Új Hang, 1955 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 1. szám - Váci Mihály: Versek

KÖZÉPRE ÜLVE Mi jók vagyunk, s kitárt kezekkel összefogódzó nagy család, mely várja meleg értelemmel hazatérő okos fiát, ki halkan, alázattal lépve, kicsit megáll a küszöbön, de ismerős szemekbe nézve otthonára ismer s bejön; mindenkihez odamegy s csendes köszöntéssel középre ül, szavára bólintgató csend lesz, s melegség dobogja körül. * Én tudtam mindig, hogy az Élet komoly, lassú ingású mérleg; — nyugalmából kivethetik, de karjai — a lengő évek — végre, lassan, mindent lemérnek, és az egyensúlyt meglelik; székét közelebb húzza hozzánk, gyöngéden vállunkra hajol, látja szemünk mélyét és orcánk s sóhajunkat is hallja jól Hozzá hajlunk lélekzetfojtva, vállunk vállával összeér, lassan — közülünk magasodva megnő, — ahogy nekünk beszél. Erre várunk mi egyszerűen érző, gondoló emberek, kik szívre tett kezekkel, hűen bízunk abban, mi közeleg. MÉRLEG s míg karjai le-fel hintáznak, én állok pontos, ha h­ánynak a mérleg cikkázó nyelve alatt,» s ha mindent lemért már e század és megleli egyensúlyát, — majd megnyugodva — reám mutat. CSÚCSOK ÉS TISZTÁSOK A mai nap! — merész veréssel száll fölfelé a szerelem! » Minden nap új csúcsokra ér fel és új tisztásokon pihen. Égboltokat vágyik ölelni s egy szemet tenyérrel fog át; szeretne új világra lelni, — s ámul, ha magára talált. A végtelenbe csapong, szállna, s egy vágya mégis — a közel; karját a mindenségre tárja, — s egy kis meleg szívet ölel; az emberiségért gyúl lángra, s egy szívnek fénylik mécsivel. 2

Next