Uj Idők, 1901 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1901-12-15 / 51. szám - W. P.: A vörös kakas / Társadalmi ismeretterjesztő cikkek, genreképek, leírások

A vörös kakas Hauptmann Gerhard új darabja Berlin, december 10. Amit irodalmi csemege gyanánt már hó­napok óta várt Berlin színházlátogató közön­sége,­­ Gerhard Hauptmann új darabját, „A vörös kakast", végre bemutatták a Deutsches Theaterban. Az estének eredményé­ről igen különböző hangokat lehetett hallani. Voltak, akik azt állították, hogy a darab nagy sikert aratott. De ezeknek száma csak a költő leglelkesebb tisztelőire szorítkozott. Az ellenkező oldalon egyesek igen hatá­rozottan azt a véleményt írták és hirdet­ték, hogy a darab teljesen megbukott. Az igazság, mint rendesen, a középen van. „A vörös kakas" nem bukott meg,­­ de nem is tetszett. A harmadik felvonás elragadta a közönséget, a negyedik visszatetszést keltett. A legtöbben, amikor elhagyták a szín­házat, nagyon szerették volna tudni, hogy voltaképpen mit is akart a költő mondani? Ez a bizonytalanság megmarad akkor is, ha újra elolvassuk és végiggondoljuk a da­rab tartalmát. A cselekmény voltaképpen folytatás : a nálunk még elő nem adott „Biberpelz" folytatása. A „Biberpelzben" egy ravasz, ügyes asszony ellopja a kérdéses hódprémet, azután félrevezeti az ügyefogyott, porosz „Amtvorstehert", aki lelkesedik flottijavaslatért, gyakran emlegeti Istent, és a nem ért semmit a hivatalához. A „Biberpelz­nek" megvan a maga különös morálja, amelyet a mindennapi életre alkalmaz a költő. A mindennapi életnek ezer apró gazsága rejtve marad az igazság előtt, és Gerhard Hauptmann már ebben a darabban is nyílt kérdésnek hagyja, hogy Vajjon kinek van igaza, az ügyes tolvajnak-e, vagy az ügyetlen bírónak? Ezt a nyílt kérdést ismét fölveszi „ A vö­rös kakas"-ban. A személyek ugyanazok. A hódprém ügyes tolvaja azóta másodszor férjhez ment és azon töri a fejét, hogy most már nagyobbszabásu vállalatokra is hasz­nálja az ügyességét. Egy ilyen nagyobb­szabásu vállalat a saját, szép összegre biz­tosított rozoga házának a fölgyújtása. Ter­mészetes, hogy ezt is ügyesen csinálja, a tapasztalt „Amtsvorstcher" ezúttal is min­denkit gyanúsít a világon, csak éppen a bűnöst nem. Sőt legjobb székébe ülteti és konyakot hozat neki, annyira sajnálja. Ez a harmadik felvonás a tisztviselőnek porosz tar­talékostiszti hangjával és a gyújtogató fényes ügyességével erősen hatott. Am­ikor egy kiszol­gált zsandár eszelős fiát fogják el mint tettest, amikor az apa drámai hangon támad reá az igazi bűnösökre, akiket megsejt, Hauptmann nagy tehetsége megtette a maga hatását és a harmadik felvonás tapsviharral végződött. És most jött a negyedik. Minden rend­ben van. A biztosítási díjat kifizették, az új ház elkészült. A bűnös asszony elérte a cél­ját. Sőt eléri azt is, hogy az öreg zsandárt, aki zaklatja a maga gyanújával , meggyőzi és az öreg ember békésen koccint vele. És ekkor minden átmenet nélkül az asszony hir­telen a levegőbe kap és valamit megmarkolni látszik. — Mit akarsz megfogni ? — kérdi a leánya. — Mit! ? Mit! ? — ezzel a félig vá­las­szal, félig kérdéssel végződik a darab. Az asszonyt egy hirtelen szívszélhűdés meg­ölte. A darabnak tehát vége. És most jön a nagy kérdés, mit akart Hauptmann vo­ta­képpen mondani? A negyedik felvonás utolsó szavaiban van alighanem a darabnak tendenciája. A hal­dokló, miután elérte mindazt, amiért egy bűnös életen át dolgozott, hirtelen annak a tudatára jön, hogy minden hiábavaló volt. Minden bűnét, minden vétkét ok nélkül kö­vette el, mert hiszen az eredményben nem lehet öröme, nem lehet egyáltalában része. És ebben az utolsó pillanatában, a halállal szemben fölébred benne a vágy, hogy egész életének legalább valami határozott eredmé­nyét lássa és ez a valami az, ami után kap, amit nem tud megfogni, amiről nem is tudja, hogy micsoda? — Mit? Mit? A választ nem tudja megtalálni, de nem tudja megtalálni a közönség sem. A probléma ebben az alakban eléggé ismeretes. Pontoppidan Henrik legutolsó novella­kötetében megvan ugyanez a kérdés a másik végletben. Nála nem a gonoszt, hanem a jót sújtja ugyanez a sors. Az ő elbeszélésében egy öreg házaspár hosszú éveken át emberfölötti munkával azon dolgozott, hogy a maguk módja szerint sza­badok legyenek. Évek keserves munkája után meg tudnak szerezni egy kis gazdaságot és ismét évek