Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-02 / 1. szám - Gulácsy Irén: Európa hulló csillaga / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Újesztendőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
— Rét szakálla kelljen egy királynak lenni! Bár magyar nevelés volt az uralkodójelölt, errefelé azonban nem forgolódott s így az atyafiak nem ismerték. És az itteniek sehogysem értették Buda veszett gusztusát. — Hiszen ez csak valami idétlenül elhullajtott kis vakarcs? Noha jól körülfoglalta magát! Nem láttátok? — csóválta fejét egy tisztes gyertyamártó és lenézőleg köpött. — Ilyennek volna olyan világra szóló híre, hogy így meg így vitézül, férfiúként, ennek a férfinemzetnek vállán trónolni s onnan majd rendet teremteni fog ... Beszéljenek! Nem, nem hitte. Semmi uralomravalót nem vett észre ezen a singnyi kurta fattyún. Más hazabeli lakosok viszont határozottan állítják. Hát akkor mi... s hogyan? Zavar volt. Az örvendezőknek elromlott a kedvük. A vidék... Az utca ... Elgondolkozott. Nagyon. Főképp az nem tetszett, hogy a mindenféle szegődtetett nápolyi számszeresek, horvát s csak itt-ott magyar katonák alig még hogy letették a lovak jegyét az útra, már meg újabb harci csodák kerültek elő. — Ezt úgy hívják, hogy ostromgép! Ostromgép, avagy machina — csillogtatta volna tudományát egy italián csatákban forgott hadfi, de senki sem méltányolta. A soron következő bámulatos szerszámokat rökölte minden szem. — Ehol az ingéniák! Ezek meg a nemrég divatbajött tűzokádó sárkányok! — emelt a hangján a hadfi. — Csak valami porocskából gerjesztenek ordító tüzet s azt köpködik, roppant fénylések és dumnahányások közt! — Falconusok! Álgyúk — magyarázta egy más csoportban egy másik tudós. A békés emberkék elhűlve nézték. —• Sohasem hallottuk. Most pedig ugyancsak lehetett hallani. Mert keréktalpakra voltak láncolva az ebadta halált okozó eszközök s olyan agyarázkódtató remegéssel dübörögtek, hogy a nép, mely kibolondult a hagyományos pénzszóratásra és egyéb őt met illető vigalmakra — de mindebből persze semmit sem kapott — szinte belesüketült. — Hát ez ide... minek? — Mintha várat vitatnának! Hült, egyre hült a vidék, az utca. Komolyodott. S gondolt némelyeket s némely beszédek keletkeztek. — Koronázáskor? — így kellessék ránk csattanni! — Sem ördög... mifene, még országnagyok sem? — No azok azért voltak. — Hun? Méh? — Hát ott elől. A vasakba. — Vasba, vasba! De minek? A régiek nem szokták. A nén nagyon közel járt a valóság eltalálásához: — Félnek? Kitől! Mitől! Némi kárpótláshoz csak azok jutottak, akiknek sikerült az első sorokba visszafurakodniok. Egy hintó. Ez az egyetlen, no ez igazán szép, magyarosan fejedelmi és méltó volt s a bentülők is. Bíbor és hermelin. Történetesen a leköszönt királynők .. . Ez már beszéd! — Éljen! Egy tímár, az kezdte. Maga sem tudta, hogy. Önkéntelenül. És önkéntelenül mások is csatlakoztak, ami régesrég nem történt. És akadtak, akik egyszerre emlékeztek, hogy lehetett akármi... sok-sok hiba, igaz ... de ezek a nők legalább sohasem sajnálták el a szórakoztató, nagy látványosságokat a néptől. Kár, hogy az egész élvezet alig néhány pillanatig tartott. Aztán már jött is egy Szerdahelyi Péter lovag és pogány szitkozódással csendet parancsolt. — Hogy az a lánggal égő kénköves tüzes első!... Fogják be a szájukat kentek? Ha pediglen kitátják, azt éltessétek, akit való, nyű megegye helybe kenteket! De rajta kívül másokat is nyugtalanítottak a szabálytalan hangok. A fiatal Horváthy visszacsörömpölt egy maradozó és tüzetesen vitatkozó kis csoporthoz, hátra— Szöglaky hej! Szöglaky! Holmerre vagy uram! S dérlepte bajusza dühösen vonaglott. — Ezért egrégius? így ügyeli a rendet? Fojtott hangon tette hozzá: — Az bástyákét kell a népek most éltessék? — Csak abba vélekedtünk — kezdte volna a megpirongatott úr, de a vadféle Horváthy Lászlót nem érdekelte a szóbeszéd matériája. Az ordas hidegben gőzkígyókat lövell az orra. — Udvarmester ott tartózkodjék mindenkor a királynék mellett, különben nem történhetvén ... És az iménti rejtelmességgel súgta hozzá: — No meg oly tetszést nyerünk, hogy titokban e tűz kínjára való nőstényekhez húzol! — Ezt uram távoztatjuk! Ez micsoda dolog? Nincs itt semmi nagyobb baj. — A nép a tyúkkirályokat élteti. — A nép a Szerdahelyi gondja! — De a hintó meg kié? Kegyelmedé, disznószürette! Az efféle járatokban minden hirtelen történetekre fel kell készülnünk. Még azt is erősen lelkére kötötte Szöglakynak, vigyázzon, hogy a királynék ki ne tekintgessenek az ablakon és ha már ... akkor pedig örvendetes látványt nyújtsanak. — Világra mehetne a hír, hogy nemigen a saját akaratukból utazgatnak velünk ... kire nézve is hogy micsoda zsibongás üthetne ki a párthíveik közt, kegyelmed maga is azt jól elgondolhatja. — Hú, az bizony nem jó lenne. — Nohát! — csóválta meg sisakos fejét László aztán már engesztelődöttebben, együtt, előre ugrattak. s Legjobbkor. A hintóablakon szét volt válva a függöny és a trónról leköszönt Mária leány éppen anyjára ölelkezett s nem a legbátrabban. — Lássa-lássa kegyelmed? Szöglaky bűnbánólag lógatta a fejét. — Ejnye ... Hogy az énistenem ... Ebtől fajzott!... Majd hát mindjárt, pajtás!... Ne haragudj. Csak erígy, erígy édes atyafim, nem leszen többet, ha mondom. És benyitott mérgesen a kocsiba. — Szívesedjünk itt asszonyaim, szívesedjünk, más mint rosszak történhetvén! Hála a Teremtőnek, megkondult valahára a szentistvánbeli öreg harang és ebből reményt meríthetett Szöglaky, hogy... majd csak ... hamarosan megmegy minden és lerakhatja a gondját. Mások sem bánták volna ezt. A friss fordulatokat kedvelő Budáról kijőve, borzasztó ám az, ilyen felelősségekben lenni az ósdi észjárású, külső nemzet közt! Palástolni, hogy ez itt most valóban nem a megszokott királyültetés, ez az ünnepély. Hozzá kiabált éjjel az idő, a sok vas és rézhistória nem ad egy csöppnyi enyhet ... jó még, ha valaki azt a kis égettbort használta. Kelleténél bővebben is megivott Szeglaky. Igazság szerint dupla porciót. De bárha némi zsongásokat és hintálásokat tépesztelt, a jövendő miatt azért nem búsul, sőt egyelőre az okos eszét dicsérte. — Contra catarrhum, sum» cantharrum . . 2