Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-01-02 / 1. szám - Gulácsy Irén: Európa hulló csillaga / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Újesztendőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Abból még, hogy királyt ültetünk, nem következik, hogy okvetlenül megbetegedjenek a hívek. Mert a templom dermesztő csak egyszer igazán ilyenkor! Ott bizony füstölt a lehelet is és sokan szívből sajnálták az agg Kaplay Demeter prímást. Akármilyen kemény legény volt ezelőtt, a szél ször megérte s nem kis fáradságba mostanában többkerülhet végbe vinni ezt a — De csakhogy elkezdte! Szöglaky nagyon megkönnyebbült. A királynők elé igazodva mindjárt el is indult, hogy a senescallusi bot vezérlete mellett, nekik a szentélyben kijelölt helyeiket megmutassa. Mert úgy kellett itt azt most feltüntetni, mintha az egymást „kölcsönös megértéssel" felváltó királyi személyek közt legmelegebb lenne barátság ... Már egymagába elég szépséghiba, hogy ilyen a harci menetben kellett behozni Fejérvárra Károlyt. Hogy ettől eltekinteni az óvatosság miatt sehogysem lehetett. Csak legalább a találgatásokra több okot ne adjunk. Az udvarmesternek ezért a beérkezés percétől mindenütt az asszonyok előtt kellett lépdelnie, színleg mintegy díszvezetőül, az aztán megint senki orrára sem tartozik, hogy valójában miért. De annyira ivottas mégsem volt Szöglaky, hogy félútban egyszer legalább vissza ne sandítson, megtekintendő, hogy nem siet-e túlságosan? Azok a bíborpalástot farkaló bábúk képesek-e vájjon az ő dali lépteit követni? Hát csendesen megfordult — és csendesen a világ is vele fordult. A világ, a templom s velük a szerencse kereke, ennek a korszaknyitó napnak minden dolga és következése. Sehol a királynők! A rémült ember szinte hanyattvágódott. Jaj! Egy pillanatra még majdnem ki is józanult. De aztán csak megvigasztalódott, sőt a kapatos eszével még meg is örült. Hála ég Urának... azért nem történt éppen végzetes hiba. Mert, ahol kiborlanak ni, a hermelines palástok! Felfedezte őket kissé oldalvást, az oldalhajó környékén. Instált egy kis helyet, hogy rögtön a nők után nyomul, közben azonban a meghívottak úgy elöntötték a szent csarnokot, hogy a hátulról jövő taszigálás miatt többé azok sem engedhettek, akik készek lettek volna utat nyitni. Az ár ellen törés lehetetlenné vált. A póruljárt ember Most mit és mit... ! elszörnyedt. Bár inkább egy zsák baba őrizetével lett volna megbízva! Végül a beszeszelt agyak áldott aztán másodszor is kisegítette a gondból. könnyenverése Nojszen nincs itt azért semmi égrengető ... Mert ha oda nem juthat a királynékhoz valaki, akkor azok sem szökhetnek ki onnan, a tilos, külső szabadságba. Kis lúgkészítés . . . Főmosás . . . Bizonnyal leszen. Fene Horváthyak ezt neki szó nélkül nem hagyják ... ezt a baklövést... annyi szent! Csorba is az ünnep rendjén, hogy nem ott legelői fognak pompázni és tanúskodni a trónról lelépő királynők. De fő mégis csak az, hogy egyáltalán jelen legyenek. Az ebadta személyeken különben semmi ártalmas szándék nem látszott. Elől a lemondott Mária király . . . gyámanyánkkal éppen csak egy almási veres szarkofághoz igyekezett. Ahhoz a márványkoporsóhoz, melyben Nagy Lajos tetemei nyugodtak. És Szöglaky boros feje úgy ítélte, hogy ez