Új Hang, 1955 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Váci Mihály: Versek
1*: KITÁRT SZEGÉNYSÉG Nálunk, ha hazulról elmentek, a küszöbre tették a kulcsot, lábtörlőt dobtak rá legfeljebb, — az óvatosság nem volt túlzott. A kiskapun farigli óvott, halk, tompa hangú és szelíd, mely ártatlanul megbocsátja félénk tolvajok csínyjeit. A disznóólon szeg zsineggel, padlásajtón tengeri csutka dacolt — az is csak a szelekkel, — az óvatos reteszbe dugva. A lakatok aludtak mélyen, a zárak is elszenderedtek, a kilincs volt csak néha ébren, s köszönt a ritka vendégeknek. Csak az szóljon ki érzi azt, — ha néma marad, valami nagy és szent dolgot elmulasztó költő, csak azt mondd el, ami oly fontos, hogy embertelenség lenne azt el nem mondani. »A várost fosztó köd borítja!« Csak gyárkéményre, tornyokra ragyog a napsugár. Ó pedig az ember is vágyna látszani fel a magasságba ragyogni s sugározni már. Volt egy kutyánk, az is csak holdas éjjel volt ébren s vonított, s csak kéményseprőre volt ordas, egyébként sohse ugatott. Mit is ért volna a vigyázás?! Felénk úgy is mindenki tudta szegények házába a járást: — nem volt ott semmi sem becsukva. S a rossz emberek, a zsiványok, azok mitőlünk úgyse loptak, nem voltak annyira hitványak, ennyire sohse aljasodtak. S ha volt, ki lopott — még tőlünk is! — ó, mire jutott! — csak mi tudtuk. S ha látván láttuk: — miénk mit visz, félre fordultunk, szánva, — s hagytuk. PILLÉREK S mit szólsz — a gondolatot mindég mért, elhelyezett szavak tartsák, mint pillérek a hidak ívét, mikből ha több van — nem merész az ív, — de ha egyet elvesznek a semmibe hull az egész, s vas, kő hegyeket hordva, próbál elérni egeket és sóvár tornyokat, falakat emel. Én biztatom! — hogy emelkedve, csillagos homlokát emelje tornyai helyett — égre fel! IDŐJÁRÁS JELENTÉS