múlva letörlesztették az egész adósságot. A céljuk el van érve. És ekkor az asszony beteg lesz és három nap múlva a kétségbe­esett férj koporsóban hagyja vissza. Megtört szívvel temeti el és a lelkész meggyőző erő­vel hirdeti sírdombja fölött az Iras szavait: — Minden mértéket meghalad az Urnák kegyelme. Pontoppidan keserű világgy­űlölete meg­érteti ezt a kifejezést. És maga a fiatal Hauptmann analóg hangulatot támaszt „Takácsokban", ahol éppen azt teríti le az a első golyó, aki rendületlen, meg nem ingó hittel tűrte a földi nyomorúságot és nem zúgolódott ellene. Ez a megoldás szürke és két­ égbeejtő, de egy határozott morált hirdet. Igaz, hogy negatív morált. Nem érdemes küzdeni fáradni és dolgozni a távoli célért, mert úgysem éred el, és ha eléred, nincs benne örömed. Ámde „A vörös kakas" morálja nem ugyanez. Ha egy filozófus, hasonlóan Dumas darabjainak h­áziorvosához, állana a félig szocialista doktor helyett az asszony holt­testénél, így formulázhatná a darab ered­ményét : „Nem érdemes lopni és gyújtogatni, nem érdemes állandóan hadilábon állani az államügyés­szel, mert ha föl is mentenek bi­zonyítékok híján, előbb vagy utóbb el kell patkolni és akkor úgyis mindegy." De hát ezt akarta-e csakugyan kihozni Hauptmann ? Darabot akart írni, amelyben a bűnös végül mégis megkapja megérdemlett büntetését, ha nem is a földi igazságszolgál­tatástól. Elégtételt akart adni azoknak, akik a „Biperpelz"-ben megbotránkoztak a tolvaj diadalán az állami és erkölcsi jogrend fölött? Nem lehetetlen az sem. Ám­de épp:a Haupt­manntól annyira nem várt senki sem egy nyárspolgári­asan erkölcsös darabot, hogy mindenki mást keresett és mivel semmi mást nem tudott találni, megzavarodva, minden értelem nélkül bámult a legördülő függönyre. És ebben a megzavarodott, kellemetlen han­gulatban végződött az előadás, amel­lyel — és ez az általános vélemény — sem Gerhard Hauptmann, sem a német irodalom nem nyer sokat. W. P. — Kakukfüvek Költemények. Irta Czóbel Minka Nem új kötet, de még annál is különb: színe-java annak, amit Czóbel Minka tíz év alatt írt, 1890 tól 1900-ig. A válogatás munkáját Endrődi Sándor végezte, maga is költő a javából. Egészen szabadon járhatott el, mert Czóbel Minka teljesen rábízta, hogy az eddig megjelent hat kötetből mit szemeljen ki. S ahogy ő egybeállította a különféle ciklusok legjavát, egy minden ízében eredeti, erős egyéniség domborodik ki előttünk, akinek művészete nem a hétköznapi viszonyok szűk körében keresi a tárgyat, hanem merészen belenyúl az emberi lélek legmélyébe, kiszáll az életbe és a szabad természetbe, néha el is téved a miszticizmus ködös régióiban, de mindig talál magának formálni való értékes anyagot. Az előszóban azt olvassuk, hogy Czóbel Minka múzsája kissé különcködő, ideges és nyugtalan természetű, lázongó vérmérséke van, bántják, emésztik az élet titokzatai és nőnél szokatlan kedvteléssel és komolyság­gal jár el a bölcselet mesgyéin. Én nem ta­lálok semmi különcködőt ebben a kötetben, ha csak azt nem, hogy egy nő — filozofál. De ebben sem áll egyedül Czóbel Minka a mai világirodalomban és különben is jóvá teszi ezt a hibáját — ha ugyan hiba! — az­zal, hogy érzésének és indulatainak kifejezé­sében nem köti semmiféle bölcselkedés, csakis egy törvény: a művészet törvénye. Mert nagyon szép és igazán ékes az a forma, melybe önti gondolatait és érzéseit. Azon nem látszik meg a múzsájának ide­gessége és nyugtalansága cseppet sem . . . De hisz' én nem akarom őt megvédelmezni az ellen, ki annyi jót mond kötetéről és csatlakozom a versek sajtó alá rendezőjéhez, mikor ezeket írja róla az említett előszóban: — Ez a költői egyéniség jóval felül áll a közönséges mértéken s valóban érdekes, l­j könyvét, mint az újabb magyar líra egyik nemesebb termékét, nyugodt lélekkel bocsá­tom a költészet igaz barátainak szine elé. . . . Mi még egy argumentumot csatolunk ehhez a sok szép igazsághoz: mutatóba néhány verset Czóbel Minka legújabb kö­tetéből : UTON Utolsó házai csendes faluvégnek — Minden kis ablakban piros mécsek égnek. Kivilágítanak a nagy éjszakába, Letaposott utca fehérlő havára. Amott a hegy felett, tiszta fehér fényben, Ragyogó nagy csillag a távol kék égben. — Bizalmas a mécsfény — ott emberek laknak. Betérek hozzájuk — hátha befogadnak? Ugyan, mért térnék be? — Engem ott ki várna? — Csak a csillag után! —­ tisztább a sugárja.

Next