örökös ismételgetésével vagy a mindennapos panaszkodással. Bátor türelemre van szükségünk, hogy előrelépjünk, új utakat fedezzünk fel és keressük, amit a Szentlélek sugall nekünk. És ezt alázatosan kell tennünk, egyszerűen, hangzatos propaganda nélkül, látványos reklám nélkül. Szemléljük Isten türelmét, és könyörögjünk Simeon és Anna bizakodó türelméért, hogy a mi szemeink is megláthassák az üdvösség fényét, és elvihessük azt az egész világnak, ahogyan dicséretükben ez a két kis öreg elvitte! Fordította: Tőzsér Endre SP Fotó: Vatican News „Tudásom határán légy mellettem, Istenem" A hit és a tudás kapcsolatáról rendezett konferenciát a 72 Tanítvány mozgalom A Hetvenkét Tanítvány mozgalom egészségügyi munkabizottsága Hit és tudás címmel minikonferenciát rendezett február 4-én, a járvány miatt az online térben. Bevezetőt Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) rektora mondott, a főelőadást Janka Ferenc görögkatolikus parókus (képünkön), a szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófiatanára tartotta. „Tudom, hogy hiszek, hiszem, hogy tudok. Minden tudásban van valamiféle hit, és minden hit rejt magában egyfajta tudást" - kezdte bevezetőjét Kuminetz Géza, a PPKE rektora. Az emberi megismerésben, a cselekvésben mind a kettőnek szerepe van. Az értelmi aktivitás inkább centripetális, az akarati világ centrifugális, míg az érzelmi életünk centrális vonása a személyiségünknek. Ugyanakkor az ember általában világnézetre építi az életét, és ennek fényében látja a környezetét. Ha az értelem túl nagy szerepet kap, annak racionalizmus lesz az eredménye, ha az érzékelés dominál, abból empirizmus lesz, ha pedig az érzelem kerül előtérbe, akkor az szentimentalizmushoz vezet. A cél, hogy ezt a hármat egyensúlyba hozzuk. Schütz Antal egykori dogmatikaprofesszor szerint az emberi megismerés első lépcsőfoka a józan ész, ezután a nagy emberek példája jön, amit a szaktudományok, a filozófia, a teológia és a misztikus ismeret követ, s mindennek a végén Isten színről színre látása áll. Janka Ferenc a hit és az értelem kapcsolatáról szólva elmondta, az sem mindegy, hogy a megismerés során milyen kérdéseket teszünk fel. A valóság úgy válaszol, ahogyan kérdezem. Martin Heidegger úgy látja, az ember csak kérdés, míg Bertolt Brecht szerint elsősorban arra kell válaszolnunk, hogy vajon hajlandóak vagyunk-e változtatni az életünkön. A szofista Gorgiász szerint semmi sem létezik, ha van, akkor nem ismerhető meg, ha megismerhető, nem adható át, és ha közölhető, akkor sem lehet megvalósítani. Ezzel szemben az emberi személyiségben a spirituális, az akarati, az érzelmi és az érzéki dimenziók kölcsönhatásban vannak egymással: a léttel, a hittel, a megismeréssel, a közlés lehetőségével és a gyakorlati megvalósítással kapcsolatos állásfoglalásunk határozza meg a személyiségünket és a cselekvésünket. A pesszimista rossznak, míg az optimista tökéletesnek látja a létet. A keresztény lételmélet realista és differenciált, álláspontja szerint az elégségesen biztos ismeret azt jelenti, hogy bármekkora a hasonlóság Isten és a teremtmények között, a különbség mindig nagyobb. A másik elv, hogy Istent a természetes ész fényénél fel lehet ismerni (Dei Filius kezdetű dogmatikus konstitúció). „Mi az igazság?" - tette fel a kérdést az előadó. Giambattista Vico szerint a tények számítanak. Rilke megkülönböztette a tényeket a realitástól, míg Karl Marx szerint az