Új Magyarország, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-04 / 1. szám
jeladója az állam, nyilván nincs szükség üzleti reklámra. Egy olyan társadalomban azonban, amelyben az üzleti verseny érvényesül, mindaddig nem lehet lemondani róla, amíg akárki más alkalmazza. A világ politikai fejlődése egyelőre, sajnos, még egyáltalán nem tart ott, hogy az államok közötti gazdasági, politikai, sőt az ezzel kapcsolatos kulturális verseny megszűnt volna. Mi jogon mondunk hát le arról, hogy ennek a kis országnak külföldi hírét támogassuk . Azt hisszük, ha mi ilyen puritánok leszünk és lemondunk a külföld tájékoztatásáról, mások ugyanerre az álláspontra helyezkednek? De ha senki részéről sem tennénk fel rosszindulatot, a külföld informálatlanságát nem sínylené meg külkereskedelmünk, idegenforgalmunk és egész gazdasági életünk? Amíg Európában az országok nemzetekben gondolkodnak, nekünk nincs jogunk kiszolgáltatnunk a magyarság nemzeti jóhírét. Amíg az európai demokráciák sajtószabadsága azt jelenti, hogy akár gondatlanságból, akár tudatlanságból, akár pénzért, akár összeköttetésekkel rosszindulatú, vagy téves információkat lehet közölni, addig nekünk nincs jogunk beletörődni abba, hogy mindez ennek az országnak csakis a kárára történjék! Szó sincs róla, nem akarunk propagandát! Nem akarunk egyszer így beszélni, egyszer úgy, másként, ha evvel beszélünk, másként, ha avval. Elegünk volt a hintázásból és az idegtépő hazudozásból. Nekünk megvannak a magunk bajai. Ezt nem titkoljuk és nem szépítjük. Mi ismerjük a múltunkat és hajlandók vagyunk az önkínnzásig menő következtetésekre. Viseljük a következményeket, vállaljuk a ránk rót penitenciát, gyakran éppen azok, akiknek a múst vétkeihez legkevesebb a közük. De vállalunk mindent, amit ránk róttak. Azontúl azonban szabad emberek módján akarunk élni és együtt akarunk haladni a világ demokratikus népeivel. A nyár folyamán a csehszlovák könyvkiadóknak itt járt képviselője csodálkozva rázta fejét: «.Nem is tudtam, hogy Magyarország ilyen gazdag. Talán még az Egyesült Államok sem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy ne költsenek külföldi propagandára. ” lehetetlen helyzet Tudom, mindenki azt hiszi, hogy az egész pénzkérdés. Pedig nemcsak az. Igen súlyos és felelős politikai kérdés is. Meg kell mondani, egész lehetetlen az az állapot, ami a Magyarországról szóló — külföldi hírek körül itthon van. Népünknek van, kell hogy legyen önálló külpolitikája. A csatlósgirtyát nem is annyira levetettük, mint lehúzták rólunk. A megadás, a sorsunkba való beletörődés és kivárás, a hintázás ideje is végetért. Most végre magunk akarjuk kezünkbe venni a sorsunkat. Nincsenek megalomániás ábrándjaink. Nem hisszük, hogy mi fogjuk vezetni Közép- és Délkeleteurópát. Nem hiszszük, hogy mint híd és összekötő, mi fogjuk közös megállapodásra juttatni a nagyhatalmak ellentéteit. De a politikánkat magunk akarjuk csinálni és annak el nem mosódott, határozott arcéle, legyen. Külpolitikánk alapja — ezt már százszor megfogalmazták — a Szovjetunióhoz és szomszédainkhoz fűződő szoros barátság. Ennek tagadása olyan alapvető lehetetlenség, mint az, ha Írország a háború alatt, mondjuk, Németországra építette volna külpolitikáját. Ezzel szemben azonban nyúlt, becsületes együttműködés valamennyi nagyhatalommal, minden hátsó gondolat nélkül és minden kisebb néppel előítéletek nélkül. Ennek a politikának és belső felépülésünknek sikere érdekében az országnak szüksége, van külföldi hitelére, egységes erejére és elhatározására. Ezen a téren lehetetlen állapotok vannak. Ne kerteljünk: ha külföldön megjelenik egy újságcikk, amely mondjuk a Kisgazda Párt szemével szidja az itthoni eseményeket, a Kisgazda Párt-i sajtó vág megértő arcot, ha a cikk a Kommunista Párt álláspontjáról kritizál, a kommunista lapok mondják: na, lám! Tisztában vagyunk vele, hogy a külföldi sajtóhangoknak nem egyforma a súlyuk. Tisztában vagyunk vele, hogy azokat itthon igenis fel