Uj Magyarság, 1944. február (11. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-13 / 35. szám

VASÁRNAP, 1944 FEBRUÁR­IS 17. MAGYARSÁG MUNKÁCSY 1844-1844 Munkácsy száz éve fölött elmélkedve, nem tudja az ember,­­mit csodáljon jobban ezen a tüneményes életen: a művész zsenijét, vagy a győzedelmes emberi akaraterőt, fajtánk ■ páratlan asszimiláló képességét, vagy *a nagy művész korára, nemzetére gyakorolt elemi hatását ? Tehetségének ez a sok­színűsége festi művészetünk egére Munkácsy nagyságának szivárványát. Alakján, életén a rendkívüliség stig­mája fényeskedik. Ez az em­ber mér­­­­hetetlenül sokat küzdött, adott, kapott és szenvedett. A küzdelem és szenvedés a zseni útravalója, de Munkácsynál ez többet jelentett, mint másnál, kis híján pályája kettétör­ését, gyermekkorában a nyomort, férfikorában a testét-lelkét sorvasztó kórt, ötvenhatéves korában halt meg . Tizian kilencvenkilenc évig élt. Mindent, amit alkotott, hu­szonöt­­harminc év­ alatt hozta létre . .­. Atyját Lieb Leó Mihálynak, anyját Reök Cecí­liának hívták és ő már tizenkilencéves korában felveszi szülővárosáról a Mun­kácsy nevet. Soha másnak, mint ma­gyarnak, nem vallotta magát, sőt — amint Tisza Kálmán mondotta róla — „mennél feljebb emelte őt lángesze, annál hangosabban vallotta, hogy ma­gyar íme Témaköre, előadásának heve, mondanivalójának szelleme és irányzata elejétől végig magyarságából él. Nem­csak a szabadságharc utáni idők komor­ságából fakadt. Tépéscsinálóit, hanem csupa hévvel és szívvel festett mezei Virágcsokrát is más művész nem vet­hette volna vászonra, mint akiben, a magyar fa­jiság valóban vérré, lélekké vált. A kételkedők szemében ez a ma­gyarság lehetett a párisi környezet­ kuriózumkeresésének engedelmes kiszol­gálása, gyümölcsöztetése is. De mivel magyaráznék akkor a zaklatott­ életű, megbízásokkal túlterhelt művészitek gyakori hazalátogatását arra a földre, amelyhez az apátlan-anyátlan Munká­­csyt sem családi kapcsolat, sem érvé­nyesülési vágy többé már nem fűzte? „Ha oly okoknál fogva, melyeket min­denki megért — vallotta — hazámtól távol kell laknom, lelkem gyökere mégis itt van, itt e szent hasában, hol szívem minden dobbanása, lelkem min­den vágya összpontosul abban az óhaj­tásban, hogy a külföldön tett haladá­som által hazám művészetének oltárán áldozhassam.“­­ * Munkácsy magánosan álló jelenség a XIX. század festészetében. Persze, hogy­ kapott és adott ő is, de művészetének leglényege elválaszthatatlanul az övé. Felfedezője, Szamossy Elek tanította rajzolni; Bécsben rövid ideig Rabinál, Münchenben a magyar Wagner és a német Kaulbach mellett tanult festeni, majd — miután Piloty akadémiájára nem vették fel — Ádám magániskolájá­ban dolgozott; közben látott régi klasz­­szikusokat és a párisi világkiállításon meglátogatta Courbet hírhedt deszka­bódéjának kiállítását is az „hs­presszio­­nizmus“ cégtábla alatt és végül Düssel­dorfban Knaus volt a mestere. Mindez ■épúgy nem változtatott egyéniségén, mint ahogyan ő sem változtatott tanít­ványán, a német Uhden, sem magyar ösztöndíjasainak: Rippl-Rónainak, vagy Tornyainak egyéniségén, akiknek festő­­állványa pedig ott állt párisi műtermé­nek egyik szögletében. Kifejező nyelvé­ben Munkácsy a XIX. századi realizmus egyik legkiválóbb képviselője, sőt úttö­rője, azé a festői irányé, amely szakítva az antik felé