Uj Kelet, 1921. január (4. évfolyam, 1-21. szám)
1921-01-13 / 8. szám
2 oldal K—---------------Mi és a szocialisták Az erdélyi szocialista párt központi napilapja mai számában , Mi és a cionisták“ címen írott cikkében körvonalazza az itteni szocialistapártnak a cionizmussal szemben elfoglalt álláspontját. Mint megdönthetetlen tekintélyű megállapításra hivatkozik, hogy: ,a pártlapokban és pártkonferenciákon megállapították a cionizmusról, hogy a nacionalista burzsoázia zsidópártja". Nem lep meg bennünket a lapnak az a megállapítása sem, hogy : .mindenféle nacionalizmus egyúttal imperializmust és reakciót jelent“. A lényege azután a cikknek, hogy a szocialista párt, mint nemzetközi alapon álló párt, nem ismerhet el jogosnak semmiféle nemzeti pozgalmat, amiből természetszerűleg következik az is, hogy a zsidó proletárság nem lehet tagja a cionista pártnak. Vegyük először az internacionalizmus és a nacionalizmus kérdését. A nemzetköziséget úgy képzelni el, hogy az minden nemzeti választófalnak ledöntése, minden nemzeti sajátosságnak megszüntetése és a politikai, mesterséges határoknak a világdemokrácia győzelmével való leomlásán túl, az emberek bármiféle egyenlősítése, már régen túlhaladott álláspont. A népekre vonatkoztatva ez a felfogás ugyanannyit jelentene, mint hogyha a fekete rabszolgaságot, a négerkérdést, úgy akarták volna elintézni, hogy rászentek volna a feketékre, hogy váljanak fehérekké és akkor önmagától megszűnik az az elnyomás, amely csak feketebőrűségüknek következménye. A kérdés megoldása tehát csakis abban az irányban történhetett, hogy vannak emberek, akik feketék, de ez nem von le semmit embervoltukból, emberi méltóságukból és emberi bánásmódhoz való jogukból. Amint vannak emberi sajátosságok és tulajdonságok, ugyanúgy vannak népi sajátosságok és különbségek. Ezek természeti adottságok, amelyeket sem az emberi képességek fejlődése, sem a tudomány haladása megváltoztatni nem tudhat, sőt a tudományos és főképpen a természettudományos ismereteknek és világnézeteknek fejlődése odavezet, hogy ezekkel a körülményekkel, mint adottakkal és változhatatlanakkal számolni kell. Minden országban, ahol a szocialista pártok túl vannak a jelszavakon nyargaló és a szavaknk értelmét szőrszálhasogató politikán, eljutottak már idáig. A nemzetköziség fogalma a természettudományos világnézet felfogása alapján, amelyre a külföldi szocialista pártok szinte kivétel nélkül már régen ráhelyezkedtek, olyképpn r±vi ideálódott, hogy a nemzetköziség egy olyan keretet jelent, amelyen belül minden nemzetiség szabadon és egyenlő feltételek mellett fejtheti ki a ma nemzeti sajátosságait és fejlesztheti ki különös képességeit. Ahogyan a szocialista társadalom nem jelentheti a modern felfogás szerint az emberek uniformizálását, ugyanúgy a nemzetköziség sem jelentheti a népek életében azt. Minden sablonnak a felállítása, amelybe embereket vagy népeket akarnának belepréselni, vagy hozzáhasonítani, nem jelenthet egyebet, minthogy azt a fejet amely nagyobb a sablonnál, le kell ftni. Ahogyan a szocialista világnézet győzelme egy olyan társadalmat jelent, amelyben minden ember a megélhetés szilárd anyagi bázisán állva fejtheti ki szabadon legjobb képességeit, egyéni rátermettségét vagy kiválóságát az egész emberiség javára, ugyanúgy az igazi nemzetköziség győzelme azt jelenti, hogy minden nép szabad keretben egyenlő szabadságok és azonos tilalmak között fejtheti ki külön nemzeti sajátosságait és fejlesztheti külön népi géniuszát minden nép, tehát az egész emberiség javára. Az igazi nemzetköziség elvéből és felfogásából következik tehát, hogy minden népnek megadandók és biztosítandók