Új Magyarország, 1991. december (1. évfolyam, 186-209. szám)

1991-12-02 / 186. szám

FÁBIAN LÁSZLÓ Advent Tegnap kigyulladt az adventi koszorún az első gyertya, újból a várakozás, a hírverés állapo­tába kerültünk. Ha valahol, itt igazán megtanultak az embe­rek a megváltásra hangolódni, egy kicsit talán el is tereltetni figyelmüket a saját lehetősé­gekről, az önerőről, az egymás­ba kapaszkodásról, arról, hogy advent fölkészülést is jelent, fölkészülést a csodára. Igenis, a csodára készülni kell, enél­­kül esetleg elmehetünk mellet­te, amit aligha kockáztatha­tunk, nem olyan gyakoriak a csodák. A csodavárás állapota jel­lemzi a világnak ezt a szelet­kéjét, ahol élnünk adatott, de csodákat várnak tőlünk azok is, akik nem kényszerültek az állandó csodavárásral. A józa­­nabbja pontosan tudja, ennek a várakozásnak kizárólag egy nemzeti érdekeit fölismerő nép, egy egységes szándékra szerveződő közösség képes meg­felelni, enélkül a legkiválób­bak akarata is jámbor szándék­ká satnyul. Jámbor szándék­ból bőséggel kijutott már, a jámbor óhajtás legföljebb a befelé fordulás támasza lehet. Miként tehetné azonban ezt fe­lelősen gondolkodó ember, aki mégiscsak azt látja, gráná­tok, rakéták potyognak határ menti falvaink közelében, aki azt látja, hogy a határon túl csecsemőket, gyermekeket, véd­telen és fegyvertelen polgáro­kat gyilkolnak, történelmi je­lentőségű városokat lőnek rom­má, a bőrükön érzett szegény­séget fokozzák elviselhetetlen nyomorrá? Csoda-e a csodavárás? Hihe­­ti-e bárki, hogy józan ész, er­kölcs, emberi érzés elegendő segítség? Sajnos, az adventi gyertyák úgyszólván a halottak napi gyertyákról lobbantak-lobban­­nak lángra, ideges fényükben félelem reszket. Ebben a régió­ban pedig igencsak tudjuk, mit jelent a „fortélyos félelem”. Adventban nem szeretnénk fél­ni. Adventban nem szeretnénk, ha megaláznának. (Egy nagy­szerű színésznőnk, a puha dik­tatúra éveiben fogalmazta meg szállóigévé vált könyörgését: „Legalább kedden ne alázza­nak meg.”) Adventban fölemelt fővel, tiszta lélekkel szeretnénk járni. Valamikor a falunkban mi, gyerekek, valóban készülőd­tünk már december legelején. Hogyne készülődtünk volna, hiszen jött a Mikulás, közele­dett Luca napja és a lucázás izgalma, messziről már pislá­kolt a betlehemi csillag, vesz­­sző után kellett nézni az Ap­rószentek napjai korbácshoz, tanulgathattuk az újévi köszön­tőt. A félelem nem hatolt el hozzánk, szüleink, családunk képes volt eltakarni előlünk. Ez az ártatlanság már rég a múlté, gyerekeink tévéből, vi­deóról válhatnak professzionis­ta rettegőkké. Adventban önfeledt nyugal­mat szeretnénk gyem­ekeink­­nek. A felnőttek pedig egy picit félretehetnék a gyűlölködést, a torzsalkodást, taszigálások nélkül járkálhatnának egymás mellett, szót válthatnának ma­kacs és gonosz kötözködések nélkül — a tisztázás jegyében. Egymához való viszonyunk­ban eltörölhetnénk a föltételes módot. A bántalm­azók bocsá­natot kérnének, a megbántot­tak megbocsátanának. , És tenné mindenki a dolgát. A dolgát, amire szegődött, és amivel legjobban tud szolgál­ni egy tágabb közösséget, szol­gálni egy ország érdekét. Adventban meg kellene pró­bálkoznunk ezzel az önzetlen szolgálattal, amely — különös ám belátható módon — még­iscsak az érdekünk. Jó lenne, ha mindig advent lenne. • • • TOROK BÁLINT Ne lopj!