Uj Kelet, 1919. október (2. évfolyam, 37-40. szám)
1919-10-09 / 38. szám
OKTÓBER 9. KOLOZSVÁR, 5680. THISR1 15, 1919. II. ÉVFOLYAM 38. SZÁM A MAI ÜNNEPI SZÁMUNKRA 3 KORONA A BETAKARÍTÁS ÜNNEPE A sátoros ünnepet az írás a „betakarítás ünnepének“ nevezi. Ilyenkor már learatott, csépelt a palesztinai földmivelő paraszt és a hombárban duzzadó halomban állott a búza. A szüret is megvolt: a pincében telve valának a boros tömbit. És a konyhában csordultig álltak az olajos kancsók: dús termés áldott aratása. A palesztinai paraszt ilyenkor megelégedett volt önmagával, földjével és Istenével. A jó termés örömére ünnepet rendezett. A Birák könyvében olvashatjuk, hogy a messzi ősidőkben a szőlőskertekben ünnepelték meg a betakarítás ünnepét, zenével, tánccal, jókedvű mulatozással. A föld népe, az egészséges kedélyű zsidó paraszt vigadott és áldotta kegyes istenét, kimegtermékenyítette a föld ölét, adott esőt és arany napot, adott bőséges szüretet. És ugyanakkor volt a vízmerítés ünnepe, mikor a zsidó paraszt már a jövőre gondol és esőért fohászkodik Istenhez. Pompázó színekkel van lefestve a talmudban ennek az ünnepnek lefolyása. Fáklyás, zenés halleluják szálltak Istenhez, az eső urához. A szentély udvarán lobogó örömtüzek gyúltak ki, amitől nappali világosság áradt Jeruzsálem utcáin. Boldog, mámoros őszi ünnep volt a betakarítás és vízmerítés ünnepe, melyről azt írja a talmud Sukkoth traktátusában, hogy „aki ezt az örömöt nem látta, az sohasem élt még örömet“. Igazi nemzeti ünnep volt, a diadalmas, kalászérlelő föld és a természettel egybeforrott nép ünnepe. És ugyanakkor megemlékezett a nép az ősökről is, a pusztában vándorló, bugyros elődökről, a honfoglalókról, kik sátorban laktak. „Ők is kimentek rendes lakásukból — mint a talmud mondja — és a sátorban, az ideiglenes lakásban ülték meg az ünnepet, nehogy elbizakodjanak és erejük érzetében megfeledkezzenek a zsidó Istenről, kitől minden áldás származik, így ünnepelt a szabad Palesztina boldog, egységes népe. Azután leigázták Palesztinát, a szentély rombadőlt, a nép rabságba esett, az ősi föld árván maradt, mert akik utánunk jöttek, azok csak futóvendégek voltak s a nép megindult a vándorlások végtelen útján. A betakarítás és vizmerités pompás ünnepéből nem maradt más nekünk, csak a sátor. De míg egykor a sátor csupán szimbólum volt, emlékezés a pusztát járó ősökre, nekünk a sátor állandó lakásunk lett. A sátrat magunkkal hoztuk és cipeltük hátunkon a római országutak porán, a Pirreneusok sziklarengetegein, ttopár lengyel mezőkön, délibábos zónákon, kacagó tengerpartokon, cipeltük a sátrat, egyre cipeltük és mentünk tovább, mert kergettek és nem volt időnk, hogy sátrunk cövekét a földbe erősítsük. A betakarítás boldog ünnepéből csak a sátor maradt meg nekünk és a fonnyadt ünnepi csokor. A természet szabad gyermekéből, a földdel egybeforrott egészséges zsidó parasztból sátorlakó, fáradt, szomorú vándor lett. Próbáltunk állandó házakat is építeni, köböl való hajlékot, de nem engedtek benne lakni és újra és újra nekivágtunk az országútnak, s ha jött az éjjel, ha jött a zápor, magunk fölé terítettük sátrunk fedelét. A sátor elkísért bennünket mindenhova, de az ünnep, a boldogság kiveszett belőle. Nem aratunk és nem szünetelünk. Nem fordítjuk szemeinket az ég felé esőért és nem aggódunk, ha szárazság sorvasztja a kalászokat. Elvesztettük kapcsolatunkat a természettel, a természetes élettel, az egészséges, kacagó ősökkel. Elszakadtunk a földtől, az életet adó humustól. Virágházi, mesterséges palántok lettünk, kik sehol sem tudtuk mélyre ereszteni gyökereinket, mert az első szél lesodort, az első dér megcsípett. De azért mi is ünnepelünk. Igaz, hogy ünnepünk vézna és vértelen, nincs benne szín és életes valóság, de ünnepelünk, rendületlenül megüljük a betakarítás és vízmerítés ünnepét. Az évezredek sűrű ködén keresztül már csak homályosan pislog az egykori örömlángok fénye, de azért mi is gyújtunk tüzet, fakó fényű gólusz lángocskákat. A vándorlások között eszünkbe jut a régi boldogság és elfog a vágy a szabad, természetes élet után. A száműzetés tizennyolc évszázada után most csillan fel az első lehetősége e vágyakozás beteljesülésének. Vissza kell nyernünk a régi, bensőséges kapcsolatot az ősi földdel, hogy újra em-