Uj Magyarság, 1944. február (11. évfolyam, 25-48. szám)
1944-02-13 / 35. szám
VASÁRNAP, 1944 FEBRUÁRIS 17. MAGYARSÁG MUNKÁCSY 1844-1844 Munkácsy száz éve fölött elmélkedve, nem tudja az ember,mit csodáljon jobban ezen a tüneményes életen: a művész zsenijét, vagy a győzedelmes emberi akaraterőt, fajtánk ■ páratlan asszimiláló képességét, vagy *a nagy művész korára, nemzetére gyakorolt elemi hatását ? Tehetségének ez a sokszínűsége festi művészetünk egére Munkácsy nagyságának szivárványát. Alakján, életén a rendkívüliség stigmája fényeskedik. Ez az ember mérhetetlenül sokat küzdött, adott, kapott és szenvedett. A küzdelem és szenvedés a zseni útravalója, de Munkácsynál ez többet jelentett, mint másnál, kis híján pályája kettétörését, gyermekkorában a nyomort, férfikorában a testét-lelkét sorvasztó kórt, ötvenhatéves korában halt meg . Tizian kilencvenkilenc évig élt. Mindent, amit alkotott, huszonötharminc év alatt hozta létre . .. Atyját Lieb Leó Mihálynak, anyját Reök Cecíliának hívták és ő már tizenkilencéves korában felveszi szülővárosáról a Munkácsy nevet. Soha másnak, mint magyarnak, nem vallotta magát, sőt — amint Tisza Kálmán mondotta róla — „mennél feljebb emelte őt lángesze, annál hangosabban vallotta, hogy magyar íme Témaköre, előadásának heve, mondanivalójának szelleme és irányzata elejétől végig magyarságából él. Nemcsak a szabadságharc utáni idők komorságából fakadt. Tépéscsinálóit, hanem csupa hévvel és szívvel festett mezei Virágcsokrát is más művész nem vethette volna vászonra, mint akiben, a magyar fajiság valóban vérré, lélekké vált. A kételkedők szemében ez a magyarság lehetett a párisi környezet kuriózumkeresésének engedelmes kiszolgálása, gyümölcsöztetése is. De mivel magyaráznék akkor a zaklatott életű, megbízásokkal túlterhelt művészitek gyakori hazalátogatását arra a földre, amelyhez az apátlan-anyátlan Munkácsyt sem családi kapcsolat, sem érvényesülési vágy többé már nem fűzte? „Ha oly okoknál fogva, melyeket mindenki megért — vallotta — hazámtól távol kell laknom, lelkem gyökere mégis itt van, itt e szent hasában, hol szívem minden dobbanása, lelkem minden vágya összpontosul abban az óhajtásban, hogy a külföldön tett haladásom által hazám művészetének oltárán áldozhassam.“ * Munkácsy magánosan álló jelenség a XIX. század festészetében. Persze, hogy kapott és adott ő is, de művészetének leglényege elválaszthatatlanul az övé. Felfedezője, Szamossy Elek tanította rajzolni; Bécsben rövid ideig Rabinál, Münchenben a magyar Wagner és a német Kaulbach mellett tanult festeni, majd — miután Piloty akadémiájára nem vették fel — Ádám magániskolájában dolgozott; közben látott régi klaszszikusokat és a párisi világkiállításon meglátogatta Courbet hírhedt deszkabódéjának kiállítását is az „hspresszionizmus“ cégtábla alatt és végül Düsseldorfban Knaus volt a mestere. Mindez ■épúgy nem változtatott egyéniségén, mint ahogyan ő sem változtatott tanítványán, a német Uhden, sem magyar ösztöndíjasainak: Rippl-Rónainak, vagy Tornyainak egyéniségén, akiknek festőállványa pedig ott állt párisi műtermének egyik szögletében. Kifejező nyelvében Munkácsy a XIX. századi realizmus egyik legkiválóbb képviselője, sőt úttörője, azé a festői irányé, amely szakítva az antik felé kacsintgató klasszicizmussal