Uj Magyarság, 1941. július (8. évfolyam, 147-173. szám)

1941-07-01 / 147. szám

2 va magiarsa­g KEDD, 1941 JULIUS 1 Német különjelentések a szovjetellenes háború első hat napjának fényes győzelmeiről Berlin, június 30. A Führer főhadiszállásáról a német véderő főparancsnoksága vasárnap a kö­vetkező külön­jelentéseket adta ki: A német véderő a kelet felől fenyegető veszély elhárítására június 22-én hajnali három órakor benyomult a felvonuló ha­talmas ellenséges haderő kellős közepébe. A német légihaderő századai még ugyan­az­nap hajnalban lecsaptak a szovjet ellen­­ségre. Bár a szovjet légihaderő erős és számbelileg túlerőben volt, a német légi fegyvernem még június 22-én kivívta ke­leten a légifölényt és megsemmisítő csa­pást mért a szovjet légihaderőre. Pusztán légi harcokban, részben vadászrepülőink, részben légvédelmi tüzéreink 322 vörös gépet lőttek le. A szovjet légihaderő re­pülőgépvesztesége június 22-én estig a földön szétrombolt repülőgépekkel együtt 1811 gép volt. A német veszteség ugyan­ezen a napon 35 gépet tett ki. A keleti német hadsereg június 22-én hajnalban széles sávban átlépte a határt és az ellenség erős határerődjeit részben már az első nap áttörte. A szovjet hadak heves ellentámadásai összeomlottak. Az ellenség rendkívül súlyos veszteséget szenvedett. A német légihaderő dicső mó­don vette ki részét ezekből a harcokból. Összeomlik a vörösök bősz ellenrohama, elesik Breszt-Litovszk Június 25-án az ellenség bősz ellenroha­mot intézett támadó hadoszlopaink éle ellen. Az összecsapásból a német katonák kerültek ki győztesen. A szovjet hadak minden kísérletét meghiúsították. A vörös támadások részben véres és elkeseredett közelharcokban omlottak össze. Megtá­madtuk és kemény harc után bevettük Grodnó erődjét. Az ellenséges légihaderő e napon újra nagy veszteségeket szenve­dett. A lelőtt szovjet gépek­ száma június 25-án estig már 2582-re emelkedett. Breszt-Litovszk erődítménye, amelyet a legnehezebb tüzérségi fegyverekkel támad­tunk meg, birtokunkba került. Az ellenség utolsó támaszpontját, a fellegvárat június 24-én rohammal vették be csapataink. Az előretörő német csapatok elérték Vilnát és Kovnót. Még ugyanaz­nap elfog­lalták mind a két várost. A szovjet hadsereg számtalan páncélko­csival rajtaütést kísérelt meg hadosztá­lyaink ellen, hogy feltartóztassa a német előrenyomulást, továbbá, hogy összekötő­vonalainkat elvágja és kitörjön az őt fe­nyegető átkarolásból. A német páncélos fegyvernem azonban, karöltve páncéltörő kötelékeinkkel, felülkerekedett. A német páncélosokat feladatuk végrehajtásában légvédelmi tüzérség és a légihaderő hatá­sosan támogatta. A szovjet új, óriási pán­­célkocsijait is legyőzte a német katona bátorsága és fegyvereinek kiválósága. A háború első négy napjában 1200 szovjet páncélkocsit pusztíto­tt el a hadsereg, 91-et pedig a légihaderő. Német kézre jut Dünaburg városa, hallatlanul nagyok az ellenség véres veszteségei Június 26-án a balti államokban harcoló csapataink vakmerő előretörés közben el­érték a Duna folyót és több helyen átkel­tek rajta. Dünaburg városa német kézre jutott. Az ellenségnek minden arra irá­nyuló kétségbeesett kísérletét, hogy ellen­­támadásokkal feltartóztassa az előre­nyomulást, meghiúsította katonáink bátor­sága. A német haditengerészet tengeralatti és tengerszinti hajói a szovjet haditengeré­szet ellen viselt háborúban sok vakmerő előretörést hajtottak végre. A Keleti-ten­ger keleti részében aknával elsülyesztettek egy szovjet roz­ibolót, a Maxim Gorkij-Fotoseópia-okmányfénykép. RÁD, Andrássy út 53. Mussolini-térnél. Telefoni 110-640,a cirkálót pedig erősen megrongálták. Német buvárnaszádok elsülyesztettek két szovjet­­buvárnaszádot. Német