Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)

1991-11-01 / 160. szám

BÁLINT B. ANDRÁS Mindenek, szentek Sűrűbben járok temetésre mostanság, noha az életnek ez az utolsó ünnepélye nemigen villanyoz fel. De végső búcsút kell venni az útrakelőktől: harmincéves baráttól, hetvenéves szülőtől kilencvenéves nagynénitől. Hosszú vándorlás vár rájuk, mindahányunkra, lélektársaim. Kíséri a koporsószögezés ritmusa, kontár kántor fancsali gyászéneke. „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem — és ebbe más is belehalt már.” Költő fivérem, József Attila valóban elkészítette harminckét röpke esztendejének summázatát. Szomorú számvetés, összegzése pokoli kínnak és kilátástalan szép reménynek. De miben is bízzon az ember, aki erre a vad földi futásra ítéltetett? Legföljebb abban, hogy minél előbb a célba ér. S közben tekintget jobbrabalra. Villanások. Egy női szem- és kebelpár, szöszke kisgyermek kócos mosolya, baráti szavak, hegyek mögött a lebukó nap kárminpirosa. Rubin bikavér csillan a metszett pohárban. Asszony! sírásból támad halk zongoraszó. S már vége. Az ember voltaképp utolsó percéig javíthat elrontott életén. Bűnbánatot tarthat, megbocsáthat, kezet nyújthat ellenségeinek. "Szerethet, hogy őt is szeressék. Így november elején, mindenszentekkor, vagy halottak napján kiballaghat a sírkertbe, mécsest gyújthat, elmormolhat egy röpke fohászt. Uram irgalmazz a meghalt híveknek! Az örök világosság fényeskedjék nekik!... Lobognak a gyertyák, hajladoznak a fehéren lángoló krizantémok. A nyugvókért, s érettünk, előholtakért. Fekete kendős aszszonyság a szomszéd fejfánál meghúzza lapos snapszos üvegét. Didereg a lelke, ő talán még nem jobbította ballépéseit. Mindenszentek napján az üdvözülteket köszöntjük. De gondolnunk kell a kárhozottakra és a purgatóriumban senyvedőkre is. Valamit talán ők is elkövettek azért, hogy mi méltóbban éljünk. Persze nem élünk szebben, de az esélyünk megvolna rá. Hála mindazoknak, akik az életüket áldozták: vér és könny árad a tengerekben. Kell egy csöndes óra ezen a fagyos novemberen, távol utcazajtól, üzlettől, politikától. Amikor áttekintjük, mit vétettünk, miben hibáztunk, hogyan tudjuk jóvátenni bűneinket és önmagunkat. Fogas kérdés, azonnal nem is szabad felelni rá. A magány üressége többet ér a látványos vezeklésnél. Suhognak az önvád korbácsütései, és próbáljunk másokra is gondolni — a másság elfogadásának türelmével. „Én úgy vélem, ha kimegy e falak közül, a világban is szerzetes maradsz —, mondta halála napján Zoszima sztarec Aljosa Karamazovnak. — Sok ellenfeled lesz, de még az ellenségeid is szeretni fognak. Sok boldogtalanságot hoz rád az élet, de éppen attól leszel te boldog, és áldod majd az életet, és másokkal is áldatod — ami a legfontosabb.” Hozzánk is szól a szent sztarec. Ott ül a szemközti sírkövön, imát rebeg a szája, reánk veti mélybarna szemét. CZAKÓ SÁNDOR Vidámíts meg minket... Én, a katolikus, mondjam el, hogy mi történt Wittembergában, 1517. október harmincegyedikén? Ezen tűnődtem. És láttam azt a kisfiút, akit a nyári zápor után a vizesárokba mártogattak az Orsi Attiláék. Erős, nagy, vastag nyakú kálomista fiúk. Viribellel kacsalikus — biztatták a fuldokló srácot. Az én gyerekkoromban, valami ősi hagyományokra viszszamenően, szigorú szabályok szerint szervezett gyerekbandák működtek faluszerte. Időről időre összecsaptak, ádáz csaták folytak. Bár nem kifejezetten vallásháborúk voltak ezek, de nagyon