Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1937-03-28 / 13. szám - Barabás Pál: A kétezerpengős férfi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
Művészet Új művészek az Ernst Múzeumban Minden új művészi irányzat életében bekövetkezik az a korszak, amikor az a veszély fenyegeti, hogy eredményei „iskolává" merevednek. Rendszerint ilyenkor lesz a tegnap még kevesek által megértett, sokak által támadott és viszautasított új érték szélesebb rétegek közkincsévé. Ilyenkor aztán az új ige átalakul jelszóvá, a magatartásból sablon, a merész kezdeményezésből ügyes ismétlés lesz. Nemcsak régi korok stílustörekvéseinél tapasztalható ez; így alakult a naturalizmus, az impresszionizmus, a kubizmus és az expresszionizmus életvonala is. Érthető és természetes tehát, hogy a mi korunk képzőművészete is hasonló jelenségeket mutat. Ami tegnap még megborsóztatta a közönség hátát, azt hovatovább, mint magától értetődőt, nemcsak hogy elfogadja, de ízlésében hozzáidomulva, követeli is már. S amit kedvenceitől kap, abból lassankint új „akadémia" körvonalai bontakoznak ki. Ez a dolog természetes rendje. De ugyanilyen törvényszerű jelenség az is, hogy minden stílus iskolává válásának idején új élhad keletkezik olyan művészekből, akik lélekben egy lépéssel tovább tartanak már s a jövő felé mutatnak. Nem mindig forradalmárok, de mindig a megújhodás szomjúhozói. Ilyen típust képvisel az a kilenc művész is, akinek alkotásai mostanában az Ernst-múzeum tik meg. Az kapcsolja össze őket, hogy termeit fölmindegyik nyilvánvalóan tiltakozik mindenfajta kapcsolat ellen. Az a közös bennük, hogy nem tartanak közösséget senkivel; abban rokonok, hogy mindegyik a maga külön útján törekszik előre, nem ragadnak bele semmilyen iskolába sem, de nem is akarnak iskolát csinálni. Ez teszi kiállításukat jelentőssé és ez emeli ki a tárlatok megszokott sorából. A kiállító művészek egytől-egyik külön portréba kívánkoznának. Erre azonban nincs elegendő hely, ezért csak röviden számolhatunk be arról, amit láttunk. Tavasz virága fogadja az embert Márffy Ödön termében. Márffy az, aki az impresszionizmus technikai- és stíluseredményeit legsikeresebben mentette át és olvasztotta bele a saját festői természetébe. Hatvanadik éve felé jár már, de vásznaiban mindig újra megfiatalodik. Opálos színgomolyagokból egy-egy villám csattan elő; nők és virágok élik képeiben légiesen átfinomult életüket. Meglepő élmény Farkas István gyönyörű, új tájképsorozata. Modern festőink közül kétségtelenül ő a leglíraibb (bár a líra, régebbi alkotásaiban, igen gyakran drámába csapott át). A Balaton csodavilága és a „douce France" vonalai lelkének kohójában finomabbnál finomabb zománccá olvadnak. Állj képei elé és megérzed: itt minden ecsetvonás belülről jön. Mint minden igazi mester, Farkas István sem a kezével fest, hanem az egész egyéniségével és ez az egyéniség is mintha magasabb erők szócsöve lenne: a kozmosz fejeződik ki az igazi művészen keresztül. És amíg Farkas képein azelőtt harcok és rejtelmek zsúfolódtak, addig új tájképeiben, úgy látszik, a végső egyszerűség kifejezésére törekszik. És megint más bolygó: Egry József művészete. Alig néhány kép, de bűvös erővel szól valamennyi. Fény, pára, víztükrözés, — a Balaton! A tomaji remete konok következetességgel kutatja a magyar tenger titkait. Képein a táj minden földi súlyát levetette, már csak a lényeg ragyog rajtuk. Kmetty Jánost sem lehet következetlenséggel vádolni. Sohasem alkudott meg; kis tájképei, csendéletei most is azt hirdetik: ez vagyok, másként nem tehetek. S hogy Czóbel Béla mindig külön utakon járt, azt feltűnése óta százszor is leírták már, — nem mindig dicsérő értelemben. Aztán itt van Barcsay Jenő. Képeiben nagy erő feszül; küzd a színnel, a formával; sötét tónusaiban a hazai föld babonás-balladás örökségét ismerjük fel. Sokat remél tőle a magyar művészet. Mindinkább teljesedő igéret Hincz Gyula is, harsányan trombitáló színek szenvedélyes kavarója. Mintha át akarná gyúrni a világot, hogy csak két őselem uralkodjon benne: szín és ritmus. S végül a szobrászok: Medgyessy Ferenc és Vilt Tibor, ugyanarra törekednek vésőjükkel, ami a festők ecsetjét vezeti: művészi egyéniségük kötetlen, szabad kifejtésére. NYILAS-KOLB JENŐ Copyright by Singer és Wolfner A kétezerpengős férfi Regény. Írta: Barabás Pál — Szen... szenzációs! Én... nem is tudok mit mondani Gratulálok, doktor úr... vagyis ... — Nekem is gratulálhatsz. Holnap mondja ki a bíróság a válást. — Hogy te milyen, modern nő lettél, Kaja! Mihályiné legszívesebben felállt volna, hogy elszónokolja ezt az újságot az étterem közönségének. Nem is bírt tovább ülve maradni... ott volt már a társasága, legalább őket kell figyelmeztetni: odanézzetek, ilyet ritkán láttok! Ott ül egy férj a feleségével és a menyasszonyával. Sürgősen búcsúzott s fél perc múlva már hallották is termet betöltő baritonját. — Látják... ez a látszat. Modern asszony vagyok. Válok... de azért együtt vacsorázgatok a férjemmel ... sőt a menyasszonyával hármasban. Igazság szerint most válási kártyákat kellene nyomatfolytatásnom, melyben minden külön értesítés helyett megmagyarázom ismerőseimnek házasságom történetét. Kár, hogy a válási kártya nincs szokásban. Ezen az estén történt még valami. Megitták hármasban a pertut. VÁLÁS A homályos bírósági folyosón egymás mellett nyíltak a szobák. Az egyik ajtón, az aznap tárgyalandó ügyek listáján a következő sor állt: „VIII. Dr. Sebesi — Kelemen." Ami annyit jelent, hogy doktor Sebesi Gáspárt féltizenegy órakor választják el Kelemen Klárától. Klárinak megmagyarázta Gáspár, hogy nem kell jelen lennie, elég, ha az ügyvédeik lesznek ott. — Te sem megy el? '463