Új idők, 1946 (52. évfolyam, 1-23. szám)
1946-02-02 / 5. szám - Pogány O. Gábor: Szalay Lajos rajzai / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
Szalay Lajos rajzai Azzal a szépkiállítású albummal kapcsolatban, amely most jelent meg Szalay Lajos rajzainak válogatott darabjaival, egy érdekes nemzedék-problémára következtethetünk. A magyar művészet fiatalabbjainak a felfogását figyelhetjük meg az Új Idők irodalmi intézet e remek kiadványán, azt az érzékeny, ingerlékeny magatartást, mely már válságos korunk nyoma a műalkotásokon. Szalay Lajos generációja rengeteg nehézség közepette, politikai elnyomás és hazug ideológiák idején vesződött önmagával és a világgal a formáért, a stílusért, a progresszív ízlésért és ez a keserves harc bizonyos állásfoglalásra, véleménynyilvánításra kényszerítette a küzdőket. Akinek gondjai vannak, képtelen az önfeledt eszmélkedésre, a kisemmizettek, otthontalanok és tántorgók nem ismerik a rendezett élet mindennapos nyugalmát. Tiltakoznak, ítélkeznek, a megoldással próbálkoznak és javítani szeretnének a helyzeten. A környezetükhöz, a történelemhez, az emberi tulajdonságokhoz viszonyítva valamilyen határozott álláspontot képviselnek, mégha visszahatás alakjában is, helytelenítenek, kifogásolnak, lázítanak, de mindenképpen megadják a választ a jelen égető kérdéseire, persze, nagyrészt negatívumokban. Az idősebbek kizárólag mesterségbeli ügyletekkel foglalkoztak, főleg a színnel és a megvilágítással. Ráérő alapossággal kutatgatták hivatásuk alaki sajátságait, amely sajátságok egyben elvi szempontul is szolgáltak. Szalay Lajos, mint tehetséges kortársai általában, ha lehet még szigorúbban, de föltétlenül bátrabban nyúlt a formai kívánalmakhoz és mégis maradt szava a külső körülmények, magányos jellemek boncolgatására. Művei láttán képzettársulások indulnak meg a szemlélőben, fogalmak és emlékek kergetik egymást, melyek részvétre vagy ellenérzésre hangolnak, az igazságot keresik, az összefüggéseket magyarázzák. A régi esztétika nyelvén úgy mondhatnók ezt, hogy rajzai nagy hatást gyakorolnak a műélvezőkre, befolyásolják kedélyüket, lenyűgözik értelmüket. Ez más és több, mint amit mostanában dicsértek a képzőművészek munkájában. Inkább a beavatottak megértése számított elismerésnek, a finom részletek hangsúlyozása, a szaktudás számontartása, tájékozódás a mesterség dolgaiban, cinkosság a kivitelezés fortélyait illetően, csupa olyan érdekesség, mely a műhely szellemének a bensőségét volt hivatva kisajátítani. Szalay e méla szertartások, kegyes kacsintgatások helyett eleven erővel veszi birtokba közönségét, ösztönzi, sarkalja, jobb belátásra bírja ismerőit, indulatokat vált ki belőlük, vallatóra fogja őket, megindítja jószívüket, a szánalom és felháborodás húrjait érinti meg belsejükben. Érzések és meggondolások követik ténykedését, mely egyfajta szemléleti módot fejez ki, általános emberi értelemben véve világnézetet nyilvánít. Természetesen nem a pártpolitikai dogmatika szerint, hanem a műveltség és bölcselet igényével, annak az alkotó művésznek az öntudatával és szándékával, akinek biztos ismeretei vannak a történelmi tanulságokról és a lélek változásairól. Egészben véve szilárd meggyőződéssel bizonyítja a létezés alapvető tévedéseit és a különféle lelkendező értelmezések hiábavalóságát. Fanyarul, kritika, éllel számol be optikai élményeiről és a társas együttlét tapasztalatairól, tragikomikus vonással ruházza föl alakjait és megfigyeléseit, mélységesen fájdalmas iróniával fogadja a valóság hétköznapias színjátékának a jeleneteit és szereplőit. Nem kiábrándultság ez, de nem is lenézés, sokkal több benne az aggódás, együttérzés, semhogy fölényeskedő gúnyolódás lehetne. Inkább sajnálkozás jellemzi, némi