Uj Kelet, 1921. január (4. évfolyam, 1-21. szám)

1921-01-13 / 8. szám

2 oldal K—---------------­Mi és a szocialisták Az erdélyi szocialista párt központi napi­­lapja mai számában , Mi és a cionisták“ címen írott cikkében körvonalazza az itteni szocialis­­tapártnak a cionizmussal szemben elfoglalt álláspontját. Mint megdönthetetlen tekintélyű megállapításra hivatkozik, hogy: ,a pártlapok­­ban és pártkonferenciákon megállapították a cionizmusról, hogy a nacionalista burzsoázia zsidópártja". Nem lep meg bennünket a lap­nak az a megállapítása sem, hogy : .minden­féle nacionalizmus egyúttal imperializmust és reakciót jelent“. A lényege azután a cikknek, hogy a szocialista párt, mint nemzetközi alapon álló párt, nem ismerhet el jogosnak semmiféle nemzeti p­ozgalmat, amiből természetszerűleg következik az is, hogy a zsidó proletárság nem lehet tagja a cionista pártnak. Vegyük először az internacionalizmus és a nacionalizmus kérdését. A nemzetköziséget úgy képzelni el, hogy az minden nemzeti vá­­­­lasztófalnak ledöntése, minden nemzeti sajátos­ságnak megszüntetése és a politikai, mester­séges határoknak a világdemokrácia győzelmé­vel való leomlásán túl, az emberek bármiféle egyenlősítése, már régen túlhaladott álláspont. A népekre vonatkoztatva ez a felfogás ugyan­annyit jelentene, mint hogyha a fekete rabszol­gaságot, a négerkérdést, úgy akarták volna el­intézni, hogy rászentek volna a feketékre, hogy váljanak fehérekké és akkor önmagától meg­szűnik az az elnyomás, amely csak feketebő­­rűségüknek következménye. A kérdés megol­dása tehát csakis abban az irányban történ­hetett, hogy vannak emberek, akik feketék, de ez nem von le semmit embervoltukból, emberi méltóságukból és emberi bánásmódhoz való jogukból. Amint vannak emberi sajátosságok és tu­lajdonságok, ugyanúgy vannak népi sajátossá­­­­gok és különbségek. Ezek természeti adottsá­gok, amelyeket sem az emberi képességek fej­lődése, sem a tudomány haladása megváltoz­tatni nem tudhat, sőt a tudományos és főkép­­­pen a természettudományos ismereteknek és világnézeteknek fejlődése odavezet, hogy ezek­kel a körülményekkel, mint adottakkal és vál­­tozhatatlanakkal számolni kell. Minden ország­ban, ahol a szocialista pártok túl vannak a jel­szavakon nyargaló és a szavakn­k értelmét szőrszálhasogató politikán, eljutottak már idáig.­­ A nemzetköziség fogalma a természet­tudományos világnézet felfogása alapján, amelyre a külföldi szocialista pártok szinte kivétel nél­kül már régen ráhelyezkedtek, olyképpn r±vi­ i­deálódott, hogy a nemzetköziség egy olyan keretet jelent, amelyen belül minden nemzetiség szabadon és egyenlő feltételek mellett fejtheti ki a m­­a nemzeti sajátosságait és fejlesztheti ki különös képességeit. Ahogyan a szocialista társadalom nem jelent­heti a modern felfogás szerint az emberek uniformizálását, ugyanúgy a nemzetköziség sem jelentheti a népek életében azt. Minden sablonnak a felállítása, amelybe embereket vagy népeket akarnának belepréselni, vagy hozzáhasonítani, nem jelenthet egyebet, mint­hogy azt a fejet amely nagyobb a sablonnál,­­ le kell f­tni. Ahogyan a szocialista világnézet győzelme egy olyan társadalmat jelent, amely­ben minden ember a megélhetés szilárd anyagi bázisán állva fejtheti ki szabadon legjobb képességeit, egyéni rátermettségét vagy kiváló­ságát az egész emberiség javára, ugyanúgy az igazi nemzetköziség győ­zelme azt jelenti, hogy min­den nép szabad keretben egyenlő szabadságok és azo­nos tilalmak között fejtheti ki külön nemzeti sajátossá­gait és fejlesztheti külön népi géniuszát minden nép, tehát az egész emberiség javára. Az igazi nemzetköziség elvéből és fel­fogásából következik tehát, hogy minden nép­nek m­egadandók