érthető. Atyja volt Máriának a dicsőült, ama rossz tündér asszonynak meg mégis csak az ura s tehát hadd vezekeljenek ... ha már így fordult. Ö nem az az ember, aki az ilyesmit megakadályozza. A szentélyben közben haladt a Károly beléptével azonnal elkezdett szertartás. A két üresen maradt trónszék láttára lett ugyan ott elől valami kis hőkölés, percnyi elmosódott, tűnő valami... a bennfentes urak ábrázata elfakult, de a beavatatlanok nem törődtek velük, minthogy a királynőkre vonatkozó előzetes szabályokat nem ismerték. Ők mindent a legjobb rendjén gondoltak, egyébként pedig olyan kimondhatatlanul fáztak, hogy már csak ezért is szorgalmazva lesték a koronázó igéket s megkönnyebbültek, mikor azokat valóban hallhatták. Az agg prímás kifelé fordult. — Akarjátok-e királyotoknak Károlyt? Sürgősen igenlették. De ahogy a kiáltás kidördült, úgy elhalóban, egyszercsak ... mi ez? Mind többen kezdtek fejet kapdosni. Valahonnan oldalközépről... S tájékozatlanságukban eleinte egymást fürkésztek míg aztán átal megborzongva felfedezték a valóságot Az oldalhajó irányából jött az a különös nesz. Az almási veres szarkofág felől. Nagy Lajosnak dicsőségben elenyésző teteme felől. A királynék felől. Zokogás? Igen. A dörgedelmes választ követő csendben, templomszerte, tisztán, világosan hallhatólag, az volt. Az özvegy kezdette, az ötvenes éveit még mindig lehazudtolóan friss és varázslatos teremtés, de oly ragályosan . . . Nem csoda, hogy az árva lány pillanatok alatt vele sodródott. Már hogy igazán sírt-e Erzsébet, azt csak a lélekvizsgáló angyal tudta volna megmondani, mert zokogtában mind a két nő arccal előre borult és térdenállva, kezével födte a szemét. De Máriának újabban erősen lefogyott arcocskája a rázkódásoktól, többször felvetődött s ilyenkor láthatókká lettek lecsorgó könnyei, melyeknek őszinteségéhez semmi kétség nem fért Erzsébet vállai különben szintén hevesen rázkódtak így ő általában hasonlóképp elkerülte a gyanút, noha a Károlypártiak dühösen szorongatták is öklüket és esküdtek volna, hogy ez az egész csak mesterkedés ügyes, átkozottul sikerült fogás. Szeglaky semmiesetre sem tartozott a mélyenjáró elmék közé. Ő egyszerűen megijedt a bánat ez illetlenül erős zaján, mely éppenséggel nem lesz alkalmas a rovásán levők csökkentésére s melyért a bősz megkárpáltatást most már semmiképpen el nem kerülheti Ijedelme csak akkor lett rémületté, mikor — felágaskodva — jobban megvizsgálta a kellemetlen hangok forrását. Majdnem leszédült. Az egymást átölelve tartó nők vállain nem ékeskedett többé hermelin, a bíbor. Nem. Az egyetértő részvételt és örvendező pompát hirdető díszpalástok ott hevertek a koporsólépcsőn, a belőlük kihámlott két némber pedig ... talpig a legmélyebb gyászban! De olyan egyszerű, olyan sivár volt az a fénytelen gyapjúzsákforma, hogy szinte már nyomorúságról tanúskodott és hogy annál mélyebb gyászviseletet el sem lehetett volna képzelni. — Hű, Isten uram, adta boszorkánya mit ki nem eszelt...! Megátkozta már Szöglaky azt a kis aqua vitaet és fogadta vacogó lélekkel hitére, becsületére, itt, itt az oltár előtt, hogy... nem! Ez életben mától... Soha, soha többé... Csak ez egyszer szabaduljon a gonosztól! S ó, ó! Hogy bár hallatszanék valahára az a másodszori kérdés, hogy: akarjátok-e ... ? 3