Új Látóhatár, 1966 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1966 / 1. szám - Cs. Szabó László: A négy vonósnégyes. Emlékezés T. S. Eliotra
Acheron partján — a térképen Temze volt a neve — amint a tengődök a sárvíz és tűztenger innenső felén naponta körbe keringenek a földalatti vasutakon, se nem igazi sötétben, se nem igazi világosságban, gyűszűnyi félelmekkel, kávéskanálnyi örömökért. Megtanulta a tragikus párisi költőtől, hogy szürke pokollakó rejlik a földalatti utasok és utcai járókelők bőrében; fölismerte Mallarmé főpapi tisztét a nyelv újjászentelt oltáránál s Laforguehoz hangolta önsebző iróniáját. De közben maga nagyon is nem volt francia. Amiről első olvasásra azt hihetnők, hogy egy kísérteties párisi utca angolszász másolata, mintha a feltámadt Baudelaire egyszerűen átköltözött volna a Carrousel hídtól a Blackfriars hídhoz, igazából sivatagi völgykatlanhoz hasonlít, száraz emberi és állati csontokkal a fenekén. Örökös a vízhiány, örökös a száraz szél, örökös a por, örökös a zörgés,zizegés. Száraz kóróé az éjben, száraz ágaké a járdán. Ószövetségi táj ez, sáskavész után. Nem maradt levél a fán, sem a lelkeken. A látomás Ésaiásé és Jeremiásé, ha Baudelaire is a példa. Eliotban amerikai puritánok ivadéka csömörlött meg már a pokolnak se kellő embertársaitól, nem a mérgezett lelkű párisi dandy. Bibliaolvasó telepesek Úristene pusztít aszállyal az ő nagyvárosaiban; a kigúnyolt figurákon keménykalap, óralánc, gumikabát, kezükben összesodort ernyő, zsebükben filozófiai könyv, Bergson, F. H. Bradley, de olyan bűzlő alomról keltek föl teázni, kártyázni, gondolázni, gyáván flörtölni, amelyet már az Ótestamentumban vetettek férges kitagadottak alá. Gonddal válogatott nevük van e figuráknak, néha rászabták egy cingár bankhivatalnokra: Sweeney, Prüf rock, máskor — rokon csengésükkel — impotens aggastyánokat idéznek föl regék s a biblia félhomályából, mint Gerontion, Tiresias. A világon se volt még a szovjet irodalompolitika, mikor a fiatal Eliot már benépesítette Harvard kertes utcáit és a londoni hidakat „negatív hősei"-vel. Akiknek persze megvoltak a százados irodalmi elődeik. Ott, ahol talán a legkevésbé gyanítanak, Shakespeare hatalmas árnyékában. Alkotóikra, hosszú s méltatlan félefeledés után éppen Eliot világított rá a Jakab-kori tragédiaírókról és korai barokk költőkről szóló esszéiben. Mert az övék volt a franciánál is keserűbb, az a másik mesteriskola, melyet a doctus poeta elvégzett. A példa ismerős a magunk tájékáról. Babits, a pesti szemetesfiú, mozi, ligeti apacs, tüntetés és világosító udvar költője vérében hordta Zrínyit, Vörösmartyt s Vergilius deákos átköltőit. Visszatántorogva a mérgesgáz felhőkből az első világháború után, egy egész nemzedék ismert magára keresgélés nélkül Eliot csúfon,dáros, kopogó hangjában, kihívó sztakkatóiban. Csak a beavatottak tudtak a nevéről, nem volt se nemzeti intézmény, se Nobeldíjas, de már róla keresztelték el az évtizedet. 1922-ben megváltozott az angol vers élete, S az európai versé is. Akkor jelent meg maró, első korszakának summájaként The Waste Land, Weöres Sándor fordításában: A Puszta Ország. 2