és biztosítandók a nemzeti életnek azok az előfeltételei és attribútumai, amelyek birtokában, a többi nép mellett és azokkal vállvetve fokozhatja a legmagasabbra teljesítményeit, munkálkodhat a legeredménye­sebben az emberiség közös kincsének gazda­godásán. Senki meg sem kísérelte még két­ségbe vonni azt, hogy a zsidóság birtokában van olyan képességeknek, amelyeket ha mes­terséges eszközökkel nem kényszerítenek ál­­utakra és ha jogi fondorlatokkal nem korcso­­sítják el azokat, úgy a legnagyobb mértékben alkalmasak arra, hogy az egész emberiség javát szolgálják. A nem jelszavas és nem szűklátkörű, de a természettudományos értel­mezésű nemzetköziségből természetszerűleg és logikusan folyik, hogy a zsidóságnak is bizto­sítani kell nemcsak a saját, de az egész em­beriség­­érdekében a lehetőséget arra, hogy népi képességeit szabadon kifejthesse. Fölös­leges viták elkerülése céljából írjuk csak ide, mert azt mindenkinek tudnia kell, hogy a népi képesség és sajátosság kifejtése eredményeiben teljesen mást jelent, mint ha a népnek egyedei külön külön teszik azt. A cionizmusnak mint nem­zeti mozgalomnak semmi egyéb célja nincsen, mint a többi népnek már meglévő, vagy feltáró egyenlő feltéte­leket a népi képességek és nemzeti sajátosságok szabad kiélésére, a zsidó nép szá­mára is biztosítani. Az igazi nemzetköziség szerint ezt megtennie nemcsak szabad, hanem kötelessége is. Ha a szocializmust a maga valójában, történeti hivatásában és a jövő társadalom kialakulását illetőleg regváró szerepében helye­sen felfogó szocialista idáig eljutott, akkor, ha elfogulatlanul szemléli ezt a kérdést, elsősorban azt kell tisztázódva látnia maga előtt, hogy amíg a cionizmus jogos nemzeti mozgalom, addig a szocializmus jogos gazdasági mozga­lom. A kettőnek ütközőpontja nincsen. Más kérdés azután, hogy mi lesz az állásfoglalása a cionista mozgalomban, mint nemzeti mozga­lomban résztvevő zsidó proletároknak gaz­dasági mozgalmával, vagyis szocializmusával szemben. Erre nézve minden jó szocialistának azt kell kérdés tárgyává tennie, hogy a zsidó pro­letároknak egy fronton bár, de külön szaka­szon való küzdelme árt-e az egész proletáriá­­tus érdekeinek. Erre a felelet csakis­ tagadó lehet. Senki tisztánlátó ember el nem vitathatja, hogy a zsidó proletárt a m­ai tár­sadalomban a proletároknak általában kijutó azociális el­nyomáson kívül egy külön elnyomás éri zsidó voltáért. Hiszen a zsidó proletárt nemcsak a munkanél­­küliségnek, a nélkülözésnek réme kísérte állan­dóan, mint a többi proletárt, hanem még a háború előtti úgynevezett normális időkben is ott leselkedett a háta mögött a kiűzésnek, a földönfutásnak, a halomr­agyilkolásnak külön réme is. Joga van-e a zsidó proletáriátus ösz­­szességének a maga szervezett erejével ezt a külön plusz elnyomást megszüntetni ? Igazi szocialista válasza erre nem problematikus. De ha konferenciák határozatainak százai és párt­lapok cikkeinek ezrei akarnák ennek jogossá­gát elvitatni, mi sem természetesebb, minthogy az önfenntartás ösztöne, az önvédelem reflex­szerűsége és a népi élniakarás évezredek meg­próbáltatásain áttörő hatalma kártyavárként fújná el ezeket az ideológiai lovászüleménye­­ket. De ilyet alkotni soha meg sem is próbál­tak. Nem kétséges, távolról sem akarjuk elvi­tatni, hogy a tiszta szocializmus végleges győ­zelme ezt a kérdést kedvezően meg fogja oldani. Csakhogy a legoptimistább és legfana­tikusabb szocialisták is túl vannak már azon, hogy határidőre ígérjék a szocializmus végleges diád­alát. Különben is, ahol a zsidóság népi életet él, munkásosztálya ezen belül szervezkedik — mint minden más nép munkássága — és mint a zsidó nemzetiség keretén belül megszervezett