Új idők, 1946 (52. évfolyam, 24-47. szám)
1946-07-01 / 24. szám - Illés Endre: Egy ismeretlen asszony arcképe / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
jelentős szerepe volt a budapesti polgárság köréből számos olvasó megnyerésében és a pesti angol műveltség folyamatosságának biztosításában. A reformkor az anglománia valóságos fénykora a budapesti angol műveltségben. Pest-Buda voltaképpeni megszervezője, vérbeli gondnoka és ápolója, Széchenyi István, már-már angol várost csinált barátaival az ország központjából. A ma sajnos fölrobbantva romjaiban heverő Lánchíd, az u. n. «angol híd l», mely a hammersmithi régi híd tökéletes mása volt, a Temzénél szélesebb és mai esztétikusabb Duna fölött, egy egész kis angol kolónia magvát képezte. 1839—1849-ig és később is folytak még a Lánchíd építési munkálatai. Nemcsak a vasalkatrészek java volt angol származású, de az volt a kitervelő és a munkavezető mérnök és az 1200 munkás túlnyomó része, néha 800 ember is. Az ő részükre, lelki gondozásukra, összefogásukra létesült az u. n. Skót Misszió, mely a második világháború folyamán emberbaráti tevékenységével tanította meg a humanizmusban bízni sok pesti polgár, köztük Tildy Zoltán köztársasági elnök, szívét. Reformkori angol utazók a régi pesti Belvárost, mely túlnyomóan empire stílusban épült, valósággal angol városnak tartották. A Váci utca könyvesboltjaiban Miss Pardoe minden friss angol könyvet vagy legújabb szerzőt megtalált. De ezektől a reformkori utazóktól Clive Hollandig, vagy Macartneyig sok jelentékeny angol talált elismerő szavakat a magyar főváros angolos eleganciájára, britszerű kényelmére és általában angoldivatú életmódjára. Valóban, a XIX. század 30-as éveitől kezdve az építkezés, a közgazdaság, az irodalom és tudomány, az étkezés és öltözködés, a sportélet és szórakozás száz meg száz ágában nyilatkozott meg az a rokonszenv és mély belső azonosság, mely a magyar és angol ízlés között letagadhatatlanul megvan. A lóversenyek és a polgári sportok sok fajtája csakugyan angol példát követ, mint a hírlapírás vagy a széppróza. Kossuth Pesti Hírlapja állandó rovatot nyit Angliának, az Akadémia tagjai között szerepel Macaulay, Hersshel, Faraday, Stuart Mill, Owen. De ezeknél a külsőségeknél is fontosabb talán, hogy Pesten működik a XIX. század második felében a reformkori nagy nemzedék néhány Angliában tanult képviselője, Eötvös, Gorove, Pulszky, Tóth Lőrinc, Trefort, akik az igazságügytől a közoktatásügyig a magyar közélet minden ágára rányomják a maguk angolos ízlését. A XX. században a közéletben kevéssé érvényesül az angol befolyás a német és francia hatás előtt, de ez nem jelenti, hogy az irodalom és a tudomány nem folytatná az immár százados hagyományokat. A modern magyar irodalom vezető alakjai, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Szabó Lőrinc fordítják vagy tolmácsolják az angol klasszikusokat a magyar olvasónak. Jellemző, hogy a második világháború folyamán Pesten jelent meg a kontinensen a legtöbb angol szerző fordításban, néha egyidejűleg az angliai kiadással. A magyar főváros nem öntött ólmot fülébe a háború vérzivatarában, éles füllel figyelt London hangjára. Nagy angol utazók, Lady Mary Montague, Chishull, Sir Robert Keith és mások látták ezt a várost romjaiban; mások látták fölépülve, mint a dunai népek buzgó kútfejét, mely egy békeszerető világgal óhajtja kiépíteni kapcsolatait. Ma egyszerre láthatja mindkét részt, aki Pestet meglátogatja. A világhírű dunai tájképek eltűntek, fahidakat, éhezést és nyomort lát az erre tévedő utazó. A lakosság azonban él és élni akar. Miss Pardoe emlékkönyvébe Vörösmarty százegynéhány évvel ezelőtt a következő sorokat írta: Mit kérjünk születendő nép, magas Anglia tőled? harci szerencsédet vagy békét Taníts meg honn s künn jót tenni az míveidet? emberiséggel, S e kis nép nyomodon küzdeni s élni tanul. Ezek a sorok ma is aktuálisak. Egy megkínzott