jól emlékszem, hogy katolikus gyereknek kockázatos dolog volt az öreg utcára menni, kivált, ha nem odavaló banda tagja volt. A mi csapatunk jobbára katolikusokból állt, de föl sem merült bennünk semmi kétely Horogh Nándival, a vezér helyettesével kapcsolatban református hite miatt. Kátai Lali, az egyik „tisztünk” is református volt, vagy talán evangélikus? Vajon, hitszegők voltak ők? — teszem föl utólag a kérdést. — Árulók? Mit árultak el? A barátságot, vagy a hitet? Miért lett jó barátom, s az ma is Dénes Janó, a református fiú? És miért nem lett Pali is az, amikor ugyanúgy pajtáskodtunk? Vagy mégsem úgy? Gyütt ment pápista — mondta ő. — A te őseid is azok voltak, mert előbb volt katolikus vallás, mint a református — replikáztam én. — A tiétek volt előbb, de a miénk az igazi. — Ha ti olyan igazak lennétek, akkor visszaadnátok a régi templomunkat, amit akkor építettek a katolikusok, amikor még Luther meg se született. — Hogyne, hogy újra telerakjátok a bálványaitokkal ! Nem azért nem lettünk barátok Palival, mert egyikünk református, a másik meg katolikus, hanem, mert ellenségek voltunk (lettünk). Buta, a hithez, a vallásossághoz méltatlan vitákat folytattunk. Gyűlölködtünk. Az sem tette volna igazabbá vitánkat, ha teológiai bölcselmekből gyártunk rafinált pukkancsokat, alattomos taposóaknákat. Nem, mert a nemes különbségek és azonosságok tisztelete helyett, a nemtelenségek kicsinyességeivel fröcskölődtünk. A test gondolataival, azok pedig ellenségesek Istennel — mondja az írás. Hitünk szerint Isten gyermekei vagyunk, ezért, ha ellene, akkor egymás ellen is vagyunk. Mindez fordítva is igaz. Simul iustus et peccator: igaz és bűnös egyszerre — foglalja össze (emberi) létezésünk paradoxonét Luther. Véges történeti szereplésünk mérhetetlen lehetősége végtelen nagy szabadságunk, és önrendelkezésünk még magával Istennel szemben is. Igaz és bűnös egyszerre. De választhatunk is. A test gondolatával gondolkodunk, és ellenségeskedésben leszünk Vele, vagy elfogadjuk, befogadjuk az ő vég nélkül áradó szeretetét? Mit is mond az írás? Nem abban van szeretet, hogy mi szeretjük Istent, hanem, hogy ő szeret minket. Ebben tárul fel a véges és végtelen együttvalóságának titka. Létezésünk, létezhetőségünk titka. Csak Isten elfogadott szeretetét tudjuk, mint saját szeretetünket embertársainknak adni. A végtelen a végesnek adja kifogyhatatlan képességét. Ha vele szemben állunk, olyanok leszünk, mint a süket rádiókészülék, az adáshullámok özönében. Emberhez, hithez méltatlan vitatkozásokra, gyermek- és felnőttkori gonoszkodásokra, a kivagyiság értelmetlen harcaira leszünk csak képesek. Egy fedél alatt lakunk ebben a világban, ebben a hazában. Igen nagy szükséget szenvedünk ma, mert felettébb hangos a reménytelenséget hirdetők kórusa. Ki más, ha nem az Isten, szeretetét elfogadó ember képes az Ige szavával a reményt, a hitet táplálni, a kegyelmet kérni, hogy tudjunk örvendeni és vigadni is minden mi időnkben; hogy a megtisztulás vágyával elindult reformáció napján, a megtisztulást ma is annyira óhajtó, igaz szívvel együtt tudjuk imádkozni Mózesnek, Isten emberének imádságát. Négy kis öregasszony tipeg a kijárat felé, utánuk imbolyog a harangszó. A freskók szentjei hűvös áhítatba merülnek, az oratóriumban a templomépítő kegyúr, az enyészettel dacoló Festetics Kristóf tekintete villan. Mintha azt mondaná: lássátok, feleim, aki épít, megérdemli, hogy megemlegessék az utódok. Nos, ugye, ma