munkáspárt, kapcsolódik a munkásság nterna­­cionáléjába. (Poale Cion, Ab­dud háávádá, Hapoel hacain stb.) De marxista szempontból sem vitatható el a cionizmusnak, mint nemzeti mozgalomnak és azon belül a zsidó proletárok szocialista mozgalmának jogosultsága. A proletárnyomor­nak, a fokozódó társadalmi elnyomásnak, marxi felfogás szerint egyik legjelentékenyebb okozója az a tartaléksereg (Réséi vé Armó­i, amely a munkanélküliek százezreiből rekrutálódik, amely csapat a maga olcsó felkínálkozásával, mert életét akarja biztosítani, súlyos nyomást gya- A sirató írta: Mik L.-vuló Schwarz úr, a sirató felült az ágyon. Szeme homályos volt, az álom rajta csüngött a pilláján. Bágyadtan, tűnődve pislogott, mint egy kis mécs­es, mely az elmúlással küzd. Az ébresztő óra még ott dörömbölt a füle mellett, agyában is dörömbölt valami ismeretlen, nagy lárma. Testén zsibbadás zsongott át, fojtogató, szorongás, lüktető, vad jaj, mely végig rázta a porcait, az isait, az agyvelejét, mint a néma zokogás. Amikor leereszkedett az ágyról és mezte­len lábát ráerőszakolta a padlóra, csendben és ijesztően megindult körülötte minden. Megin­dult körülötte az öreg szekrény, a mozsdótál, az asztal és a merev, fekete kályha. Méltóság­teljesen indultak meg, kimérten, nyugodtan, hidegen, de aztán nyugtalan, rakoncátlan, gú­nyos iramba kezdtek. Már ugrándoztak, futot­tak, táncoltak, sebesen keringtek. Olyan sebe­sen, mint egy őrjöngő körhinta. Schwarz úr csodálkozva meresztette ki a szemét. Fejét, melyben hangosan dörömbölt, kiáltozott és bömbölt a lárma, busán leejtette. — Dávid, — rikoltott be az ajtón Schwarzné, — hallod e, Dávid, elkésel! Már egynegyednyolc van, Dávid! Schwarz úr élettelen szemmel kereste a hangokat, melyek kívülről jöttek, rája hullottak, mint a pom­­etező eső. — Egynegyednyolc, — mondogatta, — egynegyednyolc ... — Azám. Siess, mert elkésel, Dávid! De agyának zavaros lármája csak ezt zörögte körül: egynegyednyolc... egynegyed­nyolc . .. Felszegte a fejét és tétován menni kez­dett Aprókat lépett, mint egy sánta veréb. Nagyon fáradt volt és nagyon mámoros, mintha álmában titkon nehéz és édes borok csúsztak volna le a torkán. — Dávid, mozogj már! Állsz, és bá­mulsz . . . mintha részeg lennél .. . Nem, nem, — tiltakozott Schwarz úr. — Nem, nem ... Láthatatlan karokkal viaskodott és siket és néma szavakkal vitázott. Schwarzné aggódva nézte roskadó, nyug­talan, tétova topogásit. — Valami bajod van, Dávid ?­­ — Valami bajom ? — tűnődött Schwarz úr. — Nekem . . . valami bajom van ? — Arca elsötétedett, de utána halkan ráfutott ajkára a mosoly. — Dehogy van. . . dehogy van.. . — Akkor menj! Siess, öltözz! — Persze, persze, — bólogatott Schwarz úr és minden szó, mint a kalapács verődött a homlokához — Menni, sietni, öltözni. . . Per­sze, persze ... Lustán és fáradtan szedte a ruháit. Meg­­nézdegélte azokat: idegen volt a kabát, a nad­rág, a mellény, a fekete nyakkendő. És nehéz volt mind, csupa súly, nagy és gyötrő és le­­roska­ntó súly. — Ülj le már! Leült. Két tenyéré, letette az asztallapra, pillantását elengedte, beleszalajtotta a ködbe, mely, mint egy kövér felhő, úszkált előtte. Várt. Feje lekonyult, gyomrából émelygő is csúszott fel az ínyére. — Mire vársz? — kiáltott rá Schwazné. Mire vár? Rémülten emelte fel a fejét. Mire vár? — Idd ki a kávéd! Siess! Úgy nézel, mintha még mindig aludnál . . . Schwarz úr csak várt. Mire vár? Mire vár? Miért lármáz fejében az agyvelő, miért kopácsol a szív és miért fut olyan vészesen a vér, a vér . . . Mire vár ez a sok zaj, ez a sok sikoltás, ez a sok rohanás ? Mire vár ? Mire . . . vár? — Hallod-e, kilenckor temetés van, Dávid ... . UJ KELET Csütörtök, 1921 jan 13., IV. évf. 8. m.

Next