Új idők, 1946 (52. évfolyam, 1-23. szám)

1946-02-02 / 5. szám - Pogány O. Gábor: Szalay Lajos rajzai / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

Szalay Lajos rajzai Azzal a szépkiállítású albummal kapcsolatban, amely most jelent meg Szalay Lajos rajzainak válogatott darab­jaival, egy érdekes nemzedék-problémára következtethe­tünk. A magyar művészet fiatalabbj­ainak a felfogását figyelhetjük meg az Új Idők irodalmi intézet e remek kiadványán, azt az érzékeny, ingerlékeny magatartást, mely már válságos korunk nyoma a műalkotásokon. Szalay Lajos generációja rengeteg nehézség közepette, politikai elnyomás és hazug ideológiák idején vesződött önmagával és a világgal a formáért, a stílusért, a progresszív ízlésért és ez a keserves harc bizonyos állásfoglalásra, vélemény­nyilvánításra kényszerítette a küzdőket. Akinek gondjai vannak, képtelen az önfeledt eszmélkedésre, a kisemmizettek, otthontalanok és tántorgók nem ismerik a rendezett élet mindennapos nyugalmát. Tiltakoznak, ítélkeznek, a meg­oldással próbálkoznak és javítani szeretnének a helyzeten. A környezetükhöz, a történelemhez, az emberi tulajdon­ságokhoz viszonyítva valamilyen határozott álláspontot képviselnek, mégha visszahatás alakjában is, helytelení­tenek, kifogásolnak, lázítanak, de mindenképpen megadják a választ a jelen égető kérdéseire, persze, nagyrészt negatí­vumokban. Az idősebbek kizárólag mesterségbeli ügyletekkel fog­lalkoztak, főleg a színnel és a megvilágítással. Ráérő alapos­sággal kutatgatták hivatásuk alaki sajátságait, amely saját­ságok egyben elvi szempontul is szolgáltak. Szalay Lajos, mint tehetséges kortársai általában, ha lehet még szigo­rúbban, de föltétlenül bátrabban nyúlt a formai kívánalmak­hoz és mégis maradt szava a külső körülmények, magányos jellemek boncolgatására. Művei láttán képzettársulások indulnak meg a szemlélőben, fogalmak és emlékek kergetik egymást, melyek részvétre vagy ellenérzésre hangolnak, az igazságot keresik, az összefüggéseket magyarázzák. A régi esztétika nyelvén úgy mondhatnók ezt, hogy rajzai nagy hatást gyakorolnak a műélvezőkre, befolyásolják kedélyü­ket, lenyűgözik értelmüket. Ez más és több, mint amit mostanában dicsértek a képzőművészek munkájában. Inkább a beavatottak megértése számított elismerésnek, a finom részletek hangsúlyozása, a szaktudás számontartása, tájékozódás a mesterség dolgaiban, cinkosság a kivitelezés fortélyait illetően, csupa olyan érdekesség, mely a műhely szellemének a bensőségét volt hivatva kisajátítani. Szalay e méla szertartások, kegyes kacsintgatások helyett eleven erővel veszi birtokba közönségét, ösztönzi, sarka­lja, jobb belátásra bírja ismerőit, indulatokat vált ki belőlük, valla­tóra fogja őket, megindítja jószívüket, a szánalom és fel­háborodás húrjait érinti meg belsejükben. Érzések és meg­gondolások követik ténykedését, mely egyfajta szemléleti módot fejez ki, általános emberi értelemben véve világ­nézetet nyilvánít. Természetesen nem a pártpolitikai dog­matika szerint, hanem a műveltség és bölcselet igényével, annak az alkotó művésznek az öntudatával és szándéká­val, akinek biztos ismeretei vannak a történelmi tanulsá­gokról és a lélek változásairól. Egészben véve szilárd meg­győződéssel bizonyítja a létezés alapvető tévedéseit és a különféle lelkendező értelmezések hiábavalóságát. Fanyarul, kritika­, éllel számol be optikai élményeiről és a társas együtt­lét tapasztalatairól, tragikomikus vonással ruházza föl alakjait és megfigyeléseit, mélységesen fájdalmas iróniával fogadja a valóság hétköznapias színjátékának a jeleneteit és szereplőit. Nem kiábrándultság ez, de nem is lenézés, sokkal több benne az aggódás, együttérzés, semhogy fölé­nyeskedő gúnyolódás lehetne. Inkább sajnálkozás jellemzi, némi