a nemzeti életnek azok az előfeltételei és attribútumai, amelyek birtokában, a többi nép mellett és azokkal vállvetve fokozhatja a legmagasabbra teljesítményeit, munkálkodhat a legeredményesebben az emberiség közös kincsének gazdagodásán. Senki meg sem kísérelte még kétségbe vonni azt, hogy a zsidóság birtokában van olyan képességeknek, amelyeket ha mesterséges eszközökkel nem kényszerítenek álutakra és ha jogi fondorlatokkal nem korcsosítják el azokat, úgy a legnagyobb mértékben alkalmasak arra, hogy az egész emberiség javát szolgálják. A nem jelszavas és nem szűklátkörű, de a természettudományos értelmezésű nemzetköziségből természetszerűleg és logikusan folyik, hogy a zsidóságnak is biztosítani kell nemcsak a saját, de az egész emberiségérdekében a lehetőséget arra, hogy népi képességeit szabadon kifejthesse. Fölösleges viták elkerülése céljából írjuk csak ide, mert azt mindenkinek tudnia kell, hogy a népi képesség és sajátosság kifejtése eredményeiben teljesen mást jelent, mint ha a népnek egyedei külön külön teszik azt. A cionizmusnak mint nemzeti mozgalomnak semmi egyéb célja nincsen, mint a többi népnek már meglévő, vagy feltáró egyenlő feltételeket a népi képességek és nemzeti sajátosságok szabad kiélésére, a zsidó nép számára is biztosítani. Az igazi nemzetköziség szerint ezt megtennie nemcsak szabad, hanem kötelessége is. Ha a szocializmust a maga valójában, történeti hivatásában és a jövő társadalom kialakulását illetőleg regváró szerepében helyesen felfogó szocialista idáig eljutott, akkor, ha elfogulatlanul szemléli ezt a kérdést, elsősorban azt kell tisztázódva látnia maga előtt, hogy amíg a cionizmus jogos nemzeti mozgalom, addig a szocializmus jogos gazdasági mozgalom. A kettőnek ütközőpontja nincsen. Más kérdés azután, hogy mi lesz az állásfoglalása a cionista mozgalomban, mint nemzeti mozgalomban résztvevő zsidó proletároknak gazdasági mozgalmával, vagyis szocializmusával szemben. Erre nézve minden jó szocialistának azt kell kérdés tárgyává tennie, hogy a zsidó proletároknak egy fronton bár, de külön szakaszon való küzdelme árt-e az egész proletáriátus érdekeinek. Erre a felelet csakis tagadó lehet. Senki tisztánlátó ember el nem vitathatja, hogy a zsidó proletárt a mai társadalomban a proletároknak általában kijutó azociális elnyomáson kívül egy külön elnyomás éri zsidó voltáért. Hiszen a zsidó proletárt nemcsak a munkanélküliségnek, a nélkülözésnek réme kísérte állandóan, mint a többi proletárt, hanem még a háború előtti úgynevezett normális időkben is ott leselkedett a háta mögött a kiűzésnek, a földönfutásnak, a halomragyilkolásnak külön réme is. Joga van-e a zsidó proletáriátus öszszességének a maga szervezett erejével ezt a külön plusz elnyomást megszüntetni ? Igazi szocialista válasza erre nem problematikus. De ha konferenciák határozatainak százai és pártlapok cikkeinek ezrei akarnák ennek jogosságát elvitatni, mi sem természetesebb, minthogy az önfenntartás ösztöne, az önvédelem reflexszerűsége és a népi élniakarás évezredek megpróbáltatásain áttörő hatalma kártyavárként fújná el ezeket az ideológiai lovászüleményeket. De ilyet alkotni soha meg sem is próbáltak. Nem kétséges, távolról sem akarjuk elvitatni, hogy a tiszta szocializmus végleges győzelme ezt a kérdést kedvezően meg fogja oldani. Csakhogy a legoptimistább és legfanatikusabb szocialisták is túl vannak már azon, hogy határidőre ígérjék a szocializmus végleges diádalát. Különben is, ahol a zsidóság népi életet él, munkásosztálya ezen belül szervezkedik — mint minden más nép munkássága — és mint a zsidó nemzetiség keretén belül megszervezett munkáspárt, kapcsolódik