Uj Idők, 1897 (3. évfolyam, 28-53. szám)

1897-08-08 / 33. szám - B-y S-r.: Wlassics beszéde Petőfi szobra előtt / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

- 122 - Wlassics beszéde Petőfi szobra előtt. Uraim és hölgyeim, eljöttem, hogy a magyar állam nevében mélyen megha­joljak a legtüzesebb magyar lélek előtt, a­ki valaha csak élt. Mint Magyarország mívelődésének minisztere, örülök a szerencsének, hogy, bár, csaknem ötven évvel halála után, üdvözölhetek egy ifjút, a­kinek a művelődés körül oly nagy érdemei vannak, hogy nagyobb senkinek, oly nagy is talán csak egynek, a mi apostoli királyunknak, ő felségének : Mátyásnak. Egybegyűlt közönség, be kell vallanom, hogy mint a kormány tagja, soha, semminemű nehéz munkában, oly gyengének nem éreztem magamat, mint e pillanatban, a­mikor Petőfi Sándor szellemét hívom és ércszobra előtt állván, emlékét ünnepelem. Remélem, önök nem gondolnak politikai nehézségekre és nincs önök között senki is, a­ki azt hinné, hogy én uram és parancsolóm iránt való tekintetből félek s habozom ünnepelni ama költőt, a ki sehogysem tudta szeretni a koronás főket. A keresett tapintatosság nem kenyerem és talán minden sze­rénytelenség nélkül elmondhatom, hogy én voltam az, a­ki direkt, közvetetlen összeköttetésbe léptem a mi kulturánk vezető férfiai­val és a szokásos hierarchikus és bürokratikus felfogást eltörültem száz meg száz levéllel. Nem, a személyek között való ellentét engem meg nem félemlít és voltaképpen nem is látom. Hogy meghalt, midőn már szobra itt áll előttünk: Petőfi Sándor szintén első, de egyetlen és akárhogy titakozzék is ellene republikáns meggyőződése — ő is király. Fejedelme a mi költészetünknek és kormányozza szíveinket, ha szerelemről, ha hazafiságról, ha az édes honi föld szépségeiről esik szó, pedig mindezekről gyakorta szó esik. Az én uralkodóm min­den magyar alattvalójának lelke telisded tele van azzal a bűbájjal, a melyet a költőből szívott magába. Petőfi Sándor bennünk van mindannyinkban és így inlojalitás lenne föl nem tenni annyi lojalitást a mi felséges urunkról, hogy lelkében ki nem békült Petőfi Sándorral. Az ő nagy szívének a meg­bocsájtás a mestette. És én mégis, habozva és tépelődve fogok feladatomhoz, a­mely elől elvégre, ki is térhettem volna. Odafenn, a poli­tikai világ feldúlva, azt lehetett hinnünk, hogy egy parlamenti forradalom előtt állunk, a­mely megerősítheti, de föl is for­díthatja a mi, tehát egyszersmind az én karosszékemet. Ki vethette volna a szememre, bordó­ bársony ha el nem hagyom, benne és rajta ülök, hogy megvédjem a forgószél­től, a jóakarók ügyességétől, esetleg a kollegáim jóakaró­i védelmétől. Nem a szék kedvéért uraim, óh nem, ez anar­tisztikus szék kedvéért semmit. De valamit csak lehet ten­nem még testet nem öltött ideáim kedvéért? Mégis eljöttem. Pedig mi lett volna könnyebb, mint leküldeni az államtitkárt, a­ki szintén evangélikus, mint Petőfi és a­ki már többször szép szerencsével nyitotta meg helyettem a műcsarnokot is. Vagy — a­mi még talán jobb — delegálhattam volna egy főispánt, a­ki a vármegyében végre is a legnagyobb úr és ha szíves megjelenni egy poéta tiszteletére rendezett ünne­pélyen , a közönségben nagyra növeszti a költészet auktori­tását. Nem kellett attól sem tartanom, hogy egy mai főis­pánnal a régi vándor-költő semmiképpen sem fog megférni. Az esetleges kontroverziókat kizárja, hogy az egyik­­ halott. De milyen halott ez, mily ereje van. Valóban, meggondo­landó volna, hogy sírja környékére, emléke helyére, mint Magyarország küldöttjét olyan valakit küldjünk, a­kinek a típusát nem szenvedhette ! Magam jöttem hát, hogy megadjam a legnagyobb tiszte­letet — magamnak. A magyar kultúra jelenlegi vezetője — csekélységem — mélyen érzi, hogy a költő egy