kacsintgató klasszicizmus­sal és a romanticizmus választékos, iro­­dalmias témáival, a való élet igaz, sok­szor nyers megnyilatkozásai felé for­dult ihletért. Ez az irány, amely Zola és mások írásai nyomán­­ egyeseknél, mint például Courbetnál, a társadalmi kérdés kiélezésében, a proletárnyomor tüntető beállításában divatszerűen je­lentkezett a festészetben, Munkácsynál a mély emberi megértés és szánalom lelki húr jait szólaltatta meg. Ezt látjuk Siralomházának, Éjjeli csavargóinak, Zálogházának nincstelenjeiben, akiknek sorsát nála jobban senki sem érthette meg. De a szociális érzés nála sohasem ■óbban ki lázadásban, vagy éppen lází­­tásban. A Krisztus-Pilátus kép fehér­köntösű Megváltójának festője meg­maradt a nemes erkölcsiség eszménye követőjének anélkül, hogy agitátor kí­vánt volna lenni. Ez nem erőtlenség, mert Munkácsy művészete telítve van temperamentumának hevével, drámai­­ságának elsodró erejével. Kompozícióit a forráspontjára sűrített cselekmény nyugtalansága emeli a korabeli „ese­mény­festészet“ fölé. Ez a nyugtalanság és hevület minden képében, még csend­életeiben is ott feszül. Ez vezeti ideges, száguldó ecsetfutamait is palettája szí­neinek emésztő mélységeiben és szik­rázó fényeiben. Ez a széles, markáns ecset­járás nem respektálhatja a gondo­san meghúzot kontúrok bordájába fegyelmezett színeket, hanem áttöri a vonalakat és a mindenek fölött álló fes­­tőiség egyszerre ösztönös és tudatos kultúrája jegyében hangolja össze szí­neit, az aszfaltbarna sötétjébe ágyazott máj vöröset, a megtört fehéret, a hal­vány testszínt és a mélykéket. Csoport­fűzésének mesteri átgondoltsága és vilá­gossága, alakjainak mozdulat gazdag­sága épúgy­­ a lélekfestő kifejező esz­köze, mint az emberi arc mélyén rejlő egyéniségnek felszínrehozása . A zseni lelki vívódása legtöbbször koruk megnem értéséből fakad. Munká­csynál más a helyzet. Öt kora magasra emelte, olyan magasra, hogy szinte szé­dült bele. Hiszen oly közel voltak hozzá még küzdelmes éveinek emlékei! Egész életében félt és rettegett művészi, inven­ció­inak elapadásától is, attól, hogy későbbi műveivel nem lesz méltó korábbi sikereire, hírnevére. Mindössze huszonnégy éves volt, amikor a Düssel­dorfban tanuló ismeretlen festőre hirte­len ragyogó fénysugárt árasztott a párisi Salon aranyérme, amelyet Sira­lomházára ítélt oda egy idegen zsűri. Ezt a dicsőséget megtartani, vagy éppen fokozni a világ művészetének legkritikusabb fővárosában egy ember­életet követelő gondot jelentett Mun­kácsy számára, akit a saját becsvágyán kívül erős akaratú francia felesége és műkereskedője is állandó alkotó mun­kára ösztönzött. És a lelki aggályokhoz hozzájárultak az ifjúkora óta benne lappangó végzetes bajjal járó testi szen­vedései is. Mégsem tette le az ecsetet. Ebben a hanyatló állapotban még vál­lalta a bécsi múzeum mennyezetképét­, a Honfoglalást és az Ecce homot, míg­nem Godesbergben elszakadt a húr és Munkácsy Mihály meg akarta fojtani hűséges komornyikját. Három évig, haláláig volt az endenichi gyógyintézet, lakója. . . Csak a reneszánsz és a barokk idők­ben találunk példát a művészi­­értékelés­nek arra a fokára, amelyben Munká­­csyt kora részesítette. Karrierje akkor kezdődik, amikor Düsseldorfból, mint fiatal festő Párisba küldi a Salon tár­latára a Siralomházat és megkapja rá az aranyérmet. A francia