­ ­ "0 A Bécsi Napló, az ausztriai ma­gyarok lapja idei első számában jelent meg egy írás az államo­sított javak kérdéseiről. A „Pri­vatizáció vagy reprivatizáció” című cikket Lipták Béla, a köz­ismert amerik­ai magyar pro­fesszor írta. A szerző a külön­böző államosításokkal kapcso­latban­­kijelenti: „Nyugaton ezeket a tetteket lopásnak, az ilyen lépéseket elrendelő kor­mányokat pedig rablóknak hív­ják ... Azt, aki a lopott holmi birtokába került, s azt árusítja, úgy hívják, hogy orgazda.” Iga­za van! Nálunk, Európában is így hívják. Nemrégen jelent meg a Ma­gyar Hírlapban egy cikk, mely­nek már a címe is harsogja: „Hatezernél több ingatlant kér­nek vissza az­gyházak.” A hatezer valóban sok, de még több, amit elvettek. Az iskolák­nak 1948 előtt 60 százaléka volt egyházi, most — a nagyon visz­­szafogott — kérések teljesítése után jó, ha 1 százalék lesz! A visszafogottságnak két oka is van. Az egyik objektív: az egyházak anyagi bázisát a párt­állam szinte teljesen tönkre­tette, a társadalom elszegénye­désével pedig az esetleges ada­kozók számát és az adományok nagyságát szorították le. A má­sik ok szubjektív: a valláselle­nes propaganda és nevelés, va­lamint az egyházak korlátozott tevékenysége következtében megnőtt az ateisták száma és ereje: a vörös ateisták mellett nagy tömeget képviselnek ma a nem komumunista ateisták. (A színbeli — vörös—fehér — megkülönböztetés ellen tiltako­zás hangzott el. Lehet, hogy in­dokolatlan ez a differenciálás, és homogén — marxista gyöke­rű — ateizmussal állunk szem­ben?­ Hogy ez a nem filozófiai ér­telemben vett ateizmus, hanem praktikus vallásellenesség mi­lyen erőt (és főleg hangerőt) képvisel, azt láthattuk-hallhat­­tuk a Megváltóról Nevezett Nő­vérek Kongregációja épületé­nek visszaigénylésekor. A Bibó István nevét viselő kollégium épületét védők az egy évtized­nél is fiatalabb intézményüket „nagy múltú”-nak nevezték a katolikus egyház több évszáza­dos, vagy az érintett kongregá­ció több évtizedes múltjával szem­ben. A negyvenéves agy­mosás következménye ez az aránytévesztés. Több vonatkozásban is elő­térbe került az utóbbi időben a Lónyay utcai református gim­názium épületének az ügye. A Magyar Hírlap említett cikke is szól a visszaigénylésről, ismer­tetve az épületet ma használó Közgazdaság-tudományi Egye­tem képviselőjének lényegében elutasító véleményét is. A budapesti református gim­názium fennállása óta „nőis­kolaként” működött. A „nép” szót itt nem „alapfokú”, hanem „démosz” értelemben haszná­lom. Tehát a politikai nép min­den rétegének a gyermekei be­kerülhettek ebbe az iskolába. Az én osztályomban kis- és nagypolgári, értelmiségi, mun­kás- és parasztgyerekeik egy­aránt tanultak. Csak arisztok­rata nem volt, de nem elvi okokból. A Lónyay általánosan jó színvonalú gimnázium volt. Pontosan azt adta, ami a ma­gyar civil társadalomnak kel­lett. A mi iskolánkból nem ke­rült ki annyi Nobel-díjas, mint a fasori evangélimi gimná­ziumból, de az egyetlen olyan Nobel-díjas, aki hazai körülmé­nyek között végzett munkájá­ért kapta meg a legnagyobb tu­dományos elismerést, a refor­mátus gimnáziumban érettségi­zett. Szent-Györgyi Albert volt ez a lónya­sta. Hosszú lenne felsorolni a ma­gyar református egyház által fenntartott iskolákat, s még hosszabb méltatni őket. Azt azonban bizton kijelenthetjük, hogy egy szabad, demokratikus Magyarország oktatásügye el­képzelhetetlen a debreceni, a pápai, a sárospataki kollégium és a Lónyay utcai református gimnázium nélkül. Ezért ra­gaszkodik a magyar reformá­­tusság a még állami kézben le­vő iskola épületének vissza­adásához. Ha az európai jog­rend visszaállítása után lemon­dana a budapesti református gimnáziumról, saját múltját ta­gadná meg, s