Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)

1949-07-02 / 27. szám - H. Lányi Piroska: Törökbúza / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Copyright by CJ Idők 1949. 10. FEJEZET Treszka odarakta az ételt az asszonya elé T hogyan eszik. Vigyázott rá, hogy ne egyék nagyon s tesze,­san, meg hogy eleget egyék, mert olyan a nagysága, gyor­ha nem vigyáznak rá, nem eszik. Egyszercsak azt látja, hogy a fáradt arcán fut végig valami. — Tán csak nem sír má'? — mordult rá méltalan­kodva. — Ki bántotta? — Senki Treszka, senki, csak kicsit elfáradtam! — mondta a nagysága és a könnyein keresztül ránézett, hogy Könnyes nagy barna szemek! Most vette észre először, ez az asszony mennyire hasonlít az anyjára. sírnak, ha szenvednek, egészen egyformák. Az anyját Ha is látta egyszer sírva, akkor még csak kisasszonynak hívta és nem is mert szólni hozzá, mert ő a földön árult tojást, meg kis túrót, meg cikóriasalátát, a kisasszony meg ment a járdán, kockás ruha feszült nádszál derekán, a fején kicsi kalap a nagy konty fölött. Egyenesen tartotta a fejét, a száját összeharapta, a szeméből meg potyogtak a könnyek. Éppen így sírt, éppen ilyen volt akkor a szeme. Nagyon sajnálta akkor a kisasszonyt, szerette volna megkér­dezni, hogy ki bántotta, de ugyan hogy is szólíthatta volna meg? Bár utólag eszébe jutott, úgy kezdhette volna: Szép kisasszony, tessék venni friss tojást! ! A koránék, a Kicsi Mari, meg Giricsesné így szokták. Szegény boldogult Ursuné is értette, de ő nem ért hozzá, nem tud szólni, mintha a görcs összehúzná a torkát. De vajon mi is bánthatja a kisasszonyt? Mi baja is lehet egy ilyen úri kisasszonynak, aki még hozzá sokat tud, hogy másokat tanít, nem is mezítlábas olyan móc­gyerekeket, hanem cipős, szépruhás úri kisasszonykákat a polgáriban? Mit tudhatta ezt Treszka! Ugyan honnét is tudta volna, hogy akár darócból, akár gyolcsból, akár batisztból vagy finom selyemből van is az ing, alatta egyformám törékeny emberi szív dobog. És ahogyan utánanézett, eszébe jutott, hogy választás után egy magas, finom úrral látta a Kis­ asszonyt. — Biztos az a kedvese! — gondolta és szeretettel gon­dolt a magas úrra, de ahogy szemmel kísérte, látta, hogy a patika előtt nem a magas úr lép melléje, hanem egy kicsi, nagybajuszú, kövérkés és a Kisasszony mintha nem akarna vele menni, de azért mégis együtt meninek tovább. — Domin­inzsinér! — súgta a mellette áruló asszony és Kicsi Mari átkiáltott Giricsesné sátrába, hogy ez az új segédmérnök a kohóban. Nem szép ember, de azt mondják, jobb mint a régi volt- Muresán Lina férje eltörte a szer­számot, aztán le se vonta a bériből, pedighát azt úgy szokták... — Aztán elveszi-e a polgárista tanító­ kisasszonyt? — kérdezte Giricsesné mohón, mert ő a kofárkodás mással is foglalkozott. A járásban nem egy büszke mellett, úri­ kisasszonynak ő szerzett férjet, a legényembereknek meg szeretőt. Úgy kezdte, hogy kis tejföllel állított be a nagy­lányos házba és elmondta, hogy ez még ez a fiatal­ úr igen forgatja a szemét a kisasszony után. Szemmelláthatólag tüzet fogott. Másnap aztán bekopogtat a legénylakásra, szagos szappant, zsebfésűt kínál és közben elmondja, hogy ez meg ez a szép kisasszony érdeklődött a fiatalúr iránt. A többi aztán ment már magától, csak az elindítást kell érteni. Persze aztán hálából ez is fizet, meg az is fizet el­jegyzés után. Az esküvő után azonban már se tejfölt, se szagosszappant nem kínál Giricsesné, sőt inkább messzire elkerüli a házat. Isten tudja miért, de ez már kockázatos. Hát éppen, mert ez volt a mestersége, igen bántotta volna, ha a polgárista tanítókisasszony, meg a mérnök úr nél­küle is rendbejöttek volna. — Már hogy ez venné el? Ugyan, hiszen ez kisebb is nála! Azt mondják, hogy a Kaszinó bálján egész éjszaka az a hosszú Gerlefalvy táncoltatta, hát az hozzá is való... — Hozzávaló! Mit értenek az alatt, hogy hozzávaló? Honnét