Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-01-15 / 2. szám - Balajti Farkas Erzsébet: Dikció / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Levél / Versek

— Ne! ne! A cigányhegyen meg nem doboltam, mert ott rendes szokás szerint külön törvény értelmez­tetik. — Vén szamár maga! A törvény mindig úgy értel­meztetik, ahogy hasznos! — oktatta a jegyző. — Indul­jon, s szerezzen pártfogót ennek a szegény kis béká­nak, mert különben maga fogja cucliztatni itt, a tanács­teremben! A kisbíró elkopogott s lám, milyen az április, most meg a legelső asszony, akit útban talált, a klarinétosné mindjárt elfogadta az ajánlatot. Kerek így kapott a fiúcska mostohát, de ezt csak nz­em­gondolták szomorúnak, a fiúcska nagyon jól érezte magát a klarinétosné mellén s eggyel se gon­dolt avval, hogy ő árva. A klarinétosné se panaszkod­hatott olyan nagyon sok külön dologra, mert ha már egy gyermeknek úgyis bellőkét kellett kötni a geren­dára, mi már akkor a másikat mellé fektetni lábtól? S ha az egyik kedvéért meg kell lökni a bellőket, azzal már elr­ng a másik is. A klarinétosok kisfia idősebb volt valamivel, sűrű, kurta kis gyermek, akit hamaro­san elnevezett a falu Galuskának. Az árvának ekkor még nem volt kiérdemelt neve, pedig nkár ő is kikerült a bellőkéből s már őrá is adtak kisruhát az illendőség végett, igaz, hogy még felkötötték a hóna alá, megkímé­lés céljából. Az emberek, ha az erdő felé jöttek-mentek, el-elnézték a két kis jószágot s megsimogatták az árva fejecskéjét, mert édes Istenem, az egész falu fiacskája volt az, hiszen a húsz pengő csakis adóból kerülhet ki, azt meg a nép adja össze. De meg is érdemelte a fiúcska az áldozatot, mert szép lett, kedves lett. A szája fodros lett, mint aki min­dig nevetni, vagy sírni készül, a szeme nagy és kerek, mint akitől a katekizmust kérdezik, a lábacskája meg hosszú és kemény, úgy hajigálta kifelé járás közben, mint aki azt mondja az egész világnak: — Ne félj, amíg engem látsz! Csak az az egy, hogy nem akart beszédre kapni. Pedig már nagyocska volt és olyan ügyes, hogy Galus­kával versenyt szopta a gazdagok kecskéit. Azt se lehet mondani, hogy valami bánatos hallgatása lett volna, mert nagyokat visított nyaranta, mikor beleugrott patakba a nap tüze elől s ha kibújt a vízből, felesbe­n mondta Galuskával a rigmust: Ingem, gatyám, Ne tapaggy rám, Csak a legutolóra ... Galuska mondta a verset, árvácska meg kontrát paskolt hozzá a meztelen combján. De a szava, az nem jött meg sehogyse. Pedig ígértek már neki mindent, csak mondaná ki, hogy apa vagy anya. Az ember egy­szer szép nótát muzsikált neki s aztán felényujtotta a klarinétot: — Sép muzsika, jó muzsika, neked anyám •... noszi mongyad virágom, a-pa ... a-pa ... — A-a-a — nézett a szájára árvácska s többet nem szólt, a muzsikát se kívánta, arra se nézett, ha fújta az ember. — Néma az­ én gyönyörüségem, meg siket izs ... — jajgatott ekkor a klarinétosné és nagy bánatával rögtön a jegyző úrhoz szaladt: emelné fel a kosztpénzt ennek a szegény ártatlan földterhének, mert megszakad érte a szíve ebben a nagy szegénységben. Jókedvében, gyenge szívében találta a tekintetes urat s éppen úgy a bírónét, az asztalosnét, a tanítónét, meg minden asszonyt a faluban. Alig győzte hazahor­dani a kalácskát, cipőcskét, ruhácskát, amit könnyezve küldtek árvácskának az áldott szívű