gyorsnaszádok el­pusztítottak két rombolót, egy torpedó­­naszádot és­ egy buvárnaszádot. Két szovjet romboló támadást kísérelt meg a konstancai kikötő ellen. A part­védelmi tüzérség megakadályozta szándé­kuk megvalósításában. Rövid tüzelés után egyikük a levegőbe repült, mire a másik nyomban eltávozott. A német páncélos csapatok június 26-án Kovnótól északra sikeresen eldöntötték a kétnapos nagyarányú páncélos csata sor­sát. Több ellenséges hadosztályt bekerítet­tünk és megsemmisítettünk. Több mint 200 szovjet páncélos kocsi, köztük 29 leg­­nagyobb méretű, több mint 150 ágyú és többszáz gépjármű jutott kezük közé. Egy alföldi kis faluból hangzott el e tör­ténelmi napok zúgó eseményei közt is megállásra és megszívlelésre késztető szó: okuljunk a múlt pél­dáin s vállaljuk a hazafiság önfel­áldozásig menő mértékét a nemzet jövője érdekében. A példa, amelyet a múlt szemünk előtt felmutat, akármerre lépünk az országban, csak ösztönző lehet, csak felemelő és követésre méltó. A tegnapot je­lentik azok a szobrok, egyszerű kő­­monumentumok, szimbolikus sírok, amelyek egy előttünk járó nemze­dék nagyságát, heroikus áldozat­­készségét példázzák, a legkisebb faluban is. A tegnapelőttöt, a messzi múltat a csontok, amelyeket a szántó-vető ember szerszáma napfényre hoz a földből, a névtele­nek hekatombáiból s a história lapjai, amelyek a legjobbak és leg­nagyobbak halálig való áldozat­­vállalását beszélik el. Népünk egész élete egyetlen heroikus kötelesség­teljesítés, az antik sorstragédiák komor színeivel, végtelen jószán­dékával és önzetlenségével. Nem nehéz példát találnunk arra, amit a legelső magyar ember a kende­­resi hősök emlékműve mellől mint legfontosabb tennivalónkat meg­jelölt. De a kor, amelyben élnünk rendeltetett, már nem az egyéni erőfeszítéseket, nem az individuális nekihuzakodást, a hegyeket döntő virtust követeli. A kollektív munka vastörvényű korszaka ez, a népek egyetemes hőstettei é s ilyen mun­kára csak a fegyelmezett gondol­kodású, egyakaratú nemzet képes. Sorsunk és jövőnk dőlhet el azon, mennyire vagyunk egyek, ilyen belső erők feszülnek bennünk, mennyire akarjuk ugyanazt s ugyanúgy. Tegyük rá minden energiánkat egy célra, várjunk az egyéni sebekkel, a partikuláris ér­dekekkel, vicinális ügyeinkkel, legyünk most csak magyarok. Áll­junk — mint ahogy az ország kor­mányzója szózatában mondotta — egy táborba, szűnjék meg az egye­netlenkedés és lépjen helyébe az összetartás, a testvéri szeretet, s akkor bizonyosan át tudunk menni a jövő kapuján úgy, ahogy annyi szenvedésünk jussán megérdemel­jük. A sírok friss dombján még a virágokat se fonnyasztotta meg a nap, a kassai mártírok eleven emlékezete ott ég azok szívében, akik szeret­ték őket és a nemzet megdöbbe­nése még olyan eleven, mint a mai seb. Csak tegnap hántolták rájuk a földet, hajlékaik ijesztő romja ott éktelenkedik a fejedelem vám­jának utcáin, mint perdöntő bizo­nyíték , s a moszkvai rádió nem átallja világgá hazudni, hogy a vö­rös ármádia nem támadott magyar értékek és életek ellen s nem adott okot Magyarországnak a hadiálla­pot kényszerű tudomásulvételére, vagy pláne a megtorlásra. Ki vitat­koznék a gyilkossal, akit késsel kezében fogott el áldozata véres teteme mellett az igazság őre? Ki állna oda a rablóval disputáim, aki a megfúrt páncélszekrény előtt vesztett rajta bűnén? Sírok, halot­tak és romok beszélnek itt, azok vádolnak­, a gyáva orvtámadók hazudhatnak, amit akarnak, a té­nyek ereje megcáfolhatatlan. A Csapnál lelőtt vörös bombavetők ott hevernek az ötágú csillaggal testükön a tűzzel megpörkölt föl­dön, a pilóták halálcédulái se ha­zudnak,­­ ha csak bizonyítékra volna szükség ebben a perben. De bizonyíték nem