és a romanticizmus választékos, irodalmias témáival, a való élet igaz, sokszor nyers megnyilatkozásai felé fordult ihletért. Ez az irány, amely Zola és mások írásai nyomán egyeseknél, mint például Courbetnál, a társadalmi kérdés kiélezésében, a proletárnyomor tüntető beállításában divatszerűen jelentkezett a festészetben, Munkácsynál a mély emberi megértés és szánalom lelki húr jait szólaltatta meg. Ezt látjuk Siralomházának, Éjjeli csavargóinak, Zálogházának nincstelenjeiben, akiknek sorsát nála jobban senki sem érthette meg. De a szociális érzés nála sohasem ■óbban ki lázadásban, vagy éppen lázításban. A Krisztus-Pilátus kép fehérköntösű Megváltójának festője megmaradt a nemes erkölcsiség eszménye követőjének anélkül, hogy agitátor kívánt volna lenni. Ez nem erőtlenség, mert Munkácsy művészete telítve van temperamentumának hevével, drámaiságának elsodró erejével. Kompozícióit a forráspontjára sűrített cselekmény nyugtalansága emeli a korabeli „eseményfestészet“ fölé. Ez a nyugtalanság és hevület minden képében, még csendéleteiben is ott feszül. Ez vezeti ideges, száguldó ecsetfutamait is palettája színeinek emésztő mélységeiben és szikrázó fényeiben. Ez a széles, markáns ecsetjárás nem respektálhatja a gondosan meghúzot kontúrok bordájába fegyelmezett színeket, hanem áttöri a vonalakat és a mindenek fölött álló festőiség egyszerre ösztönös és tudatos kultúrája jegyében hangolja össze színeit, az aszfaltbarna sötétjébe ágyazott máj vöröset, a megtört fehéret, a halvány testszínt és a mélykéket. Csoportfűzésének mesteri átgondoltsága és világossága, alakjainak mozdulat gazdagsága épúgy a lélekfestő kifejező eszköze, mint az emberi arc mélyén rejlő egyéniségnek felszínrehozása . A zseni lelki vívódása legtöbbször koruk megnem értéséből fakad. Munkácsynál más a helyzet. Öt kora magasra emelte, olyan magasra, hogy szinte szédült bele. Hiszen oly közel voltak hozzá még küzdelmes éveinek emlékei! Egész életében félt és rettegett művészi, invencióinak elapadásától is, attól, hogy későbbi műveivel nem lesz méltó korábbi sikereire, hírnevére. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor a Düsseldorfban tanuló ismeretlen festőre hirtelen ragyogó fénysugárt árasztott a párisi Salon aranyérme, amelyet Siralomházára ítélt oda egy idegen zsűri. Ezt a dicsőséget megtartani, vagy éppen fokozni a világ művészetének legkritikusabb fővárosában egy emberéletet követelő gondot jelentett Munkácsy számára, akit a saját becsvágyán kívül erős akaratú francia felesége és műkereskedője is állandó alkotó munkára ösztönzött. És a lelki aggályokhoz hozzájárultak az ifjúkora óta benne lappangó végzetes bajjal járó testi szenvedései is. Mégsem tette le az ecsetet. Ebben a hanyatló állapotban még vállalta a bécsi múzeum mennyezetképét, a Honfoglalást és az Ecce homot, mígnem Godesbergben elszakadt a húr és Munkácsy Mihály meg akarta fojtani hűséges komornyikját. Három évig, haláláig volt az endenichi gyógyintézet, lakója. . . Csak a reneszánsz és a barokk időkben találunk példát a művésziértékelésnek arra a fokára, amelyben Munkácsyt kora részesítette. Karrierje akkor kezdődik, amikor Düsseldorfból, mint fiatal festő Párisba küldi a Salon tárlatára a Siralomházat és megkapja rá az aranyérmet. A francia kritika, a nagynevű