kritika, a nagynevű pályatársak és a műkereske­dők egyszerre körülveszik a dicséret és az ajánlkozás szavaival az ismeretlen magyar piktort. Képei ettől kezdve mesés árakon kelnek el. Párisba költö­zik és szerény szállását növekvő sike­reivel egyidejűleg néhány év alatt saját házzal, majd a rue-viliersi palotával cseréli fel, amely a­ francia szellemi elit és a nemzetközi arisztokrácia találkozó­helye lesz, ahova kitüntetés volt meg­hívást kapni. Ekkor festi egymásután az Éjjeli csavargókat, a Zálogházat, a Falu hősét, az Újoncozást és a Miltont, amellyel 1878-ban elnyeri a párisi világ­­kiállítás nagy aranyérmét. A kép Sedel­­mayer menedzselése mellett­ bejárja az európai és amerikai nagyvárosokat épúgy, mint a nyomon következő nagy bibliai kompozíciók: a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota. Páratlan siker kí­sérte útjukat. A Krisztus Pilátus előtt budapesti kiállításakor Munkácsy olyan fejedelmi fogadtatásban részesült, ame­lyet Ipolyi Arnold úgy jellemzett, hogy „a világ nagy művészei közül a nagy mester, Rubens óta senkit sem tisztelt meg nemzete hasonló fénnyel és hódo­lattal, mint Munkácsyt Hazájába tartva, Bécsben a király fogadta ma­gánkihallgatáson, akitől magyar nemes­séget és személyes megbízást kapott, a bécsi műtörténeti múltúm mennyezeté­nek díszítésére. Itthon az ünnepségek központja maga a kép volt,, amely előtt napról-napra zsúfolt sorokban zarándo­kolt él a főváros és vidéki közönségnek az a része is, amely azelőtt tárlatokra sohasem járt. Az egyetemi ifjúság fák­lyásmenettel és babérkoszorúval hódolt Munkácsy előtt. A főváros ekkor vá­lasztotta meg első díszpolgárát, Mun­kácsy Mihály személyében. A születési arisztokrácia a nemzeti kaszinó ebéd­jén, az országgyűlés két háza kápráza­tos díszlakomán ünnepelte és az előkelő magánkörök kézről-kézre adták a Mun­kácsy-házaspárt. Szülővárosa, Munkács is díszpolgárává választotta és lobogó­­díszbe öltözve avatta fel jelenlétében az emléktáblát szülőházán, melynek szo­­bácskáit előkelő kísérete tagjaival meg­­hatottan járta be az ünnepelt. * Munkácsy művészetének ez az érté­kelése még életében bizonyos fejlődésen ment át és ez* még ma sem jutott nyugvópontra. A „Munkácsy-probléma“ lényege kitűnik azokból a kritikákból, amelyekkel éppen legünnepeltebb mű­veit illették. Felrótták, hogy nagy kom­pozícióin igazi elmélyülés helyett hatás­vadászatra, a nagy tömegek megnyeré­sére számító színpadias beállításokra törekedett. Az elfogulatla­n szakiroda­­lom tisztában van­­ az eféle vélekedések túlzásaival, mert nem feledkezik meg a perbevont mesterművek nagyszerű fes­tői kvalitásairól sem, ugyanakkor azon­ban mind világosabban látja azt is ma már, hogy Munkácsy igazi nagysága ott, azokon a művein nyilatkozik meg a leg­diadalmasabb, legmeggyőzőbb erő­vel, amelyeken, mint a festői realizmus­nak európai jelentőségű úttörője az em­beri sorsokat minden póz nélkül, a hatás minden megvesztegető külső esz­közéről lemondva, lélekbemarkoló egy­szerűséggel és bensőséggel veti vá­szonra. Ez az európaiság, korszerűség és mindhalálig erős magyarsága teszi őt meg a legnagyobb magyar festővé még azok előtt is, akik nem hívei a szel­lemi értékek rangsorolásának. És ha mindehhez még hozzávesszük azt a kül­detést, amelyet a magyar név megbe­­csültetése terén a külföldön és a mű­vésznév