kell, senki se kívánja a bizonyítékot, tetemre­­hívás nélkül is elhiszi szavunkat az egész tisztességes világ, amely éppen úgy nem tételezi fel rólunk a támadó szándékot, mint ahogy soha el nem hitte: a zsarolt kis Finnország „fenyegeti” létében a kétszázmilliós vörös államot. Nem erről van szó, s nem is polémiáról. Csak azt kell megállapítani: igyen bárgyú,, közönséges módszerekkel próbáltak szemfényvesztő játékot űzni azok, akik elküldték Kassa fölé a megtévesztő jelzésű bomba­vetőket s azt hitték, ezzel már jól el is intéztek mindent, becsapták a viágot, tisztára mosták az áldoza­tok vérétől kezüket, sőt tán­y ártatlanok is. Nem újság nekünk a gyáva terrorizmusnak ez a faj­tája, de azt is tudjuk már tapasz­talatból, hogyan viselkedjünk vele szemben. Egy régi közmondásunk szerint, ha „ebből társalkodunk, bot van a kezünkben”. A nagy fejtörés, amely Majszki elvtárs­nak a Foreign Office-ben járta óta szüntelenül elfoglalja Londonban őfelsége kormányának tagjait, máig se hozott eredményt és a világ feszült kíváncsisága nem nyert kielégítést. Azt ugyan öröm­mel tudomásul vette az angol kabinet, hogy a vörös medve össze­akaszkodott a nagy ellenféllel, s biztosította a moszkvai vörösöket Majszki elvtárson keresztül teljes rokonszenvéről is, de a döntést az együttes küzdelem formájáról hova­tovább egy hét óta halogatja már. Nem tudják, szövetségesként kezeljék-e Sztálinékat, vagy ne adományozzák nekik ezt a meg­tiszteltetést s csupán hallgatólagos partnerként fogadják-e be a geor­­giai diktátort, aki — akárhogy néz­zük, mégis aktív postarabló volt valaha — nem egészen szalonképes gentleman. Valahogy úgy van leg­frissebb fegyvertársával a brit birodalom, mint az élelmes keres­kedő, aki nem szeretne elmulasz­tani egy üzletet, amelyből hasznot remél, de mivel a kínálkozó társ egyetlen klubnak se tagja, nincs fogalma a legelemibb társadalmi viselkedésről, sőt alapos gyanú szerint gengszter is, legalább attól óhajtana megmenekülni, hogy ke­zet kelljen fognia vele s nyilváno­san elismerni a kapcsolatot. Ezért töprengenek Londonban oly hosszú ideig a finom és még finomabb formulákon, ezért kóstolgatják a kifejezéseket, ezért nem bírják el­határozni, hogy szövetségesek lesz­nek-e hát a bolsikkal, vagy csak kooperálnak velük, esetleg csupán támogatják őket. Természetesen a forma meghatározása előtt a lényegre, vagyis az együttműkö­désre se kerülhet sor, hiszen a tények kompromittálók lehetnének az elnevezésre s könnyen megeshe­­tik, mire az ahhoz értő okosok a külügyi hivatalban döntenek, már nem is lesz kivel szövetséget kötni, kooperálni, vagy segítségi meg­állapodást kötni. S akkor hiába ötlöttek olyan hosszú ideig a diplo­mácia atyamesterei, akik — legyünk igazságosak — bizonyára megtalál­ják a legalkalmasabb formulárét. A Pripjet-mocsaraktól délre elterülő arc­vonalszakaszon a­ harc a szovjet hadsereg igen válogatott kötelékei ellen folyt. A né­metek makacs hősies támadásokkal Lem­­bergtől nyugatra bevették az igen erős és legkorszerűbben megépített erődítménye­ket. Csapataink most gyorsan nyomulnak előre Lemberg felé. Ettől északra német páncélos hadosztályok Luckon keresztül előreküzdiik magukat kelet felé. A légihad­­erő, mint a többi arcvonalszakaszokon, itt is rendkívül nagy mértékben hozzájárult felderítésével és az ország mélyéből egyre ideirányított ellenséges erők ellen végre­hajtott halált megvető bátorságú támadá­sával hadseregünk győzelmes előrenyomu­lásához. Az ellenség véres veszteségei hal­latlanul nagyok. Rengeteg ellenséges pán­célos harckocsit semmisítettünk meg. Csak a Dubno körüli harcokban 215 páncélos harckocsi, sok löveg, közte 42 legnehezebb jutott zsákmányként kezel­ik közé.

Next