igazság semmit sem ér, ha nem valósítjuk meg. A valódi párbeszéd gyakorlati (erkölcsi) és közösségi jellegű, ugyanakkor nem jelent „kritikátlan behódolást". A tudás és a hit közötti párbeszéd területét a kereszténység új elemekkel gazdagította, így került előtérbe a személyek méltósága, a szolidaritás és a szubszidiaritás. „Higgy, hogy érts, érts, hogy higgy" - írta Szent Ágoston. A középkorban a teológia és a filozófia relatív autonómiáját hangsúlyozták, az újkorban a természettudományos megismerés került a középpontba, míg a II. vatikáni zsinat szerint Krisztus azt is elénk tárta, hogy milyen az igaz emberség. Szent II. János Pál pápa a Fides et ratio kezdetű enciklikájában a párbeszéd alapjaként a józan észt határozta meg. A keresztény hit válaszokat kínál az emberiség általános problémáira - például a béke és háború konfliktusára. Vizsgálja az igazságos háború kérdéskörét, de a vallási motivációval kevert terrorizmust is. A hit és a társadalmi-gazdasági realitás közötti párbeszéd eredménye az Egyház társadalmi tanítása, melynek fontos elemei a pápák szociális enciklikái. Szent VI. Pál pápa szerint (Populorum progressio) a keresztény humanitás nyitott Istenre, minden emberre és minden népre. A teremtésvédelem a hit és az ökológiai realitás közötti párbeszédet jelenti, a pápai megnyilatkozások ezzel összefüggésben a helyzet közös alakítására és ökológiai megtérésre hívnak. A tudományos-technikai fejlődés és a keresztény hit viszonyában a Fides et ratio szerint nagy veszélyt jelent, ha a technikai haladás és a piac logikája válik kizárólagossá. A mai embert „a saját értelme, akarata és keze által létrehozott dolgok veszélyeztetik". „Amikor az ember számadattá válik, akkor méltósága elvész" - hangsúlyozta Janka Ferenc. A bölcselet és a hit kapcsolatának kísértése, ha a filozófia kizárja a vallási megközelítést, vagy ha egyedüli üdvözítő tanná akar válni. A keresztény bölcselet Szent II. János Pál megközelítésében alázatot közvetít, helyes önbizalmat és öntudatot ad, ugyanakkor a filozófus nem válik teológussá, és az Egyháznak sincs hivatalos filozófiája. A pszichológia valláskritikájára válaszul születik meg a pasztorálpszichológia, válik fontossá a mentálhigiéné és a hivatáspszichológia. Az istenkép és az emberkép szoros összefüggésben van egymással, vagyis a lélek vizsgálata nem nélkülözheti a szubjektív világnézeti és értékhorizont létének a tagadását. A kereszténység és más vallások kapcsolatának fontos eleme, hogy minden ember nyitott a végtelen misztériumra, ezért minden kultúra lényegileg nyitott. Ugyanakkor a kultúra megőrzésére vonatkozó jogos igény nem jelenthet elzárkózást. A többi vallással való találkozás ösztönzője a krisztusi missziós parancs; az evangélium inkulturációja és a kultúrák evangelizációja között dinamikus feszültség tapasztalható. A Nostra aetate, a II. vatikáni zsinat nyilatkozata elismeri mindazt, ami jó és szép más vallásokban, de elítéli a faji, osztály- és nemi alapú diszkriminációt. XVI. Benedek pápa Caritas in verdate kezdetű enciklikája szerint a vallások nem vonhatják ki magukat az igazság és a szeretet kritériumai alól. „A hit és a tudás igazsága a tevékeny szeretetben juthat kifejezésre. Nyitottnak kell tehát lennünk az igaz válaszokra, az elkötelezett döntésekre, késznek kell mutatkoznunk a jobbító változásra és változtatásra" - fejezte be előadását Janka Ferenc. Szöveg és képernyőfotó: Baranyai Béla