Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1937-03-28 / 13. szám - Barabás Pál: A kétezerpengős férfi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

Művészet Új művészek az Ernst­ Múzeumban Minden új művészi irányzat életében bekövet­kezik az a korszak, amikor az a veszély fenyegeti, hogy eredményei „iskolává" merevednek. Rendsze­rint ilyenkor lesz a tegnap még kevesek által meg­értett, sokak által támadott és viszautasított új ér­ték szélesebb rétegek közkincsévé. Ilyenkor aztán az új ige átalakul jelszóvá, a magatartásból sablon, a merész kezdeményezésből ügyes ismétlés lesz. Nem­csak régi korok stílustörekvéseinél tapasztalható ez; így alakult a naturalizmus, az impresszionizmus, a kubizmus és az expresszionizmus életvonala is. Érthető és természetes tehát, hogy a mi korunk képzőművészete is hasonló jelenségeket mutat. Ami tegnap még megborsóztatta a közönség hátát, azt hovatovább, mint magától értetődőt, nemcsak hogy elfogadja, de ízlésében hozzáidomulva, követeli is már. S amit kedvenceitől kap, abból lassankint új „akadémia" körvonalai bontakoznak ki. Ez a dolog természetes rendje. De ugyanilyen törvényszerű jelenség az is, hogy minden stílus iskolává válásának idején új élhad keletkezik olyan művészekből, akik lélekben egy lépéssel tovább tar­tanak már s a jövő felé mutatnak. Nem mindig for­radalmárok, de mindig a megújhodás szomjúhozói. Ilyen típust képvisel az a kilenc művész is, akinek alkotásai mostanában az Ernst-múzeum tik meg. Az kapcsolja össze őket, hogy termeit föl­mindegyik nyilvánvalóan tiltakozik mindenfajta kapcsolat ellen. Az a közös bennük, hogy nem tartanak közös­séget senkivel; abban rokonok, hogy mindegyik a maga külön útján törekszik előre,­­ nem ragadnak bele semmilyen iskolába sem, de nem is akarnak is­kolát csinálni. Ez teszi kiállításukat jelentőssé és ez emeli ki a tárlatok megszokott sorából. A kiállító művészek egytől-egyik külön port­réba kívánkoznának. Erre azonban nincs elegendő hely, ezért csak röviden számolhatunk be arról, amit láttunk. Tavasz virága fogadja az embert Márffy Ödön termében. Márffy az, aki az impres­­szionizmus technikai- és stíluseredményeit legsike­resebben mentette át és olvasztotta bele a saját festői természetébe. Hatvanadik éve felé jár már, de vásznaiban mindig újra megfiatalodik. Opálos szín­gomolyagokból egy-egy villám csattan elő; nők és virágok élik képeiben légiesen átfinomult életüket. Meglepő élmény Farkas István gyönyörű, új tájképsorozata. Modern festőink közül kétségtelenül ő a leglíraibb (bár a líra, régebbi alkotásaiban, igen gyakran drámába csapott át). A Balaton csoda­világa és a „douce France" vonalai lelkének kohójá­ban finomabbnál finomabb zománccá olvadnak. Állj képei elé és megérzed: itt minden ecsetvonás belül­ről jön. Mint minden igazi mester, Farkas István sem a kezével fest, hanem az egész egyéniségével és ez az egyéniség is mintha magasabb erők szócsöve lenne: a kozmosz fejeződik ki az igazi művészen ke­resztül. És amíg Farkas képein azelőtt harcok és rej­telmek zsúfolódtak, addig új tájképeiben, úgy lát­szik, a végső egyszerűség kifejezésére törekszik. És megint más bolygó: Egry József művészete. Alig néhány kép, de bűvös erővel szól valamennyi. Fény, pára, víztükrözés, — a Balaton! A tomaji re­mete konok következetességgel kutatja a magyar tenger titkait. Képein a táj minden földi súlyát le­vetette, már csak a lényeg ragyog rajtuk. Kmetty Jánost sem lehet következetlenséggel vádolni. Soha­sem alkudott meg; kis tájképei, csendéletei most is azt hirdetik: ez vagyok, másként nem tehetek. S hogy Czóbel Béla mindig külön utakon járt, azt fel­tűnése óta százszor is leírták már, — nem mindig dicsérő értelemben. Aztán itt van Barcsay Jenő. Képeiben nagy erő feszül; küzd a színnel, a formával; sötét tónusaiban a hazai föld babonás-balladás örökségét ismer­jük fel. Sokat remél tőle a magyar művészet. Mind­inkább teljesedő igéret Hincz Gyula is, harsányan trombitáló színek szenvedélyes kavarója. Mintha át akarná gyúrni a világot, hogy csak két őselem uralkodjon benne: szín és ritmus. S végül a szobrá­szok: Medgyessy Ferenc és Vilt Tibor,­­ ugyanarra törekednek vésőjükkel, ami a festők ecsetjét vezeti: művészi egyéniségük kötetlen, szabad kifejtésére. NYILAS-KOLB JENŐ Copyright by Singer és Wolfner A kétezerpengős férfi Regény. Írta: Barabás Pál — Szen... szenzációs! Én... nem is tudok mit mondani Gratulálok, doktor úr... vagyis ... — Nekem is gratulálhatsz. Holnap mondja ki a bíróság a válást. — Hogy te milyen, modern nő lettél, Kaja! Mihályiné legszívesebben felállt volna, hogy el­szónokolja ezt az újságot az étterem közönségének. Nem is bírt tovább ülve maradni... ott volt már a társasága, legalább őket kell figyelmeztetni: odanézzetek, ilyet ritkán láttok! Ott ül egy férj a feleségével és a menyasszonyával. Sürgősen búcsú­zott s fél perc múlva már hallották is termet betöltő baritonját. — Látják... ez a látszat. Modern asszony va­gyok. Válok... de azért együtt vacsorázgatok a fér­jemmel ... sőt a menyasszonyával hármasban. Igaz­ság szerint most válási kártyákat kellene nyomat­folytatás­nom, melyben minden külön értesítés helyett meg­magyarázom ismerőseimnek házasságom történetét. Kár, hogy a válási kártya nincs szokásban. Ezen az estén történt még valami. Megitták hármasban a pertut. VÁLÁS A homályos bírósági folyosón egymás mellett nyíltak a szobák. Az egyik ajtón, az aznap tárgya­landó ügyek listáján a következő sor állt: „VIII. Dr. Sebesi — Kelemen." Ami annyit jelent, hogy doktor Sebesi Gáspárt féltizenegy órakor választják el Kelemen Klárától. Klárinak megmagyarázta Gáspár, hogy nem kell jelen lennie, elég, ha az ügyvédeik lesznek ott. — Te sem megy el? '463

Next