jövőjét ásná alá. Az iskola 1941—43-ban épült, s miként a Magyar Hírlap-beli képaláírás mondja: „a hívők téglajegyek vásárlásával járul­tak hozzá”, vagy ahogy a Bu­dapesti Református Öregdiákok Török Pál Egyesületének az épület visszaadásával foglalko­zó tanulmánya megállapítja: az állami és a fővárosi támoga­tás mellett a „református hí­vők adakozása és adományok” jelentették az új iskola anyagi alapjait. Az 1948-as államosítást túlél­te a Lónyay, mert az állam és az egyház megállapodása értel­mében az említett kollégiumok mellett a budapesti református gimnázium is az egyházé ma­radt. 1952-ben azonban — meg­szegve a megállapodást — ezt is elvették. Lipták professzor szavával szólva ez kétszeres lo­pás volt, hiszen még a kommu­nista rendszer jogrendjét is megsértette. Az új „tulajdono­sok” az ebül szerzett jószágot „ebül” is használták. Át- és hozzáépítettek (mit sem törőd­ve az épület jellegével), freskót vertek le (s nem is a „forradal­mi” láz napjaiban, hanem más­fél évtizeddel később), emlék­táblákat tüntettek el (egy már előkerült, de az első világhá­borús hősi halottak táblája nem), a díszteremből „sportpá­lyát”, a színpadból „lelátót” csináltak (annyi pénzből, amennyiből újat lehetett volna építeni). Egy 1989. november 14-én kelt tárgyalási emlékeztető sze­rint az akkori — kom­mumista — rektor „elismeri és méltá­nyolja az egyháziak az épület­re támasztott igényét”. (Persze az egyetem problémáit nem hallgatja el ő sem, de legalább méltányol!) A Közgazdász című egyetemi lap 1991. október 16-i száma ismerteti az egyetemi tanács szeptem­ber 30-i ülését, melyen „a tanács megtárgyalta a református egyház Kinizsi utcai épületigényét, amellyel szemben teljes mértékben el­zárkózott”. A rektor személyes tárgyalás során is ugyanezt a magatartást tanúsította. Felmerül a kérdés: milyen közgazdásznemzedék fog fel­nőni — megint Lipták profesz­­szor szavát ismételve — egy „lopott épületben”? S milyen polgári tisztesség hatja át azo­kat a leendő szakembereket, akik a kommunista „kettős lo­pás” gyümölcseinek köszönhe­tik zavartalan tanulásukat? Azon nem csodálkozunk, hogy egy volt ÁVO-s nyugodt lélek­kel lakja azt a lakást, amelyiből 56-os áldozatát elhurcolta, az sem lep meg, hogy a rablással és gyilkossággal szerzett bútorok­hoz ragaszkodik a párttitkár, örökös. Az azonban érthetetlen, hogy Andorka Rudolf rektor úr, aki „civilben” az evangéli­kus egyházi zsinat világi elnö­ke, kisebb megértést tanúsít a református egyház követelése iránt, mint kommunista elődje. Lipták professzor a nyugati normákra hívta fel a figyel­münket a Bécsi Naplóban, én inkább európai normákra hi­vatkozom (hiszen az nézőpont kérdése, hogy mi Kelet, és mi Nyugat), azokra az Európában érvényes keresztyén normákra, amelyek ezer éve meghatároz­zák a magyarság életét, s ame­lyek megsértése mindig súlyos következményekkel járt. Ezek­nek a normáknak a fundamen­tuma az Ó- és Újszövetség, benne a tízparancsolat. Ebből idézzük az éppen aktuálisat: Ne lopj! I. évfolyam, 186. szám ­ POLGÁRI NAPILAP SIPOS TAMÁS Üstökösök álló­csillagok Nem szeretnék nosztalgiázni — még h­a ez mostanában divat is —, de kategorikusan kijelen­tem: a budapesti Lányai utcai református gimnázium, az al­ma materem felejthetetlen em­beri élmények és értékek soka­ságát jelentette számomra, méghoz­ minden vonatkozás­ban. A soissé angolorientált, vallásosságában is szabadszel­lemű gimnáziumom tanárai nemcsak nagy mű­veltségűek voltak, de hajtlanul hum­ku­­sak is. Miért e hosszú idevezetés, ez a