kell használni önkritikára. De tisztában vagyunk azzal is, hogy a legrosszabb indulatú cikkek, amilyen például, a Sie under idézett tudósítása, már eleve számítanak rá,, hogy a cikket még itthon is lenyelik, mert nem a kártékony tendenciát nézik benne, hanem ki-ki csupán azokat a passzusokat, amelyek a másik oldalnak csak megmondják az igazat. Ez az állapot — erős szó — tűrhetetlen. Döntsenek végre: kell a koalíció vagy sem? Ha igen, akkor ennek sürgősen vonják le a külpolitikai konzekvenciáit. Ennek a csecsemődemokráciának belső hitelét is legmélységesebben fenyegeti az a helyzet, ami most uralkodik. Ennek a kis országnak a népe elvárja a vezetőitől, hogy teremtsék meg számára szellemi önvédelmének anyagi és politikai fegyvereit. De minél hamarabb. Az utóbbi időben az angol külpolitikai vonalvezetés problémái az angol sajtó és az angol közvélemény érdeklődésének középpontjába kerültek. Az elmúlt hetek politikai életében két olyan jelenségről számolhatunk be, mely tünetszerűen mutatja, mennyire foglalkoztatja az angol közvéleményt a külpolitikai vonalvezetés kérdése. Az egyik ilyen jelenség az októberi szakszervezeti kongresszus alkalmával a kormány külpolitikája ellen benyújtott indítvány volt, amely a kormány külpolitikáját támogató, körülbelül 3 millió szavazattal szemben 2 millió szavazatot kapott. Ismeretes továbbá, hogy a parlament új ülésszakát megnyitó trónbeszéd kapcsán a kormányon levő munkáspárt 56 képviselője módosító indítványt nyújtott be, mely az angol külpolitika irányváltozását követelte. Túlzás volna akár a szakszervezetek magatartását, akár a kormánypárton belüli ellenzék indítványát forrongásnak tekinteni, azonban mindkettőnek tagadhatatlanul van bizonyos tüneti értéke. Ez előre veti annak a lehetőségét is, hogy az angol külpolitika esetleg, lassan fokozatosan átminősülhet. Felszámolják a háborús jelenlegi angol külpolitikát , nem lehet egyszerűen egy nevezőre hozni, hiszen különböző tényezők határozzák meg. A munkáspárt irodalmában hatalomra jutása előtt olyan politikát, követelt, mely belpolitikájához hasonlóan az angol nép legszélesebb rétegeinek érdekeit ártja szem előtt, külpolitikai vonatkozásban pedig szintén a külföldi országok szélesebb néprétegeinek rokonszenvét igyekszik megnyerni. Tagadhatatlan, hogy a háború utáni külpolitika nem tartotta mindig szem előtt ezt az elképzelést. Sok tekintetben az előző kormányok külpolitikai elképzeléseinek bizonyos folytonossága is észlelhető. Ennek oka talán abban rejlik, hogy az uralmon levő politikai párt programmján kívül több más tényező is döntően befolyásolja a külpolitikai vonalvezetést. Némely vonatkozásban bizonyára szerepet játszik ebben a külpolitikai végrehajtó szervek folytonossága is. Nem hiszem azonban, hogy ez a döntő tényező. Inkább a katonai és gazdasági elgondolások voltak erős befolyással a jelenlegi angol külpolitika kialakulására- Katonai szempontok alatt azt értem, hogy ma még nem a béke, hanem a háború felszámolásának korában élünk. Éppen ezért ma még, — éppúgy, mint a háború alatt, — a katonai meggondolások igen jelentősen befolyásolnak sok olyan kérdést, mely külpolitikai jelentőségű is. Hiszen Európa és Ázsia jelentékeny része még mindig katonai megszállás alatt van és a katonai tényezők kötő szerepet játszanak a megszállott területek adminisztrációjában. A katonai védelmi elgondolások tehát, a háború utóhatásaként, — mind Angliában, mind a többi világhatalomnál továbbra is erősen befolyásolják a külpolitika irányítását. Az amerikai kölcsön ű angol külpolitikát meghatározó másik döntő tényező Anglia gazdasági helyzete. Anglia ma hitelező országból adós országgá változott át és termelését és kereskedelmét a lassú fokozatosan megvalósítandó kötött tervgazdálkodás alapjára helyezte. Angliának szükséges élelmiszerekre és nyersanyagokra is, melyeket csak tengerentúli országokból, főképpen Amerikából szerezhet meg. Ez szabta meg az Amerika felé való gazdasági orientálódást, melynek