Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-24 / 13. szám - Kosáryné Réz Lola: Különös ismertetőjele nincs / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Különös ismertetőjele: nincs — Regény —­ Copyright by Singer és Wolfr­er Il­ta: Kosáryné Réz Lola Közben lementek az utolsó néhány lépcsőfokon, elsiettek a portás üvegablaka előtt. A kaput a por­tás nyitotta ki, mély meghajlással. Magda megállt a küszöbön. — Érdekes megfigyelés, köszönöm. Jónapot! Gőgösen, megbántva, emelt fejjel indulni akart. A szélesvállú megfogta a karját. — Mit szalad? Elviszem a kocsimon. A gyönyörű autó ott volt, előttük. A soffőr ki­tárta az ajtót, Magda úgy állt ott, mint valami mozijelenet­bei­. Maga is érezte ezt. És egyszerre valami bolon­dos jókedv és vakmerő bátorság szállta meg. Ha mozi­jelenet, hát folytatódjék! — Jó, — mondta és dobogó szívvel, de angol hi­degvért mímelve, az autóba ült. — Kerecsényi­ út harmincnégy. A szélesvállú beült melléje és ráterítette tér­dedre a könnyű takarót. — Nagyon siet? Vagy tegyünk egy kis kerülőt a Dunapart felé? Olyan szép az ősz. — Sietek. — Kár. De maga parancsol és én engedelmeske­dem. Egyenesen a Kerecsényi­ útra, fiam. A soffőr elindította a kocsit. Simán indult, mintha nem is az úttesten, hanem puha felhőn fu­tott volna. Magda várta, mit fog mondani a szélesvállú. De egész úton egy szót sem szólt, Magda is hallgatott. Csak az arca égett egyre jobban. Mit szólnak majd otthon, ha véletlenül meglátják? — Kéreim, álljunk meg itt, a sarkon ... igen ... kiszállok. —­ Értem. — mondta a szélesvállú. — Nem sze­retné, ha meglátnák és igaza van. De azt hittem, más házszámot mondott... nem annak a háznak a számát mondta, amelyben laknak. Magda sértődötten nézett reá. — Ezért nem kell haragudni, — mondta a szé­lesvállú. — És azért sem, amit majd most kérdezek. .Mikor találkozhatunk ? — Nézze, kérem... — kezdte Magda, — én csak arra voltam kíváncsi, meddig megy minősíthetetlen merészségében. Vegye tudomásul, hogy én nem va­gyok nevelőnő. Én Szabó Magda vagyok. Vegye tu­domásul, hogy olcsó sötétkék kosztümben járok és nincs autónk, mert Magyarország szegény ország és egy miniszteri tanácsosnak, ha a fizetéséből él, nem telik kocsira. Szépítőszert nem használok, mert így nevelt az anyám és találkozni sohasem fogunk többé. Alászolgája. Ezzel elsietett. Amíg be nem­ ment a kapun, győztesnek érezte magát. Nagyon meg volt elégedve magával. Jól megmondta annak­­ az alaknak! De amikor befordult a házba, halk, csúfondáros nevetést hallott. Hátranézett. Az autó ott állt már, egészen a kapu előtt és a szélesvállú kihajolt belőle. — Kezét csókolom, kis Magda! A viszont­látásra! Magda a liftben egyszerre gyanakodni kezdett. Hátha már az első perctől fogva mindennel tisztá­ban volt ez az ember s csak úgy tett, mintha nevelő­nőnek hinné? így, ha felkelthette érdeklődését, fáj­dalmat okozhatott asztal­a kis szúrással a ruhája miatt, rávette, hogy a kocsijába üljön, megtudta, hol lakik és megtudta a nevét is! De hogyan is lehe­t3. folytatás tett ilyen ostoba? Mindegy. Úgysem látják egymást többé. — Mit mondott a tanár Diniről, Magda? — Semmi különöset. Hogy őszinte, jellemes, érzékeny... — És a tanulás? — A tanulás? Mit is mondott? Hogy kissé héza­gos a tudása, de éppen ma jól felelt. — Hála Istennek! Magda sietve ment be a szobájába. Délben, amikor Dini hazajött, az édesanyja sze­retettel fogadta: — Hallom, ma jól feleltél, Dinikém. Látod, ha tanulsz, jól felelsz. Csak ezentúl is vedd át alapo­san a leckét, hiszen neked jó, ha a tanár meg van veled elégedve. Dini végighallgatta az anyját, közben egyre pi­rosabb lett az arca. Hát még mindig nem tudják, hogy vele nem így kell beszélni? Bement a szobá­jába és földhözvágta a latin könyvet. Elment a ta­nulástól minden kedve megint. XXI. — Nem kell az a papiros, Juszti. Sietek. — De csak nem megy végig az utcán a méltó­ságos asszony a kezében kislábassal? Csinos csoma­got formálnék belőle ... — Nekem nem kell csinos csomag! Mondom, sietek. Elmennek közben hazulról... Fekete bőrkesztyűs kezével megfogta a lábos két fülét és indult volna, ha Juszti nem állja útját. Szabóné maga is mosolygott rajta: az utóbbi időben mind kevesebbet törődött az emberek véleményével. Azelőtt? Ha kicsit nagyobb csomagot kellett volna hazavinnie valamelyik boltból, megmondta a címét, hogy küldjék el és akármennyire szeretett is olcsón vásárolni,­­ ami minden asszonynak veleszületett vadász-szenvedélye, — mean sajnálta a kifutófiútól a borravalót. Amióta azonban Etelka férjhez ment, a legkülönbözőbb csomagokkal sietett végig, különö­sen estefelé, az utcákon. Egyszer őzpecsenyést, egy­szer friss főtt krumplit vitt át, hogy meleg marad­jon, fazékban, mert Etelka „megkívánta" és az ő környékükön nem volt olyan szép, rózsaszínű krumpli, vagy legalább azt mondta Szabóné, hogy nincs. — Tudja, hogy Etelka kisasszony nagyon sze­reti a melegített káposztát. — mondta Szabóné. — Ha elkésem, hiába viszem! Akkor aztán már mást eszik. Juszti csak mosolygott. Tudta, hogy mindez ürügy. A főtt krumpli, a frissensült őzpecsenye, a melegített káposzta és a többi. Látni akarja FA­elk­át az asszony. És mert úgy tanulta, úgy nevelték és maga is úgy emlékezett reá, hogy jobb ha az anyós minél ritkábban zavarja meg a fiatalokat, önmaga előtt is szüksége volt valami ürügyre, hogy átme­hessen, még ma, most, rögtön. A telefon semmit sem ér. Különben is, a telefonhívás sokszor még zava­róbb, mint a néhány perces látogatás. Mindig félt, mindig rettegett. Boldogok-e még? Nem vesztek össze? Nem kérdezősködött, egy szóval sem. Még a tekintetére is vigyázott, ne legyen für­késző és gonddal telti. Jókedvű emberek nem sze­retnek aggodalmas arcot látni. De hitte, hogy árnyai szeme rögtön észrevenné, ha... .356

Next