szinte ömlengés? Mert a fen­tieknek nem mond ellent az, hogy ebben a gimnázdumiban makülönböztetett figyelem kí­sérte a sportot, és megkülön­böztetett szeretettel — noha azonos szigorúsággal — kezel­ték az iskola sportban kiváló tanu­lást. Csak néhány nevet sorolok e tanulók közül: An­­talpéter Tibor, a népszerű Tita, a sokszoros magyar válogatott röplabdás, az Eletromos kivá­ló kézilabdázója (mellesleg most a Magyar Köztársaság londoni nagykövete), Gyene Csaba sorszoros válogatott röplabdázó, Vad Dezső, a va­lamikori kiváló teniszező, Ken­­deresi Balázs válogatott jó­­korongozó és vívó... A névsor kisebb lexikont tenne ki. És a két nagy hírű tanár (kiváló ed­zők): Patai D. Zsigmond és Domby István.­­Ez a szellem, ez a légkör, a teljesítménynek az értékelése plántálta belénk a kulturális és sporttevékenység egységét — és ez a leglényegesebb! — a nem felejtés művészetét és fon­tosságát. Üstökösök és állócsillagok együtt alkotják a magyar sportot. Van örömöm és még több gondom. Hogyne örülnék, amikor nem felejtenek el bú­csúmérkőzést rendezni egy ki­váló sportolónak, vagy éppen jubileumi születésnapi ünnep­séget prezentálnak, mint alig néhány hónappal ezelőtt Al­bert Flóriánnak. De a gondom itt az, hogy míg magam is sze­retettel gondolok a személye­sen is ismert labdaművészre, hosszan tudnám sorolni, akik­ről szurkolók, még inkább sportvezetők közben megfeled­keztek. Micsoda fantasztikus világnagyságok sorjáztak a magyar sportban Weisz Ri­­chárdtól Papp Laciig. Olyan közhelyet végképp kerülök, mint Balczó André emlegeté­se, vagy valamelyes időtávol­­ban Szőke Kató, Székely Évái, a zseniális úszók, vagy a nem kevésbé zseniális vívók felidé­zése... Istenem, micsoda gaz­dagsága ez az állócsillagoknak, amelyeknek, illetve akiknek fénye sohasem homályosul el, akik teljesítményükkel és hál’ istennek legtöbbször emberi magatartásával is örök pél­daképek lehetnek. Természetesen, amikor rájuk hivatkozom, nem arra gondo­lok, hogy éjjel-nappali pezsgős ünnepséget rendezzenek, nem valami hivalkodó felhajtást reklamálok, de az erkölcsi és anyagi megbecsülésnek vala­miféle formáját mégis csak meg kéne találni. Generációk nőit fel, mennek az utcán, sportkedvelő fiatalok, velük szembe jő egy hófehér hajú szemüveges, még fiatalos úr, honnan is tudhatnák ők, hogy ez, mondjuk egy ,ayilágcsoda” a vízilabdakapus Jeney László, vagy mondjuk szemüveg nélkül más fazonban egy másik cso­da, a vívó Kovács Pál. Nem tu­dom a formát, csak azt tudom, hogy ezek a fénylő állócsilla­gok olykor mégis a feledés és a magány homályában nem úgy világosnak, mint tehetnék, ha milyenfajta jogos megbe­csülés tartósan övezné őket. Az üstökösök... A felfénylő és eltűnő csóvák. Különböző okokból — soha el nem feled­ve, hogy mindenki elsősorban önmagáért felel — ,hova tűn­tek a ka­tonák”? „Csief Sándor, az ökölvívó Európa-­bajnok, a belgrádi Arany Kesztyű hőse — édes jó Istenem, mit művel az alkohol? És miért nem lett állócsillag a csodálatos tehet­ségű, szintén ökölvívó juunior Európa-bajnok Glück Péter, aki sokak szerint Torma II óta a legnagyobb tehetség volt. Sajnos „micsoda sor” lenne ez is. Nem vájkálni alkarok, de kutatni kellene az emberi gyen­geségeknek, „zavaró” körülmé­nyeknek az okait. Ha másért nem, hát okulásul. Ám az is eszembe jut, ha vétettek is jó néhányan külső szabályok el­len, vagy önsorsrontóan élték életüket (hányan vannak?!), korábbi fantasztikus teljesít­ményeikért mégiscsak érde­melnének jó szót és tettet. Vé­gül is — minden magyarkodó megverés