megbecsültetése terén hazájá­ban teljesített, joggal elmondhatjuk, hogy a legnagyobb magyar művész emléké­nek hódolunk 1944 február 20-án születésének századik évfordulóján. Pipics Zoltán Munkácsy Milton-vázlatát festi Fáy Dezső rajza VERSEK Altatója! Aludj, halvány kis virágom, •Két szemeden nőj jön álom, Szempaládan — selyem fodor — Lengedezzen virágmosoly ... Csepp ajkadon csendesedjen, Mint szellő a nyári esten Gyöngypergető zokogásod, Hüpögésed, mély sírásod. Alszik anyád és kis­ öcséd, Ne üsd alvók csöpp örömét, Hadd terítsen a szép álom Gazdag asztalt a konyhánkon. Piros álmát, lágy kenyeret, Habot verő meleg tejet. Tűz lobogjon, étel forrjon, Anyád ajkán nóta szóljon. Aludj szépen, kicsiny lánykám, Boldogságom, én árvácskám, Ne lásd, hogy az éji árnyak Szemem tükrén könnyet ásnak.­­­­ Holnap pedig, — bizony Isten — Babát hozok, drága kincsem! ... Babát hozok és falovat. Megcsúf­olom a sorsomat." Tábor István (jij Pt'ftj a Zá nej Egy furcsa fényű hajnalon A nagy Nihil f ölén, At. Xjr szaván kigyúrtam Akár a gyertyafény . Az Úr kezén egy é,Wa Szép Madár Figyelte jöttömet s felém repült. Mi húzta őt felém? A gyertyaláng? A gyertya lángja leng, lobog. A gyertya teste én vagyok. A tarka tollú Szép Madár A gyertyaláng körül kering, De néha végtelenbe jár S a lángra visszahull megint. A gyertya lángja leng, lobog; A gyertya lángja én vagyok. A tarka tollú Szép Madár A végtelenbe félve int, A gyertyalánghoz visszajár S erőt merítve Száll megint. A gyertya lángja leng, lobog; A láng s a gyertya én vagyok. A nagy Nihil parancsa szól: Az én ölembe visszaszáll A test pora s ha szárnya van; Tovább kering a Szép Madár! Gellért Vilmos Utszéli fák ,milyen sápadtak vagytok, porosak, milyen fáradtak vagytok, kopottak, milyen vékonyak vagytok, betegek, ^ milyen hamar megöregedtetek. “ Mennyi kínt láttatok évek alatt, mellettetek mennyi nyomor haladt, árnyatokban mennyi koldus pihent és mennyi királyi csók született. Ti láttatok véres harcot, halált, a bánat mindig reálok talált­, halottas kocsi, fehér nászmenet csengetyűzött a szívetek felett. Könnyű a kényes, bájos szüzeknek, üvegház mögött karcsú füzeknek, nebántsvirágoknak, rús rózsáknak, akik mellé örül karók állnak, az erkölcs, a vallás, család, haza, kik mögött­ ott a törvény ostora. De nehéz tinektek átszeli fák,­, örökké terhes, fáradt, bús anyák, ökrök és bikák belétek legelnek, kölykök, pimaszok belétek késeinek s elfolyik lassan csodás véretek/ eltűnik édes, virágos évetek. Nézlek benneteket, sírva, könnyezve, véremmel írom poros levelekre: ti vagytok az örök, szép világcsodák, a porban is virágzó, útszéli fái?! Könnyű László —M I » ■ ■■■ ! ­ Az öreg bakter Valami öt­ven évig arató volt, szívvel dolgozott kint a tagon, hát jó a föld és aranyló a búza és ontja a magot gazdagon. A sziporkázó nyári éjszakában, nyitott szemmel sokszor virrasztott és az éjszaka lágyan elringatta, az álmodó földtelen parasztot. Érezte, jön a piros hajnal s hogy a lelke valaminek örül, talán mégis igaz. Övé a dűlő, az aranyos búza, itt köröskörül. Aztán, mikor nem bírta a kaszát, elküldte a puszta gazdag ura, de ez már nagyon régen volt, azóta vigyáz az alvó falura. A dombról azóta várja­­ hajnali s éjjel, az egész falu az övi, egyszer elmegy, már a"TM­-re várja, teremni az áldott rögök közé ... Szentiványi Kálmán »

Next