pályatársak és a műkereskedők egyszerre körülveszik a dicséret és az ajánlkozás szavaival az ismeretlen magyar piktort. Képei ettől kezdve mesés árakon kelnek el. Párisba költözik és szerény szállását növekvő sikereivel egyidejűleg néhány év alatt saját házzal, majd a rue-viliersi palotával cseréli fel, amely a francia szellemi elit és a nemzetközi arisztokrácia találkozóhelye lesz, ahova kitüntetés volt meghívást kapni. Ekkor festi egymásután az Éjjeli csavargókat, a Zálogházat, a Falu hősét, az Újoncozást és a Miltont, amellyel 1878-ban elnyeri a párisi világkiállítás nagy aranyérmét. A kép Sedelmayer menedzselése mellett bejárja az európai és amerikai nagyvárosokat épúgy, mint a nyomon következő nagy bibliai kompozíciók: a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota. Páratlan siker kísérte útjukat. A Krisztus Pilátus előtt budapesti kiállításakor Munkácsy olyan fejedelmi fogadtatásban részesült, amelyet Ipolyi Arnold úgy jellemzett, hogy „a világ nagy művészei közül a nagy mester, Rubens óta senkit sem tisztelt meg nemzete hasonló fénnyel és hódolattal, mint Munkácsyt Hazájába tartva, Bécsben a király fogadta magánkihallgatáson, akitől magyar nemességet és személyes megbízást kapott, a bécsi műtörténeti múltúm mennyezetének díszítésére. Itthon az ünnepségek központja maga a kép volt,, amely előtt napról-napra zsúfolt sorokban zarándokolt él a főváros és vidéki közönségnek az a része is, amely azelőtt tárlatokra sohasem járt. Az egyetemi ifjúság fáklyásmenettel és babérkoszorúval hódolt Munkácsy előtt. A főváros ekkor választotta meg első díszpolgárát, Munkácsy Mihály személyében. A születési arisztokrácia a nemzeti kaszinó ebédjén, az országgyűlés két háza káprázatos díszlakomán ünnepelte és az előkelő magánkörök kézről-kézre adták a Munkácsy-házaspárt. Szülővárosa, Munkács is díszpolgárává választotta és lobogódíszbe öltözve avatta fel jelenlétében az emléktáblát szülőházán, melynek szobácskáit előkelő kísérete tagjaival meghatottan járta be az ünnepelt. * Munkácsy művészetének ez az értékelése még életében bizonyos fejlődésen ment át és ez* még ma sem jutott nyugvópontra. A „Munkácsy-probléma“ lényege kitűnik azokból a kritikákból, amelyekkel éppen legünnepeltebb műveit illették. Felrótták, hogy nagy kompozícióin igazi elmélyülés helyett hatásvadászatra, a nagy tömegek megnyerésére számító színpadias beállításokra törekedett. Az elfogulatlan szakirodalom tisztában van az eféle vélekedések túlzásaival, mert nem feledkezik meg a perbevont mesterművek nagyszerű festői kvalitásairól sem, ugyanakkor azonban mind világosabban látja azt is ma már, hogy Munkácsy igazi nagysága ott, azokon a művein nyilatkozik meg a legdiadalmasabb, legmeggyőzőbb erővel, amelyeken, mint a festői realizmusnak európai jelentőségű úttörője az emberi sorsokat minden póz nélkül, a hatás minden megvesztegető külső eszközéről lemondva, lélekbemarkoló egyszerűséggel és bensőséggel veti vászonra. Ez az európaiság, korszerűség és mindhalálig erős magyarsága teszi őt meg a legnagyobb magyar festővé még azok előtt is, akik nem hívei a szellemi értékek rangsorolásának. És ha mindehhez még hozzávesszük azt a küldetést, amelyet a magyar név megbecsültetése terén a külföldön és a művésznév megbecsültetése terén hazájában