Uj Idők, 1936 (42. évfolyam, 28-53. szám)

1936-11-08 / 46. szám - Kathleen Norris: Szépasszony lánya. Fordította: Ruzitska Mária / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

. 19. folytatás Copyright by Singer és Wolfner XXIV. A társaság fölfedezte Serenát. Mindenfelé hív­ták. Mikor a leányegyesület élőképeket rendezett és a sanfranciseoi kereskedők javára divatbemutatót tartott, Serena viselte Vansartoff ezüstruháját. A vasárnapi képes mellékletek közölték a képét, a szép Mrs. Morrisont a pólóversenyen, a bájos Mrs. Mor­risont, Erzsébet királyné jelmezében, a társaság leg­bájosabb fiatal mamáját, Mrs. Spencer Morrisont, imádott kisleányával, Gizával. Victoriát és Quentint meghívták ebédre Mor­risonék. Quentin nagyon ritkán fogadott el ebéd­meghívásokat, de ezt most elfogadta, anélkül, hogy Victoriát megkérdezte volna. Victoria tudta előre, hogy nem sok öröme lesz ebből a meghívásból. Otthon készült ruhájában úgy érezte magát, mint egy kócos kislány. Az ebéd csakugyan nem volt él­vezetesnek mondható. Csak ők négyen ültek az asz­talnál. Serena nem volt olyan jó háziasszony, mint Victoria Hardisty, nem is mentegető­zött a szegényes ebédért és a rossz kiszolgá­lásért Hi­­eg és tiszta éles éjszaka volt. Ebéd után Quentin segített föléleszteni a tüzet, Victoria pedig sakkozott Spencer Morrisonnal. Eleinte a szalonban játszottak, de aztán Morrison azt indítványozta, hogy menjenek át az ő rendetlen dolgozószobájába, ahol villamoskályha volt. Victoria és ő tehát átmentek és Victoria igyekezett a játékot érdekessé tenni a sze­gény ember számára. Kilencet ütött az óra, aztán tízet. Victoria rettenetesen álmos volt és az­t gon­dolta, most már nem követ el illetlenséget, ha a hazaa­menést indítványozza. A lelke nem vett részt a játék­ban. Ideges volt és szórakozott. Egyszerre fölállt. Most már igazán menniök kell. Végre is neki apró gyermekei vannak és Quentinnek holnap korán kell kelnie. A ház ura láthatólag bosszankodott, hogy már elmennek. Megígértette Victoriával, hogy gyakran át fog jönni. — Jöjjön át holnap kettőkor, ha tud — könyör­gött. — Hát Mrs. Morrison nem játszik? — kérdezte Victoria és befelé mosolygott azon a képtelenségen, hogy ő holnap, vagy bármikor délután találhat egy szabad órát arra, hogy a szomszédjával sakkozzék­— De igen, nagyon jól sakkozik — felelte Spen­cer, az ő jellegzetes, keserű mosolyával. — De velem nem szeret játszani. A szalon csaknem teljesen sötét volt. Mikor be­léptek, Serena hirtelen fölcsavarta a villanyt. Idáig csak egy állólámpa égett, annak a világánál ültek ők ketten, a tűz mellett. Vajjon az egész hosszú idő alatt itt ültek? — gondolta Victoria. Az tagadhatat­lan volt, hogy Quentin nem ellenezte a hazamenést. Gondosan beburkolta Vickyt, hogy azalatt a három— négy perc alatt, amíg keresztülmennek a kerten, meg ne fázzék. Serena, aki most is olyan hallgatag és titokzatos volt, mint máskor, nem marasztalta őket. Spencer Morrison röviden elbúcsúzott és már ment is fölfelé a lépcsőn, a fekete vaskorlátba kapaszkodva. Hajlott alakja furcsán, oda nem illően rajzolódott rá a vajszínű spanyolfalak, a derűs függönyök, kár­pitok és gyertyatartók hátterére. Sok szép holmi volt a házban, de a lakás poros volt és elhanyagolt és nem mindenütt ízléses. Az ajtóban Serena egy pillanatra visszatartotta Quentint. — Dolgozik még ma este? Néha még késő éjszaka is látom, hogy világos az ablaka. Tegnap este is so­káig fönt lehetett. — Tegnap este bridgeztem, három barátommal — mondta Quentin-Figyeli az ablakát — gondolta Victoria, mi­közben még egyszer bólintott Serena felé és bele­olvadt az éjszaka feketeségébe. — Ha befejezte a munkáját, jöjjön át, kap egy csésze csokoládét — mondta Serena Quentinnek, anélkül, hogy a hangja, vagy az arca csak egy haj­szálnyit is elváltozott volna. — Jó éjszakát — mondta Quentin és követte Victoriát. Mikor hazaértek, azt mondta, hogy még egy kicsit dolgozik, talán egy negyedórát. — De öltözzél át, drágám, vegyél valami kényel­mesebb ruhát magadra — mondta Vicky. — Nem maradok fönt sokáig. Quentin odalépett Victoriához, aki a fején ke­resztül éppen lehúzta magáról az estélyi ruháját. — Fáradt vagy, Vic — mondta különös hangon. — Nagyon sokat dolgozol. Egy pillanatra fölemelte a kezét, olyan mozdulat­tal, mintha le akarná vetni a szmokingkabátját. — Azt hiszem, mégis lefekszem — mondta, de mikor Victoria kibontott hajjal és bekrémezett arc­cal visszajött a fürdőszobából, Quentin már lement. Másnap a reggelinél Victoria megkérdezte: — Csak nem mentél vissza tegnap éjszaka Mor­risonékhoz? — De igen, visszamentem — felelte Quentin, felpillantva az újságból. — Itthon felejtettem egy könyvet, amit át akartam vinni. Kaptam egy csésze csokoládét. Azt mondja, hogy éjszaka mindig eszik valamit, mielőtt lefekszik. A konyhában ültünk egy darabig. Mit szólhat ehhez a feleség? Victoria nem szólt semmit, sőt mikor Quentin azt kérdezte tőle: — Ugy­e, nem haragszol? — Victoria nyugodtan felelte: — Egyáltalán nem. Ezután az este után még inkább megváltozott minden. Quentin mindig kedves volt és jókedvű, csak egy kicsit szórakozott és mindig az látszott rajta, hogy nem érdekli, ami odahaza történik. Már nem védte Mrs. Morrisont és nem kívánta, hogy Victoria udvariaskodjék vele, hogy meghívja ebédre, vacso­rára Morrisonékat. Hogy ők ketten hogyan voltak egymással, arról soha nem beszélt. Ez most már a kettőjük magánügye volt, amelyet nem tartott szük­ségesnek mentegetni és magyarázni. Csaknem minden délután sikerült neki olyan korán elszabadulnia a rendelőből, hogy Morrisonék­nál teázhatott. Morrisonéknál most mindig sokan voltak, férfiak. A városból, hivatalból, golfról, póló­ról kimentek Morrisonékhoz, ott ültek a patlóban, beszélgetve, nevetgélve, valamennyien rabszolgái Serenának. Némelyik férfi házasember volt és mikor Quen­tin beszámolt ezekről az összejövetelekről, Victoria a feleségükre gondolt, akit otthon hagytak. Mit gondolhatnak azok az asszonyok? Tulajdonképpen Szépasszony lánya — Regény — írta: Kathleen Norris '702

Next