roppant osz­lop e mívelődésben és mi, a­kik ma elől vagyunk, csak törekvő és szívós szárú folyondárok, a­kik az ő és hozzá hasonló kevesek oszlopára annak rendje és módja szerint föl­futunk. Nem mondom, hogy mi vagyunk a dísz, de nekem úgy tetszik, mintha ők az alap lennének és mi az élő orna­mentumok. Ők megvannak nálunk nélkül is, de meglehetnénk-e mi ? Nem volna hová tapadnunk, nem lenne mihez támasz­kodnunk, lógnánk a levegőben. És ez az, a­mi engem megfélemlít. Itt érzem csekélysé­gemet és a kérést magamban. Itt állok ama látótérben, melyben az ő testi szeme megszűnt látni mindörökre , és lel­­­kemet süti az ő tüzes, átható csillagtekintete. Éget és vádol: „véremmel trágyáztam meg a talajt, a­min munkálkodtok, buja erővel van tele. És ti oly mélán munkálkodtok benne, alig hogy föl van szántva, véges-végig bevetve nincs. Pedig félős, hogy jön a fehér, hideg hó és nem enged többé mun­kálkodnotok. Dolgoztatok is, elismerem, de mindez kevés, mindezzel nem tettetek sokat, a­míg a magyar kultúra min­den pásztája beültetve, bevetve és megmunkálva nincs, nincs nyugtunk nekünk, a­kik vérünket kevertük földjébe !« Én értem a költő szózatát, én tudom, hogy életünk csak akkor biztos, hogyha az igazi, nemzeti művelődés, mint ideg és ér az emberi testet, a honi földet teljes tökéletesen behá­lózza. Senki nálam jobban nem érzi, mert jobban nem tud­hatja, hogy még messze vagyunk attól a momentumtól, a­mikor elmondhatjuk: jöjjön egy millió katona, akármilyen erős hatalmi politika, hadi vagy egyéb szerencsétlenség — nincs erő és hatalom, a­mely elbírjon egy nemzeti, külön kultúrával. Becsukni, elrabolni, megölni azt nem lehet. A konstituciót elkobozhatják — legalább egy időre — a vagyont — legalább részben — elszedhetik hadikárpótlásban. De a műveltségnek egy hajaszála sem görbülhet meg. Ámde kell, hogy egységes, szilárd, nagy és komoly legyen. Ma még — nem szégyellem bevallani — jelentékeny távolságra vagyunk ettől. Talán nem dicsekszem, ha kijelen­tem, hogy nem egészen rajtam múlik, ha­nem gyorsabban haladunk az ideál felé. Sok időt elfecséreltünk, tank, szükséges emberek nem akartak megszületni elkísérletezőés nyo­morult politikai célok számára foglalták le a nemzet erőforrá­sait. Időre, sok időre van szükségem és a magam részéről éppen ezért sokkal jobban szeretném, mert nyugodtabb lelki­ismerettel tehetném, ha huszonöt évvel ezután állhatnék itt Petőfi Sándor előtt. Mondjuk húsz évvel, engedek, mondjuk tizenöt vagy tíz évvel. Mert, uraim és hölgyeim, tíz év is, egy magyar mi­niszter életében, a mai viszonyok között igen sok és szép idő. Azonban sorsom és kötelességem az, hogy most álljak itt és ódát mondjak arra, a ki maga volt az óda. Eleven zengő vers : a magyar lélek dicsőségéről, hatalmas költemény óriás páthos­szal, bűbájos, elandalító lágysággal, vad tűzzel és a végén elégiával. A legszebb költemény az élete, olyan, a­milyent csak ő írt. És maga az élet a fehéregyházi sírban vég­képp elhangzott bár: melódiája a magyar föld felett él mindörökre, mint a sugárzó napnak, mint a levegőnek egy része, benne van a nyári hajnalban, a holdas estben: egy külön elementum. Nem folytatom, hölgyeim és uraim. A legnagyobb hiper­bolák kicsinyek, a­mikor róla beszélünk ; üstökösökkel kel­lene dobálódznom, csillagokkal kipontoznom, hogy méltó legyek hozzá. Imádkozzunk, tisztelt közönség, az ő imájának imájával, mondván : Előre magyarok, székelyek előre ! * A szíves olvasó a beszédnek már az első sorában föl­ismerte, hogy az egy szerény hamisítás. A kultuszminiszter nem volt Segesvárott, következésképp ott nem is szónokol­hatott. A­mi nagy kár, mert bizonyára sokkal szebb beszédet tartott volna, mint a­milyent mi, teljes tisztelettel, utólag föl­vázolunk a számára. B—y S—r.

Next