bizonyos politikai következményei nem maradhattak el. Az angol politikai és gazdasági életben számosan ellenezték, hogy Anglia felvegye az egyezer millió font összegű amerikai kölcsönt, minthogy eznnek ellenében bizonyos engedményeket kellett tenni az amerikai liberális tőkés termelési rendszernek. A nyersanyagokban, ipari termelőképességben és hálótérben egyaránt gazdag Amerika ma gazdaságpolitikailag körülbelül abban a helyzetben van, mint az annak idején szabadkereskedelmét propulgáló Anglia a XIX. században. Ezért Amerikának érdeke a kötetlen szabad árucsere, viszont ugyanez nem érdeke többé a gazdaságilag haladottabb, kötött i izdálkodáson felépülő brit rendszernek. A kölcsön felvétele és az ezzel kapcsolatos engedményes megtétele elsősorban belpolitikai szükségsűrűségből fakadt. Az angol munkáspárt ugyanis az 1245ös választdsok folyamán aratott döntő gőzelmét elsősorban annak köszönhette, hogy kötött gazdaságii programja magasabb életszínvonalat és a munkanélküliség kikipöbölését helyezte kilátásba, elentétben a konzervatívpárttal, mely a XIX. század liberális mozifalmának „laissez fairéelvét tűzti zászlójára. A mandátum négyévre szól, a háborúból békébevezető időszak súlyos problémát azonban négy év alatt nem lehet megoldani. A munkáspártnak feltétlen érdeke, hogy kormány képes többségét az elkövetkezendő általános választások során ne veszítse el és ezért belpolitikai, taktikai okokből elfogadta a t elveivel bizonyos mértékben elentétes kölcsönt, hogy így a választófőnarc mindenekelőtt a közellás terén azonnali előnyöket vasújthasson és ezzel biztosítsa a párt kormányzatának tartósságilyt. Az amerikai kölcsön segítségével Anglia lélekzethez jutott és lehetővé vált számára a rioszabb évlajú tervgazdaság kiépítése, mégpedig anélkül, hogy a népesség életszínvonalának a háborúsi színvonal alá kellett volna süllyednie, fejeződött be. A három világhatalom mindmáig még hozzá sem fogott a világvonatkozásban legfontosabb két probléma rendezéséhez: Németország és a Távolkelet újjászervezéséhez. Mindaddig, amíg ezek a kérdések rendezés alatt állnak, — e problémáknak a középkeleti és perzsiai erőviszonyok, Trieszt és az olasz gyarmatok kérdése, a dunai hajózás és a görög kérdés csak függvényei, — számolnunk kell azzal, hogy a világhatalmak taktikai csatározásai folytatódni fognak. Kétségtelen, hogy a múltban a nemzetközi konferenciákon Anglia és az Egyesült Államok sokesetben közösen foglaltak állást a Szovjetunióval szemben. Ennek magyarázatához a gazdasági és egyéb kapcsolatokon kívül az is hozzátartozik, hogy az angol külpolitika egyben brit birodalmi külpolitika is, mely szem előtt tartja a tengerentúli domíniumok állásfoglalását. A második világháború folyamán különösen a csendesóceáni brit országokkal kapcsolatban nyilvánvalóvá vált, hogy az angol flotta, illetve légi és szárazföldi haderő ma már nem tud kellő védelmet biztosítani a tengerentúli domíniumoknak, mint ahogyan a XIX. században tette. Ez részben Amerika feladatává is vált. Nagybritannia feloldja az ellentéteket . feltehető, hogy a most elkövetkező időkben, amikor majd Németország és később a Távolkelet problémái kerülnek megoldásra, továbbra is időleges ellentétek fognak kialakulni, mégpedig elsősorban a Szovjetunió és az Egyesült Államok közö. Az is lehetséges, hogy Anglia egyes esetekben a jövőben is az amerikai álláspontot fogja támogatni. Nem szabad azonban túlzott jelentőséget tulajdonítanunk ezeknek a taktikai csatározásoknak, melyek a világ különböző földrészein fennálló, néha ellentétes érdekek egymással szemben való kijátszásán alapulnak. Meggyőződésem ugyanis, hogy az angol külipolitika hosszabb távlatú stratégiájában semmiképpen sem válhatok a dinamikusan fejlődő amerikai tőkés termelési rendszer függvényévé, hanem belpolitikai képletének és földrajzi helyzetének megfelelően a kiegyenlítő tényezők szerepét játssza majd az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Anglia