teljesített, joggal elmondhatjuk, hogy a legnagyobb magyar művész emlékének hódolunk 1944 február 20-án születésének századik évfordulóján. Pipics Zoltán Munkácsy Milton-vázlatát festi Fáy Dezső rajza VERSEK Altatója! Aludj, halvány kis virágom, •Két szemeden nőj jön álom, Szempaládan — selyem fodor — Lengedezzen virágmosoly ... Csepp ajkadon csendesedjen, Mint szellő a nyári esten Gyöngypergető zokogásod, Hüpögésed, mély sírásod. Alszik anyád és kis öcséd, Ne üsd alvók csöpp örömét, Hadd terítsen a szép álom Gazdag asztalt a konyhánkon. Piros álmát, lágy kenyeret, Habot verő meleg tejet. Tűz lobogjon, étel forrjon, Anyád ajkán nóta szóljon. Aludj szépen, kicsiny lánykám, Boldogságom, én árvácskám, Ne lásd, hogy az éji árnyak Szemem tükrén könnyet ásnak. Holnap pedig, — bizony Isten — Babát hozok, drága kincsem! ... Babát hozok és falovat. Megcsúfolom a sorsomat." Tábor István (jij Pt'ftj a Zá nej Egy furcsa fényű hajnalon A nagy Nihil f ölén, At. Xjr szaván kigyúrtam Akár a gyertyafény . Az Úr kezén egy é,Wa Szép Madár Figyelte jöttömet s felém repült. Mi húzta őt felém? A gyertyaláng? A gyertya lángja leng, lobog. A gyertya teste én vagyok. A tarka tollú Szép Madár A gyertyaláng körül kering, De néha végtelenbe jár S a lángra visszahull megint. A gyertya lángja leng, lobog; A gyertya lángja én vagyok. A tarka tollú Szép Madár A végtelenbe félve int, A gyertyalánghoz visszajár S erőt merítve Száll megint. A gyertya lángja leng, lobog; A láng s a gyertya én vagyok. A nagy Nihil parancsa szól: Az én ölembe visszaszáll A test pora s ha szárnya van; Tovább kering a Szép Madár! Gellért Vilmos Utszéli fák ,milyen sápadtak vagytok, porosak, milyen fáradtak vagytok, kopottak, milyen vékonyak vagytok, betegek, ^ milyen hamar megöregedtetek. “ Mennyi kínt láttatok évek alatt, mellettetek mennyi nyomor haladt, árnyatokban mennyi koldus pihent és mennyi királyi csók született. Ti láttatok véres harcot, halált, a bánat mindig reálok talált, halottas kocsi, fehér nászmenet csengetyűzött a szívetek felett. Könnyű a kényes, bájos szüzeknek, üvegház mögött karcsú füzeknek, nebántsvirágoknak, rús rózsáknak, akik mellé örül karók állnak, az erkölcs, a vallás, család, haza, kik mögött ott a törvény ostora. De nehéz tinektek átszeli fák,, örökké terhes, fáradt, bús anyák, ökrök és bikák belétek legelnek, kölykök, pimaszok belétek késeinek s elfolyik lassan csodás véretek/ eltűnik édes, virágos évetek. Nézlek benneteket, sírva, könnyezve, véremmel írom poros levelekre: ti vagytok az örök, szép világcsodák, a porban is virágzó, útszéli fái?! Könnyű László —M I » ■ ■■■ ! Az öreg bakter Valami ötven évig arató volt, szívvel dolgozott kint a tagon, hát jó a föld és aranyló a búza és ontja a magot gazdagon. A sziporkázó nyári éjszakában, nyitott szemmel sokszor virrasztott és az éjszaka lágyan elringatta, az álmodó földtelen parasztot. Érezte, jön a piros hajnal s hogy a lelke valaminek örül, talán mégis igaz. Övé a dűlő, az aranyos búza, itt köröskörül. Aztán, mikor nem bírta a kaszát, elküldte a puszta gazdag ura, de ez már nagyon régen volt, azóta vigyáz az alvó falura. A dombról azóta várja hajnali s éjjel, az egész falu az övi, egyszer elmegy, már a"TM-re várja, teremni az áldott rögök közé ... Szentiványi Kálmán »