nélkül — hányszor hangzott fel a ma­gyar Himnusz későbbi „bukott angyalok” tiszteletére? Hányan és mennyi örömet okoztak a sportot min­dig is szerető honfitársaiknak? Írjam most csak példaként Iharos Sándor nevét?! Talán a túlnyomóan nemes példák alapján fordított sor­rendben kellett volna leírnom tűnődésemet. Előbb szólni a felfénylő és eltűnő üstökösök­ről, és utóbb az állócsillagok­ról. De úgy érzem, itt nem gon­dolati-dramaturgiai trükkökre van szükség, hanem talán ar­ra, hogy tisztességgel átgondol­juk az emberi sorsokat, hogy éberen óvjuk, őrizzük az álló­csillagok fényét és hogy sose felejtsük az „emberi tényezőit”, hogy minden megpróbáljunk itt lent; e földi létben kevés legyen a felfénylő de letűnő üstökös. Az üstö­kösök maradjanak meg különös égi tünemény­ként. Mhanaaum Nyomda. FalsiAs vazaM: lOSONCZY QYORQY vazárigazgató. ISSN 12150185 Bp.­ISSN 1218-1386 vidék. MapM MtzataaziSc­mbertqAsoh FtemkMztfi: FÁMAn LÁSZLÓ FflgsfKMzmwiyimwk­ NSS­OV. JÁNOS U VOOROSATmA SztrttwztMg: 1063 Budapest VIII.,MM­ 32 Mnl (Somogyi BNa)u. 6. Postai OK, HIOBud­apwt Pf.; 199. TMtonok­ 11S-B009,122-2804,1476923,1424375 M4,I­­ZKlCMZtto (­Mulán): 122-2099 TNatoc 138-3313 MOsáraág): 122-2288 (napi azailta aztéa) TarlatzS a Magyar Poala. ElAua SMM bNmaly NrtapMzbaaltA poataMvatalnál, a NrtapMzbaaltAlffiJI, poalal MilapOiataMMn. valamint a Hirla­yalMzat­al te lapallátáal Irodánál (HEUR), 1900 Budapaat xn., Lahal u. 10/A kfizvallena vagy postautalványon, Halva átutalásnal a Poatabank RL 21948638,021-02799 pánzforgalmi lalzáazámia. BAbaláss dl) az 1991. ávra agy­iión­apra 240 FL nsgyadávra 720 Ft, ttlávia 1440 Ft Mdvamiányazat Wialálniali páldányonk­á BlSn. tOUMIdOn tsr­eaza a Kullám Ksrsaksdalmi VHMat H1388 BudapasL PoalaMk 149. tOaHaaPUaJCAHT. a Htlapldadá Vállalat kOaamOMdásával. SeMAaMadd: C­MLODÁBORalnslk 1991. december 2., hétfő MOST De nem üres a szív! Előre szeretném bocsátani: minden elismerésem az idős embereké. Olyatnyira, hogy fölkapom­ a szem, amikor a kö­zelmúlt egy pO etikai de­monstrációját valaaki a televízió­­bam azzal próbálta rossz érte­lemben bagatelizálni, hogy ott csupa idős emberek (kiőgazdák) jelentek meg. Tán pontosabban fejezem ki magam, ha az elis­merés helyett a szeretetet írom ide! Ez az érzés pedig termé­szetszerűleg hozza magával, hogy a nemrégiben lezajlott debreceni, majd az azt követő szegedi és a szombati fővárosi nyugdíjas-megmozdulásra nem­csak mint hírek keltették föl az érdeklődésemet Nem, hiszen tudom: ahhoz, hogy adni tud­junk, ismerni kell az igény Va­jon mire van szükségük? Tu­dom, hogy ne tudn£n: több nyugdíjra, gondtalanabb életre, jobb egészsé­gyi ellátásra, azaz a később, boldogabb évekre, lehetőleg az emberi lét legvégső határáig. No de, hogy­ne tudnám azt is: nemcsak er­ről van szó, hiszen számtalan nyugdíjas, öreg barátom van, áld ma is hangoztass: élete vé­­­g kibírná kenyéren és vízen, hiszen nem hitték volna, ha megélik: demokratikusan vá­lasztott parlamentük van, és pláne: kivonultak a megszálló csapatok. Félreértések elkerülé­se végett, egyiküktől sem ké­rem, hogy­­váltsa ígéretét! Ami - a szabad levegő tgnére - tegnap még álom volt, mára va­lóság. S mindannyian olyanok vagy­unk: a valóságnál mindig többre lenne szükyég. S ez a több nemcsak a n­rugdára vo­natkozik. Sokan közülünk még tevékenykedni szeretnének, részt ve­ni a döntéshozatalok­ban. S ez tán megfontolandó, mert ha a buksza néha üres is, nem az a fej! S az öregek eseté­ben biztos nem üres az a szív, a lélek. (Vödrös)

Next