is a legszebb műemlék a somogyi parton a keresztúri templom? Igen, válaszolok gondolatban, miközben a rokokó ízléssel faragott szószéket, a szép freskókat nézegetem; igen, az építő nevét azért sem felejti el az utókor, hogy jó példaként időnként fölemlegethesse. Kegyelmed, Festetics Kristóf, aki, úgy tudom, a rebellis Béri Balogh Ádám sógora volt, és szívós pereskedések után sikerült csak elérnie, hogy Mária Terézia a birtokaiban megerősítse — építő uraság. A megnyugtató királynői kegyben ezúttal egy alkotó szellemű ember részesült, aki Keresztúron a templomon kívül szép barokk kastélyt is emeltetett, amelyet ma a műemlékekben meglehetősen szegény déli parton ugyancsak nagy becsben tartanak. Persze, kegyelmed valószínűleg csodálkozna, ha látná, hogy a turistaházzá alakított kastély falán most Bél Mátyás profeszszor uram muikásságára hívja fel a figyelmet egy emléktábla, bár én feltételezem, hogy egykori vendégétől nem irigyelné ezt a dicsőséget. Megvallom, még azt is valószínűnek vélem, hogy az emléktáblán olvasható két hexameterért méltó „pályadíjat” ajánlana föl a kiváló literátornak, Keresztury Dezsőnek, aki így írt: „Bél kutatott, hogy feltárhassa, mi él a hazában / s megdúlt tájain újra virulhasson Magyarország.” Mert bizonyára kegyelmednek is fájt a feldúlt tájék, az elbitangolt Magyarország, és vajon miért hívta volna házába a tudóst, ha nem becsüli tudományáért, hazafiúi buzgalmáért. Igen, „Bél kutatott, hogy feltárhassa, mi él a hazában”, a török járom, a labanc járvány utáni szorgos deákjai kérdőíveket kaptak tőle, mielőtt vakációra utaztak vármegyéjükbe, hogy pátriájuk adataival térjenek vissza rektorukhoz, leveleket küldött szerte az országba lelkészekhez, oskolamesterekhez és más írástudókhoz azzal a kéréssel: tudassák őt, az ismeretekre szomjúhozót szűkebb hazájuk állapotáról; s ha tehette, maga is utazott, keresztül-kasul járta az országot, hogy megalkothassa nagy művét a hazáról. Kegyelmed akkor somogyi alispán és országgyűlési követ úr volt, a pozsonyi diétán ismerkedett meg Bél Mátyással, s 1731 telén meleg szívvel, jó szóval Ke-resztúrra invitálta. A tudós jól érezte magát itt, kegyelmed mindent elkövetett, hogy kellemes körülmények között alkothasson, lehetővé tette számára, hogy tüzetesen megismerhesse a Balaton sajátos világát. „Van itt Festetics Kristófnak lakóháza — írja —, amely pihenésre kiválóan alkalmas. Mert az elvonultságnak kedvező csendet kínál és egyfelől a tó közelsége, más oldalról a sok liget is jóleső alkalmat nyújt a szórakozásra, egyrészt a balatoni halászat, másrészt a vadászat sokféle lehetősége által. Nem egykönnyen találni e helynél egészségesebbet és kellemesebbet, mert szemközt a tóra tekint, túloldalt pedig bájos dombokra és hegyvidékre nyílik kilátás.” Somogy megye tóparti részére vonatkozó értékes feljegyzései ránk maradtak ugyan, de a nagy mű, sajnos, nem teljesedhetett be. Miért nem? Mert még kevés volt a lábadozó hazában a kegyelmedhez hasonlatos nemes úr, ki saját jól felfogott érdekét az országéhoz igazította volna, kevés széles látókörű megyei úr akadt, aki Bél Mátyás gyönyörű vállalkozását megértette, segítette, ám jóval több volt, aki legyintett „kérdéseire” és írásos küldeményeivel befűttetett az udvarház kandallójába. Bizony, Festetics Kristóf uram, ha kegyelmed nem hagy ránk Keresztúron két szép barokk műemléket, Bél Mátyás vendégül látásáért akkor is megemlegetnénk, most pedig azt mondjuk: méltó