disznósdi asszonyok, így növekedett a fiúcska hasznosságban a klarinétosok, kedvességben meg az egész falu előtt. Mire felnőtt, mesterséget tanult magának: fakanalakat faragott , még az árát is majdnem ki tudta mondani: — Hat fillér! Csak épp szokni kellett a szavát, mert egy kicsit feliből-harmadából beszélt: — Aaaa ijjjjjjééé ... Ez a beszéd nem ártott az üzletnek, mert ha feliből mondta a szót, attól csak a vevők beszédje lett ékesebb s a kedvök nagyobb. Holló Arzén is, aki már régen el­ment útnak a csepeli gyárba, csak vendégségbe járt haza szép sárgacipősen, úgy megörvendezett az árva legény gügyögésén, hogy jókedvében ilyen figurásakat mondott: — Ez aztán dikció, pofikám! Milyen stramm dikció! Kár, hogy nekem magas! Azótától mindenki Dikciónak nevezte a falu árvá­ját, volt tehát már kiérdemelt neve is, akárcsak egy helyes-tövésnek­— A... ijjjéé... — kínálta a kanalakat Dikció s a falubeli legények megpüffedtek egy kicsit, mint soro­záskor egy alkalmatlan előtt a pántlikás újoncok, s nyomban kinyitották a bugyellárist, hogy megfizessék, amivel a rangnak tartoznak. A lányok is kedvelték Dikciót. Ha rájuk vetette a szemét és megfodrozta a száját áprilisosan, a lányok dereka hosszú lett, a szemük cirmos, a hangjuk kegyes, mint egy királykisasszonyé. A lányok akkor is vettek fakanalat Dikciótól, ha már körül volt vele a fal otthon. Ez még maradhat, hanem Apol néni már igazán csuda volt, mert egy szép darab kolbászt adott Dikció­nak két fakanálért, pedig Apol néniről mindenki tudta a faluban, hogy mikor ebéden egyezett a drótostóttal, hát csak azzal senderült elibe harangszókor, hogy jaj, mit is aggyak má', mit is aggyak má', iszik-e egy csepp savót?* No, Dikciót nem savóval kínálta, s Dikció azótától a kolbászt szerette a legjobban a világon. Sokszor gon­dolta, hogyha egyszer összegyűlne egy sapka pénze, venne érte három szál kolbászt. Leülne vele a körtefa alá, enne egy sort, aztán aludna egy sort, megint enne, megint aludna, megint enne, megint aludna s ha elánná magát, veresbogarakkal játszana a fűben. Dikció örökké a három szál kolbászra gondolt. * A jó Isten el-elnézte ezt az a kedves, áprilisi te­remtményét, aki ijedtségből és bátorságból fogant, árva lett és mindenki gyermeke, világdícsérő és siketnéma, megelégedett és vágyakozó. El-elnézte. Tetszett neki. Mikor aztán a huszadik április virradt fel Dikcióra, így szólott Isten a kisangyalokhoz: — Ne ugrassatok olyan nagyon egyik felhőről a másikra, hogy jaj de fekete ez, amaz a fehér! Mert mindegyik egyforma! Ki-ki maradjon veszteg a helyén és idefigyeljen! A ti testvéretek, Árva Dikció igen erő­sen vágyakozik három szál kolbász után. Ezért meg­parancsolom: mindegyitek vegye számításba az őrizni­való emberét s annak útján találjon ki valamit, hogy Dikció vágya teljesedjék. Ma április elseje van, Szent György napján lesz a disznósdi búcsú. Szent György napján estére Árva Dikció legyen a legboldogabb ember a faluban! Végeztem! Az angyalok csodálkoztak s dolog után láttak, Disz­nósdon meg készülődni kezdtek az emberek a búcsúra . De jól is adta az Isten, hogy búcsú is van a világon, legalább nem mondhatja senki, hogy sohse ér rá örülni egyet. Szent György napjára még a cigányhegyet is fehérre meszelik Disznósdon, hogy messzire világítson róla a tisztesség, lepókhálózzák a haranglábat is, szent 48

Next