lehet tudni ki kihezvaló? Ő talán sohase fogja megtudni, vagy talán ilyen nyomorult senki gyerekének nincs is aki hozzávaló volna? — morfondírozott és egy pillanatig Mitrut látta maga előtt. Nem is Treszka látta, inkább érezte. A testében érezte, mintha benne volna a húsában, a csontjában... benn-benn... — És most megint urak jöttek. A polgári iskolai igaz­gató az egyik tanárral, meg a másik tanítókisasszonnyal, azzal a sárgahajú, széparcú kövérrel, akiről azt mondják, hogy éjszakánként román futának öltözik, úgy surran be a legénylakásokba... Ez most felemelte a kar­ját és odamutatott a sarokra:. — Odanézzen, Dirikém, milyen bájosan andalog a kis ártatlan az új segédmérnökkel. Ezzel talán hamarabb sikerül elvétetnie magát, mint Gerlefalvyval, annak még idejében megjött az esze...­­—­ Oh kérem, ez magánügy, ne firtassuk — szólt közbe a tanár, de az viszont nem magánügy, hogy összebratyizik az oláhokkal, szünetben karonfogva sétál a pópa leányával és olyanokat mond történelemórán, hogy azért, amiért valaki románul beszél, még lehet jó magyar. Hát kérem, ez meg­engedhetetlen, ez... ez felháborító, ezt nem lehet elintézni egy egyszerű konferenciai feddéssel. Nem is értem a Direk­tor úr végtelen türelmét! És ő még csak védekezni se próbált, csak hallgatott, mint akinek igaza van... más a helyében önként kérte volna az áthelyezést, nem igaz, Direktorom? — Ugyan kedves Professzorkám — csípte meg a kar­ját negédesen a sárgahajú — mit akar tőle, hát nem tudja, hogy szűrszabó volt a nagyiapja? Az igazi hazafias­érzés csak bennünk, nemesemberekben van! — mondta gügyögve, mintha valami hízelgőt mondott volna és köz­ben hozzásimult a tanárhoz, akire feleség és hét gyermek várt otthon. Egy darabig ott álldogáltak Treszka előtt. Hallotta, magába szívta minden szavukat. Nem értett meg mindent, de ő nem is a szavakból olvasott, hanem az arcokból. Nézett egyikről a másikra és rémület szorította össze a szívét, mert nyers gyűlöletet, fékezhetetlen gonoszságot lá­tott ezeken­­ a­z arcokon, mint odafent a hegyen mondják az emberek babonás félelemmel, a Draku, a sátán keze nyomát. Megriadva kapta le róluk a szemét, mint aki megirtó­zott valamitől. Merőn a tojásokat kezdte nézni, azok meg visszanéztek rá bárgyú, fehér szemükkel és a szép, zsíros túróra is jó volt nézni, meg a cikóriasalátára is, mert az egyiket fáradsággal készítette, a másikat pedig még nagyobb fáradsággal szedte. Ott találta a titkos salátai­ helyet Fogulec alatt a mocsaras réten, a 48-as ház romja tövé­ a­ben. Sok volt, szép, fémes kis levélkék, senki sem tudott róla. Ők maguk meg nem ették volna semmi kincsért, de az úrinépek szeretik az ilyesmit, igaz, hogy ők pecsenyét is esznek hozzá, ropogósra sült csirkét, meg sertéshúst-Legutóbb ő is kapott egy sült csirkecombot a Vinescu-lány lakodalmán. A konyhán segített, aztán titokban az egyik szakácsné adott egy darab főtthúst, mert a fazék­levest, meg a kalácsot, amit fizetségül kapott, haza kellett vinnie Ursuéknak. Ursuné akkor már nagyon beteg volt, nem tu­dott enni se, de azért a kalácsot, a szép, sáfrányos kalácsot bevette a­ szájába, elmajszolta, aztán kiköpte... ő meg csak nézte és képzeletben ő is majszolt, de ő nem kapott belőle, neki nem jutott... — Nem baj, majd egyszer, ha egész nagy leszek, el­megyek szolgálni a városba, nem úgy, mint ahogy a dok­toréknál voltam, hanem úgy, hogy nekem adják a bért... Akkor én is fogok venni magamnak mindenfélét. Cukrot is fogok venni a vásárban, meg kalácsot is, meg szívet is, a­minek tükör van a közepében, olyan tükör, amilyent Mitru mutatott odafent a Zsidóhegyen. És látta maga előtt tüzesen szikrázni a napot a kis kerek tükörben és látta Mitru olajbarna arcát, tüzes szemét, amelynek sugara égette a bőrét. Furcsa, már évek teltek el azóta, hogy Mitru el­ rwi •• ••Ii­" torokbuza — Regény -írta H. Lányi Piroska Hetedik közlemét 2

Next