hosszútávlatú politikája ugyanis — nézetem szerint— lassan, fokozatosan a Szovjetunióval kötött szövetségi szerződés kimélyítésének irányában is átminősül majd. Anglia már csak azért sem folytathat semminemű kizárólagos szövetségi politikát, mert földrajzilag európai ország ugyan, de ugyanakkor a domíniumokkal és gyarmataival való kapcsolatainál fogva tengerentúlra kiterjedő birodalom. Éppoly kevés** felelne meg tehát Anglia mai adottságainak, ha politikájában kizárólag Európára, illetve a leghatalmasabb európai hatalomra, a Szovjetunióra támaszkodni, mintha az Amerikával, illetve a tengerentúli domíniumokkal való kapcsolata határozná meg egyedül külpolitikai vonalvezetését. Angliának, mint európai hatalomnak, feltétlen érdeke az angol-szovjet szövetség elmélyítése, ugyanakkor tengerentúli érdekeire való tekintettel illogikus volna azonban az Egyesült Államok ellen irányuló politikát folytatnia. A munkáspárt által kormányzott, tervgazdálkodáson felépülő Anglia — meggyőződésem szerint — közvehítő szerepet fog betöltenia Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Ez lassan feloldja majd azokat az ellentéteket, melyek a háború befejezését követő időszakban a világhatalmak közöt felléptek- A newyorki konferencia alkalmával észlelt enyhülés is ennek előjele és ezt a folyamatot szorgalmazzák azok a tünetszerű megmozdulások, melyeket nemrégiben az angol politikai élet és közvélemény terén tapasztalhatunk. Anglia a XIX. század egész ideje alatt liberális külpolitikát folytatott és a haladó szellemű törekvések támogatója volt. Nem valószínű, hogy az angol külpolitika hosszútávú vonalvezetése eltér majd ettől a hagyománytól, mint ahogy ezt Angliának Indiával és Egyiptommal szemben tanúsított gesztusa is bizonyítják. A XIX. században Anglia liberális szellemű külpolitikájának sikerült európai és tengerentúli vonatkozásban olyan egyensúlyi helyzetet teremteni, mely 1815-től az első világháború kitöréséig a krími és francia-orosz háború kivételével megakadályozta nagyobb európai konfliktusok kitörését. A háború felszámolásának korában főképpen taktikai meggondolások határozzák meg az angol állásfoglalást. Azonban ismétlem, nem szabad szemetül tévesztenünk a hosszútávlatú stratégiát, mely csak fokozatosan válhatik tervszerű külpolitikává. Szilárdan hiszek abban, hogy a jövőben az angol külpolitika hosszútávlatú vonalvezetése képes lesz fenntartani azt az egyensúlyt, mely a következő nemzedékek békéjének biztosítéka. Az angol külpolitika irányvonalai Írta: Révai Anddrás . A cikkíró a londoni Szabad Magyarok Egyesületérfeli v. elnöke, a háború alatt a BIJC «Candidus» néven ismert külpolitikai hírmagyarázója, a kétévi távollét ukin Magyarországra érkezett. Az angol politikai élet alapos ismeretében írott tanulmányát örömmel nyújtjuk át olvasóinknak. Bevert brit külügyminiszter autógrammot ad Január 5, 9, 12, 10, 19-én 3 órakor Égető Új Mif G'it ROKSZ.) A Birodalmi külpolitika különböző, nem mindig összhangozó komponensekből összeített angol külpolitikai irányhoz ,az a körülmény is hozzájárult, hogy a háború utáni viszonylagos hatalmi pozíciók végleges kiépítése még távolról sem A ■*1 1947. JANUÁR 1. A NÉPSZAVA hetvennizödik évfolyamába lép. A népszerű napilap neve szorosan összefügg a magyarországi munkásmozgalmak történetével. Csak aki a múltat úgy tudja látni, amilyen valóban volt, csak az tudja méltányolni azt a mérhetetlenül nehéz utat, amelyet a lap a betiltások és kényszerű megalkuvások skyllái és charybdisei között megtett. Nehézségei a magyar munkásság nehézségei voltak, sikerei a magyar munkásság sikerei, de 1942-ben, a híres karácsonyi száma megmutatta, hogy az egész ország sorsával összenőtt. A kis hetilapból az ország egyik legjelentősebb napilapja lett. Az U. M. örömmel köszönti jubileumát ünneplő laptársát. észletre is kapható rádió • rasile • rézilip • kávéfízs • csillár KRISTÁLY RÁDIÓHÁZBAN Király utca 59 B. Zeneakadémiával szemben Vidékre Válaszbélyig