keserűség, amiért oly sok a gyarlóság, nyomorúság, bűn és hiúság az életben s a tömérdek álnok szenvedély emelt fővel jár az ártatlanok és szelídek között. A remény mégse hiányzik e lapokból, az ármány és együgyűség mögött fölvillan a szépség és harmónia, a fintor és görcs után az arány és csín, ami lecsillapítja a gomolygó kételyeket. A dúlt vonalak elsimulnak, a szigorú kontúrok meglágyulnak, a kínos feszültségek és félszeg merevségek föloldódnak, hogy helyet engedjenek egy klasszikus csoportnak vagy csinos leánykának, ami már olykor vigaszt nyújt a sok fonák és bizonytalan jelenség közt. Szalay Lajos a lendületes tagadás mellett is megtalálja az igazi emelkedés lehetőségeit, a megbélyegző keménység mellett a megejtő gyengédséget. Mert az átható tekintet, a kendőzetlen őszinteség nem azonos a rideg elutasítással, sokkal inkább az összhang utáni vágyakozással, a valódi értékek igényével, a zavarokból és gátlásokból való kibontakozás szükségével. Kétségtelen, elsősorban az a különleges Szalay működésében, hogy erkölcsi alapot is keres a grafikának, mérlegre veti segítségével a tüneteket és karaktereket, számadást készít az etikai érvek jelentkezéséről. Mintha felelősséget és helytállást kívánna típusaitól, nehezményezi a gyengeséget, ahogyan az élet válságai idején viselkednek, csúfot űz a meghátrálásukból, kipellengérezi az alakoskodást és színlelést. De ugyanakkor azonosítja magát az esetekkel és szegényekkel, becsüli az alázatot, megérti a sutaságot, őszintén sürgeti a lelkek békéjét. Határozott mondanivalói vannak, eszméket hordoz és pszichológiai intuícióval dolgozik. Tartalomról beszélhetünk, rajzairól szólván, anélkül azonban, hogy novellákat kellene elmesélni, történetkékre és példázatokra utalni. Ez a tartalom ugyanis művészileg indokolt, nem idegen anyag, melyet a készség és ügyesség kiszolgál, hanem magának az alkotó tevékenységnek a lényege, a munka kényszere, a hivatás nemessége, az az íratlan kötelesség, amelyért egyáltalában művésznek lenni érdemes. Viszont van elég fegyelem Szalayban ahhoz, hogy ebben a szolidaritásban rejlő veszélyeket kikerülje. Egyetlen művében se kísért a prófétaság kongó frázisa, sohase akar többet, mint amit egy jó mester elvárhat önmagától: műfaji feladatainak minél tökéletesebben eleget tenni. Mert hiába fájna neki a sok sérülés, hasztalan derülne a tetszetős modelleken, a kivitelezés mindenképpen az ő adottságaihoz van kötve. S ennek a feltételnek ő maradéktalanul megfelel. A modern eredmények, a helyes elvek birtokában azt a legteljesebbet nyújtja, ami most és mindörökké elvárható egy tehetséges rajzolótól. Kompozíciós érzéke, alakító biztonsága, jelenítő képessége a legjobbakéval vetekszik s úgy alkalmazza valamennyit, hogy valóban eredeti stílust, figyelemreméltó nevet szerzett magának. Képszerűen, konstruktívan, rendező körültekintéssel építi föl figuráit, szűkszavúan bár, vagy bőkezűen, mindig szuggesztív képzetkeltéssel, a részelemek halmazában épúgy, mint az összefogó egyszerűségben. A haladás tekintetében kifogás nem merülhet föl ellene, mégse riaszt elrugaszkodott elvontságokkal. Értelmesen sorakoztatja egymás mellé a kifejezés és hitelesség eszközeit, a motiválás, szerkesztés, díszítés, ábrázolás ötleteit. Ez a változat számít a legmodernebbnek, mert nem vádolható a tárgyak és személyek kicsinyes másolásával, de több az absztrakció tolvajnyelvénél. Visszakapta egy szemléletes művészeti ág méltóságát, úgy azonban, hogy nem kellett lemondjon az újítókedv forradalmi hevületéről. Szalay Lajos a legtalálóbb mintát adja művészetünk mai törekvéseihez. Ahogy Kállai Ernő írta a könyv kitűnő bevezető tanulmányában: »elvontabb szellemi képzeteit is természetesen, szervesen jeleníti«. POGÁNY Q . GÁBOR