a munkásság nternacionáléjába. (Poale Cion, Abdud háávádá, Hapoel hacain stb.) De marxista szempontból sem vitatható el a cionizmusnak, mint nemzeti mozgalomnak és azon belül a zsidó proletárok szocialista mozgalmának jogosultsága. A proletárnyomornak, a fokozódó társadalmi elnyomásnak, marxi felfogás szerint egyik legjelentékenyebb okozója az a tartaléksereg (Réséi vé Armói, amely a munkanélküliek százezreiből rekrutálódik, amely csapat a maga olcsó felkínálkozásával, mert életét akarja biztosítani, súlyos nyomást gya- A sirató írta: Mik L.-vuló Schwarz úr, a sirató felült az ágyon. Szeme homályos volt, az álom rajta csüngött a pilláján. Bágyadtan, tűnődve pislogott, mint egy kis mécses, mely az elmúlással küzd. Az ébresztő óra még ott dörömbölt a füle mellett, agyában is dörömbölt valami ismeretlen, nagy lárma. Testén zsibbadás zsongott át, fojtogató, szorongás, lüktető, vad jaj, mely végig rázta a porcait, az isait, az agyvelejét, mint a néma zokogás. Amikor leereszkedett az ágyról és meztelen lábát ráerőszakolta a padlóra, csendben és ijesztően megindult körülötte minden. Megindult körülötte az öreg szekrény, a mozsdótál, az asztal és a merev, fekete kályha. Méltóságteljesen indultak meg, kimérten, nyugodtan, hidegen, de aztán nyugtalan, rakoncátlan, gúnyos iramba kezdtek. Már ugrándoztak, futottak, táncoltak, sebesen keringtek. Olyan sebesen, mint egy őrjöngő körhinta. Schwarz úr csodálkozva meresztette ki a szemét. Fejét, melyben hangosan dörömbölt, kiáltozott és bömbölt a lárma, busán leejtette. — Dávid, — rikoltott be az ajtón Schwarzné, — hallod e, Dávid, elkésel! Már egynegyednyolc van, Dávid! Schwarz úr élettelen szemmel kereste a hangokat, melyek kívülről jöttek, rája hullottak, mint a pometező eső. — Egynegyednyolc, — mondogatta, — egynegyednyolc ... — Azám. Siess, mert elkésel, Dávid! De agyának zavaros lármája csak ezt zörögte körül: egynegyednyolc... egynegyednyolc . .. Felszegte a fejét és tétován menni kezdett Aprókat lépett, mint egy sánta veréb. Nagyon fáradt volt és nagyon mámoros, mintha álmában titkon nehéz és édes borok csúsztak volna le a torkán. — Dávid, mozogj már! Állsz, és bámulsz . . . mintha részeg lennél .. . Nem, nem, — tiltakozott Schwarz úr. — Nem, nem ... Láthatatlan karokkal viaskodott és siket és néma szavakkal vitázott. Schwarzné aggódva nézte roskadó, nyugtalan, tétova topogásit. — Valami bajod van, Dávid ? — Valami bajom ? — tűnődött Schwarz úr. — Nekem . . . valami bajom van ? — Arca elsötétedett, de utána halkan ráfutott ajkára a mosoly. — Dehogy van. . . dehogy van.. . — Akkor menj! Siess, öltözz! — Persze, persze, — bólogatott Schwarz úr és minden szó, mint a kalapács verődött a homlokához — Menni, sietni, öltözni. . . Persze, persze ... Lustán és fáradtan szedte a ruháit. Megnézdegélte azokat: idegen volt a kabát, a nadrág, a mellény, a fekete nyakkendő. És nehéz volt mind, csupa súly, nagy és gyötrő és leroskantó súly. — Ülj le már! Leült. Két tenyéré, letette az asztallapra, pillantását elengedte, beleszalajtotta a ködbe, mely, mint egy kövér felhő, úszkált előtte. Várt. Feje lekonyult, gyomrából émelygő is csúszott fel az ínyére. — Mire vársz? — kiáltott rá Schwazné. Mire vár? Rémülten emelte fel a fejét. Mire vár? — Idd ki a kávéd! Siess! Úgy nézel, mintha még mindig aludnál . . . Schwarz úr csak várt. Mire vár? Mire vár? Miért lármáz fejében az agyvelő, miért kopácsol a szív és miért fut olyan vészesen a vér, a vér . . . Mire vár ez a sok zaj, ez a sok sikoltás, ez a sok rohanás ? Mire vár ? Mire . . . vár? — Hallod-e, kilenckor temetés van, Dávid ... . UJ KELET Csütörtök, 1921 jan 13., IV. évf. 8. m.