város az emberiség «békés mívei»-ben óhajt részesülni. Egy ismeretlen asszony arcképe — Elbeszélés — Irta: Illés Endre Milyen emlékekből és kövekből építem fel magamban Firenzét? Például a tetőkből és a tornyokból, melyeket egy sűrű őszön pillantottam meg először a Palazzo Vecchio körbenfutó nagy erkélyéről, esti félhét volt, a levegő olyan nehéz, mintha cukrot oldottak volna fel benne. S miből még? A Medici-palota kemény, férfias homlokzatából. Egy kis ezüstharangból, az Arno felett vettem, a régi hídon, abban a fecskefészekként víz felett lebegő belső szobácskában, ahová az ezüstárus, egy sápadt, magas lány a külső boltból behívott. Ez a lány olyan testetlen volt, mintha egy sienai mester a levegőbe festette volna, csak fényből és színekből állt. Amikor a kis harangot megráztam, a felrebbenő, nyugtalan hang a bőrében lángolt. Évekig az íróasztalomon őriztem a harangot. Később észrevétlenül kiesett az ütője. A karcsú, szép hang végül is visszaszökött a lányhoz, a városhoz. Ha ma felemelem vagy odébb teszem, a harangocska néma marad, de a süket csendben úgy képzelem, hogy boldog, hazatalált lángnyelvként ott szól az Arnoba omlott régi híd felett Minden város közül Firenzét szeretem legjobban. És ebben a városban átkoztak meg. Egy béna koldus tette, a Santa Croce lépcsőjén. Még a közelébe se értem, sohasem láthatott, amikor tehetetlen karjával, öklelő rikácsolásával nekem rontott. Miért tette? Ma sem tudom. Mintha egy előző életemben ismert volna, amikor vesztét okoztam. És a kedves, kövérkés, gyors P. grófné jelenti Firenzét} az ő panziójában szálltam meg mindig. Két emeletet foglalt el a Via Strozzi egyik szép házában, naphosszat a meredek csigalépcsőn futkosott. Csupa bátor s vidám cselekedete volt; a szegénysége és az ötven éve is ezek közül került ki. És miből építem még a várost? A temetőjéből. Több temetője van. De én csak arra a kis sírkertre gondolok, melyet a San Miniato bazilika oldalában fedeztem fel. Ez az ismerkedés második firenzei utamon történt. Betévedtem a temetőbe, amelyben nem kerestem senkit. A temetők mindenfelé nyugtalanok és olcsók. Az egyik márványkereszt jobbra dől, a szomszéd síremlék balra nehezedik. Mindenhol más a súlypont, s a legtöbb temetői szobor keresetten, egyénieskedve selypegi a halált. Itt egy oroszlán alszik, amott egy félakt mosolyog, egy anya a gyerekét öleli magához, egy angyal lefelé fordítja fáklyáját. Ez a soknyelvűség olyan csiripelő hangzavar, mintha egy madárházba tévednénk. Én legalább mindig így érzem. De a San Miniato sírkertjében meghökkentem •— rettenetes csend fogadott. Itt nagy, fehér mészkőlapok mélyedtek a földbe, egymáshoz illeszkedtek, mint a mozaikkép kockái. A legtöbbje már sárgult. Egy-egy kövön a belevésett név, néhány adat, esetleg egy-két mondat, más semmi. Halottakat őriztek, s észrevétlenül meghaltak maguk is. Ez a temető olyan volt, mintha simára gyalulták volna. Mennyi név, s milyen hallgatás! A kőtáblák közt vékony gyep ösvény, de a perzselt-sárga, lehajtott fejű fűszálak is olyanok, mint akiket gyerekkorukban elfelejtettek megtanítani emberi szóra. Néma, mozdulatlan birodalom. Megindulsz valamerre? Halottak elporladt szíve fölött jársz. Megállsz? Most a homlokukra léptél. De nekik már nem fáj. Megbocsátanak. És ahogyan ott tétováztam a vakító fényben, a mozdulatlan kövek fölött, mintha mégis szólt volna valaki. Körülnéztem, kerestem a hangforrást. Könnyű volt megpillantani: az egyik sírkő felett kis cserépben virág állt. Ismeretlen, élénk-piros virág, soha nem láttam hasonlót. Ez hangoskodott. Duzzadt, gőgös szirma olyasféle hasítású, mint a tenger mélyében a lábasfejű kis rákoké. Ide —ebbe a sírkertbe — húsz év óta nem temettek már senkit. De erre a halottra még emlékeztek, virágot hoztak a sírjára. Ez a halott még fájt valakinek. Milyen szorongató s milyen kegyetlen a halál! Ebben a temetőben találkoztam először a kedvetlen kedvű halál- 360