Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-03-27 / 13. szám - Kóródi József: Amikor a szamár nem ordít hiába / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Új kiadásban jelent meg! Mit kössek — a gyermeknek? Ára 24 Ft Amikor a szamár nem ordít hiába — Elbeszélés — írta: Kóródi József Nevét is mosolyogva kell leírni: szamaras Bezzegh Gábris. Semmiképen sem félkerekű ám! Szegénynek született, ésszel azonban megáldotta az Isten. Szamaras, mert ügyes paasztlegény módján keresményéből vásárolt magának egy négykerekű kocsit és egy jámbor szamarat. T Nem játéknak szánta, hanem kenyérkeresetnek, hát feljött a fővárosba és elszegődött fuvarosnak egy kis budai szikvízüzemhez. Történt pedig egy őszi nap, hogy kocsijával a csendes Harmat utcában kocogott. Egy üzlet előtt megállította a kocsit, leszállt, de a mosolygós pirosképű fűszeres már az ajtóban várta, s ezzel fogadta: — Nem kell, fiam. Többé nem kérek. Vidd csak vissza az üres üvegeket. Hej, a mindenit! Gábrisnak ebbe belesajdult a zsebe, merthiszen nemcsak fuvaros volt, hanem afféle bizományos is. — Miért Főnök Űr! Nincs megelégedve? Sűrű, erős a mi szódánk. Jól teli vannak az üvegek. Csak nem mondja komolyan ? — üzlet ez Gábris. A Vicsalek olcsóbban adja. Bizony komoly. A fűszeres bement, Gábris pedig nagy keserűségében megrántotta a szelíd szamár farkát. A jámbor állat, amelynek ezt a gyengéjét Gábris nem ismerte, rázendített fajtájának rettentő dalára: az fázásra. Odabent a fűszeres megnyugvással mondta segédjének: — Na még ez is! Örülök, hogy megszabadulok a társaságtól. Gábris búsan eltávozott, de nem volt olyan fütyüllő legény, hogy sokáig egye a bosszúság. Hagyta ezt a fűszeresnek. Mert minden nap elkocsikázott üzlete előtt és minden nap megrántotta arrafelé a szamár farkát. S az ordított, mintha gyilkolnák. Sinkó fűszeres pedig első nap bosszankodott, második nap haragudott, harmadik nap ette a méreg, aztán dúltfúlt, dühöngött és felszólította a fiút, hogy hajtsa másfelé szamarát. Gábris azonban azt gondolta, mért menjen máshová, amikor a fűszeresnek ordíttat. Sinkó úr nem sejtette, hogy mesterkedés van a dologban, de mindenáron meg akart szabadulni a mindennapos ricsajtól, ezért egy nap rendőrrel várta Gábrist. A fiú látta és úgy vélte, jobb lesz, ha még nem ordíttatja meg Csűri csacsiját. — Itt van a csendháborító szamára biztos úr. — Nem tehet arról szegény állat, — védekezett rögtön Gábris, — a ló is nyerít és nem bántja senki. Dolgos állat az enyém, nem tehet róla, hogy rájön az ordítás. ) — Nem azért ordít, mert vered? — Dehogy verem, ez az én kenyérkeresőm. — Hát Sinkó úr, mit csináljak? — mondta a rendőr — nincs szabály a szamárordításra. Beszélje meg barátságosan. Utcai járókelők, mindenféle-fajta ember köréjük gyülekezett. Sinkó panaszosan mondta feléjük: — Kérem hallatlan! Az ember nem tudja megvédeni békéjét... Te, te Gábris, te tudnál valamit csinálni, hogy kellene elhallgattatni ezt a szamarat?... Gábris feje búbjára tolta katonasapkáját, megvakarta fejét. Nevetve válaszolt: — Ennek van egy módja. De nem érdemes megmondani, mert úgyis kinevetnek érte. Azt hiszik, tréfa. A fűszeres lelkendezett: — Csak ki vele? — Hát, ha az ember egyet-kettőt ordít a szamár fülébe, az úgy megijed, hogy legalább egy óráig nem ordít. Itt-ott csakugyan hitetlenkedő nevetéssel fogadták a különös gyógymódot. A rendőr otthagyta őket: bolondság az... De Sinkó úr hitt, mert attól várta, hogy megszabadítja a szamárordítástól. — Most meg lehetne próbálni... A szamár még nem ordított, — tette hozzá mondókájához Gábris. — Csináld, no. — Én nem! Az én hangomat ismeri! Tőlem nem fél! A kíváncsiak között álldogált néhány nyúltarcú, kopottan öltözött ember. Sinkó úr oda pislantott. — No, emberek próbálják meg. Adok borravalót. — Mi nem! — mondták és nevettek. Gyerekek jöttek, iskolásfiúk, azoknak is ajánlotta Sinkó az ordítást, de csak vihogtak, mintha megcsiklandozták volna őket és elszaladtak. — Egye meg a fene! Akkor majd én... — mondta Sinkó. Teljes erejéből elordította magát a szamár mellett. Csűri fülebotját sem mozgatta, a járókelők azonban nagy nevetésre fakadtak az onlítozó fűszeresen. Csűri csakugyan nem ordított. A fűszeres hitt, Gábris pedig vidáman ment tovább és arra gondolt, hogy már szamárrá tette a fukar csemegekereskedőt — most még lóvá kell tennie. Másnap délelőtt avar illatú, mélyarany őszi napsütésben Gábris csendesen zötyögött, mendegélt kocsijával a Harmat utca felé . .. Alig fordultak be a sarkon, egy toprongyos szőrös ember ugrott a kocsihoz és veszett farkas módjára kezdett üvöltözni. Gábris fel sem ocsúdott a meglepetéstől, s amikor a rendőr már nyakon csípte a lármázót. Megráncigálta kabátját és megkérdezte tőle: — Mit óbégat, koma? — A szamárnak. — Melyik intézetből szabadult? — Kérem, a Sinkó főnök úr fogadott fel, hogy ordítsak. Ha jön a szamár. Egy forintot ígért érte... Gábrisnak szörnyű nevető kedve támadt. Földhöz kellett vágnia sapkáját. A rendőr is nevetve feszengett egyenruhájában és méltóságában. Tavaszi szántás Szecskó Tamás fejlécrajza 213