keserűség, amiért oly sok a gyarlóság, nyomorúság, bűn és hiúság az életben s a tömérdek álnok szenvedély emelt fővel jár az ártatlanok és szelídek között. A remény mégse hiányzik e lapokból, az ármány és együgyűség mögött fölvillan a szépség és harmónia, a fintor és görcs után az arány és csín, ami lecsillapítja a gomolygó­ kételyeket. A dúlt vonalak elsimulnak, a szigorú kontúrok meglágyulnak, a kínos feszültségek és félszeg merevségek föloldódnak, hogy helyet engedjenek egy klasszikus csoportnak vagy csinos leánykának, ami már olykor vigaszt nyújt a sok fonák és bizonytalan jelenség közt. Szalay Lajos a lendüle­tes tagadás mellett is megtalálja az igazi emelkedés lehető­ségeit, a megbélyegző keménység mellett a megejtő gyen­gédséget. Mert az átható tekintet, a kendőzetlen őszinteség nem azonos a rideg elutasítással, sokkal inkább az összhang utáni vágyakozással, a valódi értékek igé­nyével, a zavarokból és gátlásokból való kibontakozás szükségével. Kétségtelen, elsősorban az a különleges Szalay műkö­désében, hogy erkölcsi alapot is keres a grafikának, mér­legre veti segítségével a tüneteket és karaktereket, szám­adást készít az etikai érvek jelentkezéséről. Mintha fele­lősséget és helytállást kívánna típusaitól, nehezményezi a gyengeséget, ahogyan az élet válságai idején viselkednek, csúfot űz a meghátrálásukból, kipellengérezi az alakosko­dást és színlelést. De ugyanakkor azonosítja magát az esetekkel és szegényekkel, becsüli az alázatot, megérti a sutaságot, őszintén sürgeti a lelkek békéjét. Határozott mondanivalói vannak, eszméket hordoz és pszichológiai intuícióval dolgozik. Tartalomról beszélhetünk, rajzairól szólván, anélkül azonban, hogy novellákat kellene elmesélni, történetkékre és példázatokra utalni. Ez a tartalom ugyanis művészileg indokolt, nem idegen anyag, melyet a készség és ügyesség kiszolgál, hanem magának az alkotó tevékeny­ségnek a lényege, a munka kényszere, a hivatás nemessége, az az íratlan kötelesség, amelyért egyáltalában művésznek lenni érdemes. Viszont van elég fegyelem Szalayban ahhoz, hogy ebben a szolidaritásban rejlő veszélyeket kikerülje. Egyetlen művében se kísért a prófétaság kongó frázisa, sohase akar többet, mint amit egy jó mester elvárhat önmagától: műfaji feladatainak minél tökéletesebben eleget tenni. Mert h­iába fájna neki a sok sérülés, hasztalan derülne a tetszetős modelleken, a kivitelezés mindenképpen az ő adottságaihoz van kötve. S ennek a feltételnek ő mara­déktalanul megfelel. A modern eredmények, a helyes elvek birtokában azt a legteljesebbet nyújtja, ami most és mind­örökké elvárható egy tehetséges rajzolótól. Kompozíciós érzéke, alakító biztonsága, jelenítő képessége a legjobbaké­val vetekszik s úgy alkalmazza valamennyit, hogy valóban eredeti stílust, figyelemreméltó nevet szerzett magának. Képszerűen, konstruktívan, rendező körültekintéssel építi föl figuráit, szűkszavúan bár, vagy bőkezűen, mindig szuggesztív képzetkeltéssel, a részelemek halmazában ép­úgy, mint az összefogó egyszerűségben. A haladás tekinte­tében kifogás nem merülhet föl ellene, mégse riaszt elrugasz­kodott elvontságokkal. Értelmesen sorakoztatja egymás mellé a kifejezés és hitelesség eszközeit, a motiválás, szer­kesztés, díszítés, ábrázolás ötleteit. Ez a változat számít a legmodernebbnek, mert nem vádolható a tárgyak és személyek kicsinyes másolásával, de több az absztrakció tolvajnyelvénél. Visszakapta egy szemléletes művészeti ág méltóságát, úgy­ azonban, hogy nem kellett lemondjon az újítókedv forradalmi hevületéről. Szalay Lajos a legtalálóbb mintát adja művészetünk mai törekvéseihez. Ahogy Kállai Ernő írta a könyv kitűnő bevezető tanulmányában: »elvontabb szellemi képzeteit is természetesen, szervesen jeleníti«. POGÁNY Q . GÁBOR

Next