őse volt a másik, a nagyobb Festeticsnek, aki a közeli Keszthelyen Georgikont alapított és Helikont teremtett. Szipudl Andris Keresztúri pillanatok I. évfolyam, 160. szám , POLGÁRI NAPILAP ILLÉS SANETOR Most újra felfénylik bennem annak a régi alkonynak az emléke, amikor kis bácskai tanyánkon a kút kávájának dűlve hallgatóén az estét vártuk apámmal. Ő már azt az el nem múlót, mert beteg volt, s bizonyára ez tehette borongóssá az arcát és remegővé a hangját: „Látod azt a szekeret? így vigyetek majd engem is!” —mutatott a dűlőút irányába. A dűlőúton ökrös szekér ballagott, méltóságteljesen. Akkor ellágyulva megígértem. Ilyen ökrös szekéren viszszük majd ki a temetőbe. Aztán nem teljesítettem a kérését, csak álltam bénán a koporsója mellett, mert elkésve érkeztem haza, mások intézték a temetést. Hányszor gondoltam azóta, keserűen, a be nem tartott ígéretemre? Hiszen, az lett volna méltó hozzá, egy tanyán felnőtt, földet imádó bácskai paraszthoz, a fenséges ökrös fogat, amelynél nincs szebb és ünnepélyesebb, pompásabb és gyászosabb. Felrémlik előttem: négy fehér ökör lehajtott fejjel, nagy, bólogató szarvakkal, viszi a fekete koporsót. Királyibb temetést el se tudok képzelni. Nem így történt. S én akkor, ott, a sírnál, amelytől utolsóként távoztam a mamával a karomon, megfogadtam: eljövök majd mindig Hozzád, bárhol is legyek, hogy beszélgessünk, s ott folytassuk apám, ahol abbahagytuk a kis tanyán, amikor elbúcsúztunk. Én a háborúba indultam, a hazát védeni. Ne haragudj, hogy nem tudtam megvédeni... Most nehéz szívvel gondolok arra is, hogy a sírod mellett tett ígéretemet se tudom az idén teljesíteni. Nem vihetek neked virágot a vajdasági Temerinbe, ahol nyugszol, a tömegsírba elföldeltek mellett. Talán szellem kezeddel át is nyúlhatsz hozzájuk. Halottak napján én nem lehettem ott a gyertyával, és a virággal, mert határ választ el bennünket, és aknazárat telepítettek a határra, riadt félelem kavarog a Bácska fölött, ennyi év után se múlt el az iszonyat és a rettegés, amit mesterségesen a szívekbe palántáltak. Fegyverek ropognak, tüzek égnek, lázasak és félelmetesek az éjszakák. Több mint hetven esztendeje nem szűnik meg a szorongás ezen a tájon, amelyről azóta örökre eltűntek a lassan ballagó ökrös szekerek is. Tudom, akkori kívánságod nosztalgiából fakadt, sóvárogtál a régi élet után. Azóta eltűnt az a régi világ, amikor még magyar nóta szállt a táj fölött, s eltűnt vele a nyugalom és a béke is erről a vidékről. Fegyveresek járják ma az utcákat, katonai behívókat kézbesítenek a magyar fiataloknak, elnémultak a lakodalmak, és az éjszakában kettős reteszre zárják a kapukat, meg a szíveket. Az emlékezés apró gyertyalángját nem vihetem haza. Apám, itt gyújtom meg a mama sírja mellett a Tiédet is, hogy két lány viaskodjék, hajladozva besélgetve egymással. Az egyik a te néma fájdalmad, a másik a mama üzenete Hozzád. Tudod, ő mindig bátorított bennünket. Benne mindig a reménység lobogott, a tiszta paraszti erkölcs erejének tüze. Azt a virágot, amelyet az idén a sírodra szántam, a mama fejfájára tűzöm, de hiszek abban, hogy a Te sírod se marad azért virág nélkül, ott, a bácskai Temerinben, amelynek magyarjai fölött nehéz, komor felhők gyülekeznek. Emlékszel tán, hogy hordtunk egykor virágot a tömegsírba gyilkolt ártatlanoknak? Halottainkhoz menve, mindig ott vitt el az utunk az ő jeltelen sírjuk mellett (olykor őrizték is, fegyveresek, talán attól rettegve, hogy feltámadnak, és