Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-03-18 / 11. szám - Zsigray Julianna: Visszhang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
minden nagy zeneszerző írt nagybőgő-szólót. A barátom, ha akar, reggeltől estig játszhat. —• És emlékszik? .. . Emlékezzék csak komoly öreg urakra, akik kis huguknak fagylaltot rendeltek és óva intik a gyermeket, hogy lassan kanalazza a mámorítóan hideg édességet. Emlékszik ezekre a megfontolt öreg urakra, akik a jóság fényében sugározva etetik a gyereket fagylalttal, mert ők együgyűen gőgösek ahhoz, hogy bevallanák, nekik is vannak gyengeségeik, ők is szeretik a fagylaltot. Erzsébet az öreg úr felé tekintett. Üdvözült arccal, csillogó szemmel nyalogatta a fagylaltos kanalat. Az éjszaka éppen olyan sima és olyan végtelen volt, mint körülöttük a tenger. A férfi megérintette Erzsébet karját. — Nem jönne át hozzám? Nézze meg a házamat. . . Lassan lépkedtek át a kerten. A hold olyan tisztán világított, hogy a kanák vörös fénye nem halványult el. A német vizsla szorosan mellettük tiszteletköröket írt le előttük. Erzsébet felnézett az égre, a hold éppen ott állt most is, mint akkor, amikor a leányt kiemelték a tengerből. — Hány óra? — kérdezte a kísérőjét, de az nem hallotta a kérdést. Erzsébet a csuklójára tekintett, de nem volt rajta az órája. Alighanem ott felejtette a kis faluban, ahol leszállt a vonatról. Mióta elindultak a folyón, nem törődött az idővel. Majd a szomszéd házban, majd ott megnézi, hány óra van. — Ez a mi házunk — a férfi átkarolta Erzsébet vállát, így mentek fel a széles fehér lépcsőkön, egymást átölelve. Minden ismerős volt itt, a szellős, nagy, fehér falak, a modern francia üvegbútorok, a padlón álló embernagyságú vázák, megrakva virágzó ágakkal, a mennyezeten a nagy homályos üveglapokkal elfedett fényforrások. Ugye, éppen olyan, ahogy megbeszéltük? — kérdezte a férfi, amint félrehúzott Erzsébet előtt egy függönyt. Ez volt a hálószobája. Otthon, a belvárosi lakásban a régimódi polgári bútorok között hányszor, de hányszor beszéltek erről a szobáról. Csak néhány darab, egy órási karosszék, alacsony asztalkák, selyem puffok és hatalmas ágydívány, minden tündöklő, napfényes, sárga selyemmel behúzva. A francia ablakok széttárva, beengedték az éjszakát, hallatszott a tenger langyos suttogása. A küszöbön komolyan teljesítve kötelességét a német vizsla őrizte a házat, két nagy szőrös lábára fektetve bozontos fejét. Zöld, a hűség őrületétől csillogó szemét nem vette le gazdáiról. A férfi a francia ablakhoz húzta az egyik széket, hellyel kínálta Erzsébetet és mikor az asszony leült, ő leült melléje a földre, fejét az ölébe hajtotta. — Istenem ... — sóhajtott fel Erzsébet. Nem tudott beszélni, csodálatosan mély és csodálatosan dús volt az élet. A férfi is hallgatott. És valahol a közelben megszólalt egy hang, valaki keményen és mégis puhán, acélos billentéssel teli földöntúli szenvedéllyel megszólaltatta a zongorát. A Holdfény-szonáta járta be vérrel és isteni lázzal fűtött ütemével a házat, a kertet, az egész szigetet. Erzsébet úgy érezte, hogy az ég ezüstzöld boltjától le a tenger ezüstzöld mélységéig az ő szívében és a férfi szívében minden idegszálukkal és testük minden ízében ez az örökkévaló téma zeng. Az első tétel libegő hangjai elnémultak és ekkor elakadt lélekzettel Erzsébet végre megszólalt. —• Ki játszik? A férfi nem felelt. — A rádió? ... Erzsébet most belenézett a férfi feléje forduló fehér arcába A születése előtt már ismerős és a halálán túl is ismerős, örökkévalóan drága arcban kissé fensőségesen villantak meg a szemek. Hallgatott, vállat vont. Erzsébet szégyelte magát. Talán nem kellett volna kérdeznie. A szonáta befejeződött és ekkor a férfi megfogta a kezét. — Emlékszel? ... mindig szerettük volna együtt hallani. És ott... odaát... — a karja meglendül, mintha messzire mutatna — sohasem sikerült, hogy együtt hallgathattuk volna végig. Erzsébet fehér lovaglónadrágban állt a kertben, a házigazda a ló száját fogta, az inas pedig egymásba kulcsolt tenyerét tartotta Erzsébet lába elé, hogy abba lépjen és onnan fel a kengyelbe. Hajnal volt, cirógatóan hűvös, opálfényű hajnal, a virágok elaludtak és hogy nem illatoztak olyan őrülten, az valahogyan templomian tisztává tette a levegőt. Már mind a ketten a lovon ültek, az inas a nyakszíjánál tartotta a kutyát. — Nem szabad kimenned, — magyarázta a rosszkedvű vizslának — tudod, hogy milyen csúf természeted van, megkergeted a pávákat és halálra rémíted a cicákat. A kutya nyafogva, de játékosan harapdálta az inas kezét, aki kissé csúfondárosan vigyorgott bele a hajnalba. Mindig ilyen ravasz, elmés arca volt. Erzsébet emlékezett rá, abból az időből, amikor még a békaképű kegyelmesnél szolgált. A trópusi nap nem halványította el a szeplőit, bőre ugyan barna lett, de a szeplők még vörösebben, még követelőbben lángoltak szemtelen pisze orrán. A lovak nesztelenül suhantak végig a réten, a fű magas volt, sehol semmi út. Távol egy szilfasor szegte be a mezőt, most olyan volt a táj, mintha valahol a Dunántúl, vagy Délangliában lovagolnának egy telivér tenyészet kifutójában. Jó vérpezsdítő mozgás volt, elérték a szilfasort és ott egy rózsaszín rózsákkal befuttatott házacskára bukkantak. — Ez a Golf-klub. Vendéglő is van. Akar egy pohár tejet, vagy pezsgőfröccsöt? Mosolyogtak mind a ketten ezen a szélsőséges ajánlaton, aztán leugrottak a lóról és a férfi karjára fűzve mind a két ló hajtószárát, megindult a ház felé. Erzsébet mellette ment. Csodálatos reggel volt. A madarak már felébredtek, vidáman csipogtak, könnyű szellő libegtette a szilfák leveleit. A rózsás ház udvarán lovasok mozogtak, egy Szathmáry István költő, az Uj Idők régi munkatársa, meghalt 316