kiáltani mernek!), s akkor elhaladva a ledöngölt, földdel egyenlővé tett tömegsírra, véletlenül ráejtettünk egy-egy virágot, így virágzott ki reggelre mindig a sírhelyük, mintha csoda történt volna. A szeretet és az emlékezés volt ez a csoda. Gondolom, az idén is akadt a temetőbe látogatók közül valaki, aki a Te sírodra is leejt egy virágot helyettem a halottak napján. Gondolatban én is ott vagyok veled ezekben a napokban, amikor halotainkra emlékezünk. Egy fáradt, öreg gyerek, aki már szintén várja azt a négyökrös szekeret... Abinanum Nyomda Falalat vezető; LOSONCZY GYÖRGY vazérigazgató. ISSN 1215-185 Bp. ISSN 1219-1388 vWik. L FsM^voltMzlA: KOCSIS lmihAly FovstVmztS^MlyanM: NS3 OY. JANOS LADlgugató; on. vAh helyi ancxiAs SmItMAcAg: 106S Budapwt vm., RAIt( Sziláni (Somogyi Ma) u. 6. Potta Haktai O Budapast Pf.: 199 TiktHWK 118 S009.122-2904.142-6923,142-9379 Napi azailteaztéa (délután): 122-2099 Tilalax: 138-3313 atkáraág), 122 2288 (napi azedtaaztéa) Taraaza a Magyar Foala. DAIzMhalá bármaly NrlapkozPaallA poataNvatalnál. a WrlapkázbeátAlmél. poatal hírlapadatokban, valamint a HMapal Olzaléal éa Lapellátáal Irodánál (HEUn). 1900 Budapaat XIII., lahal u. 10/A kAzvallenos vagy poatautalványan, Itatva átutaláaaal a Pontabank RL 219-98838,021-02799 pénzforgalmialzA számra. Oflizaléal dl) az 1991. évi nagy hónapra 240 Ft. nagyadévra 720 Ft. fél és 1440 Ft. Kadvazinéfig az aUtizaMknak pékényenkétil 3 R. KQHOIdOn ladaazt a Kunira Karaakadalml Vállaiat H 1389 Budapaat. Poatatók 149. Kialva a PUBUCA RT. a HirlapMadó válalat kozraműködéséval. FalalAa kladó: CZAKÓ ORbORdnak (d) 1991. november 1., péntek MOST Világos !. Ha egy rendszer valamely elemét megváltoztatuk az egész másként működik A parlamenti pártok együttes súlya két választás között állandónak tekinthető még akkor is, ha a belső erőviszonyok időnként némileg módosulnak. Kérdés: a kisgazdák sok frontos hadviseléséből a közeljövőben ne következhet? Tesítélyük növekedése aligha. Amit ők ebben folyamatosan vesztenek, azt valaki vélhetően megnyeri Lehet, hogy merész a fialat, de erre nan esélye a szocialista pártnak van. Ez a párt nyután szerencsésen átvészelte saját és az ország metamorfózisát és azt a felemás helyzetet, melybe a rendszerváltozás elősejtése és a politikusainak az előző rezsimben vitt szerepe miatt került, egyre határozottabban tart igényt arra, hogy a szociáldemokrata törekvések folytatójának tekinthesse magát. Előnyére szolgált, hogy ezeknek az értékeknek a képviseletére sikerrel más nem vállalkozott, továbbá, hogy a visszarendeződés veszélyének túlzott emlegetése a változások mai szakaszában komolytalan. A megállapítás lehet téves is, ám bizonyos, hogy a párt rendezte sorait, világos stratégiája van, mint ez utóbb vállalkozásaiból - a bányászokkal való kafuscáat, a közép- és kelet-európai tagozat életre hívása - kiderül Eközben azonban felrepül néhány furcsa propagandaléggömb is. Az új tagozat megalakításekor például Szűrös Mátyás a határon túli magyarságról szólva kijelentette, hogy fel kell hagyni az anyaország gyámkodást. A résztvevők ezzel egyidőben felkérték az MSZP vezetését: létesítsen alapítványt, melynek egyik célja „a határon túli magyarsággal ápolt kapcsolatok fejlesztési különös. (megay) Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Láttassák meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged, azoknak fiam. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!