Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)
1919-10-09 / 9. szám
a talán, csendes, elmosódott kérdés settenkedett hozzám? vájjon látok-e mást is, vájjon látok-e keménységet, erőt, a magyar megújholás fölkelhet-e itten halotti ágyából, hiszen ez a szelíden szomorú víz olyanná teszi az embert, mint ő maga. Benne kell, hogy legyen a nézésükben, megy kell, hogy szólaljon, amikor beszélnek, bánatos arca halk kisértetsuhogással megfogja karjukat, amikor ütésre emelik öklüket. Itt-ott egy-egy emberalak volt görnyedő tartással: a Balaton keze, a Balaton lelke rajta volt. Ahogy állott, ahogy nézett, ahogy a rohanó vonatra vetette szemét, nekem idegen volt. Nem láttam rajta az Alföld fiának keménységét, hetyke turáni tartását, gőgös keleti közömbösséget, mely lepattant róla mindent, ami nem az ő világához tartozik. Szelid járású parasztok ballagtak az utón, békesség és bluesurenes tükröződött rajtuk. Valami megnevezhetetlen csodálkozással jutottak eszembe a dalok, melyeket innen hoztak, melyek itt születtek, melyek kemények, szilajok, teli vannak tűzzel. Vagy más verset mond a nagy viz a parasztnak, mint mondott Kisfaludy uramnak és a régen elporlott vándorló diák,nak, aki Tihanyról énekelt. A gondolatok úgy szálltak és kergetőztek a nagy víz felől, mint a madarak, melyek most tanulják az őszi repülést. A vonat rohant, kerekei furcsáig verték a gondolatok ritmusát. A Balaton eltűnt egy percre, aztán megint előbújt, kiterült, mint egy legyező. A vonat lassított, a tengelyek fáradtan csattogtak és egyszerre megálltunk, Siófok fehér állomása nyúlt el az ablaksor előtt, a nagy dimenziók után játékpalotává zsugorodva. A széthálózó, egymásbasikló, majd széthálózó sín szálak mellett, a fehéren pettyes, kavicsos porondon feszes tartású emberek álltak, katonák. A forradalmak lompos legényei után meglepetten látták alakjukat. Kemények voltak, tartásuk merev, a rajtuk uralkodó akarat fegyelme feszült izmaikban, domború mellükön. A katonasor előtt tisztek mozogtak, a tisztek élén valaki, aki feltűnt volna akkor is, ha nem készültünk volna hozzá, ha nem hallottuk volna sorba a nevét. Horthy Miklós volt, a Habsburgok utolsó vizikapitánya, az utolsó admirális, akinek hajóin piros-fehér-zöld zászlókat tépdesett a szél. Lenn a sósvizen egy nagy családot szolgált, itt, a magyar víz partján a magyar nemzetei ott acélóriások engedelmeskedtek lihegő tüdővel parancsának, itt élő emberseregek. Az akarat, mely ebben az emberben lobog, lenyűgöző méglyatűz-csillogással nem tudta megállítani a Habsburgok végzetét, amagyar végzetet fordítja kemény kezével jobb felé. Akaratának tartalmat adott a faji közösség, mely ismeretlen, titkosat nyitogat, amikor kiejtik nevét. Valami szuggesztív erő sugárzik belőle, aki egyszerűs ember először hallja, mintha ki tudja hányszor említették volna. A régi jászlavi kapitányok viselték, az Alföld adta kölcsön valamelyik kemény fiának, ősmagyar hajtása, ritmusa a szívekhez szól. Horthy ma az első magyar ember, aki előtt mindenki meghajtja fejét. A hadsereg főparancsnoka, de neki engedelmeskedik mínneki és minden, hosszú századok óta az első magyar, kit senkivel nem mérnek össze, aki az első, aki a vezér. Elnézem alakját, amely szélesre szabott és mégis karcsú. Mozdulatai erőteljesek, de valami sajátságos kidolgozottság érzik rajtuk. Karja rövid mozdulattal taséri szavát, a szemében valami sajátságos lobogás. Olyan, mint az alföldi pásztorok tüze, mely fellobban olyankor, ha megfújja az éjjeli szél Fellobban, aztán parázzsá enyhül, hogy amikor megint megcsapja a szél járása, felszikrázzék. Csak a magyar szem tud így lobogni, nézni, beszélni. Beszélni arról, amit a szó nem tud kifejezni, ami a nyelv kifejező határain túl él mint akarat, vagy, terv vagy gondolat felhőzik. Barna tengernagyi ruháján semmi arany diszk, csak a mellén csillan meg egyszalag. Borotvált arca kemény, de barátságos, az egész ember harmonikus, eggyéolvadása a katonának, az udvari urnak és a színtiszta magyarnak. Az erő, amely benne él, lesugárzik róla. Szava határozott, de nincs benne semmi a vezénylőkatonák érdes csengéséből. Amikor bemutatkozom, mosolyog. Hogy meghallja, miről van szó, egy furcsa árnyék suhog keresztül arcán. A katonák óvatossága, amikor a nyilvánosság elé álatnak. — Igen, igen. Tehát interv jó! — Úgy van, kegyelmes uram. — Tehát mit óhajt tudni? — Mindent, amit most elmondhat a hadseregről. A kérdések és a válaszok egybeolvadnak, a fővezér még a kérdéseken is uralkodik. És beszél: — A hadsereg, melyet megszerveztünk, keményen fegyelmezett. A szubordináció a régi, a parancsot végrehajtják. Ezzel a hadsereggel fenn tudom tartani a rendet. A vörös bolsevizmust kiirtottam csapataimmal és kímélet nélkül legázolom az agitációt. Nem tűrök többé semmi ilyet, mert csak így tudom biztosítani a nyugalmat és a rendet. A hadsereg szívében ugyanazok az ideálok égnek, mint minden időben. Egy a célunk, egy az akaratunk: megmenteni ezt a szegény hazát. Rekonstruálni mindent, ami elpusztult, hogy élni és dolgoznitudjunk. Ez már sikerült is itten, a Dunántúl és sikerülni fog másutt is. __ A hadsereg létszáma? A hadsereg akkora, amekkora az ántánt-hatalmiak képviselőivel való megegyezés alapján lehet. Az ántánt tudomásával folyt a szervezés. A hadsereg akkora lesz, hogy fenn tudja, tartani a rendet és létszáma akkora, amekkorát tartanunk szabad. — Hallottam és olvastam azokat a híreket, hogy a hadsereg kegyetlenkedik és önkénykedik. Nem csodálkozom ezeken a dolgokon, a rend ellenségeinek fegyvertárához tartozik a denunciálás. Fölösleges mondani, hogy ezek koholmányok: maga az antant-bizottság, melynek Horovitz ezredes úr is tagja, megállapította: — Nincs zsidóüldözés. Aki vörös, aki agitál, aki vissza akarta a bolsevizmust, azt legázolom, ha zsidó, ha keresztény. Ebben nem ismerek sem tréfát, sem különbséget. — A sajtó? A sajtó túlkapását azon a területen, melyen hatalmam van, nem tűröm. Nem tűröm a destruktív bányú lapok mérgező munkáját, nem engedem meg, hogy a helyreállított katonai fegyelmet megbontsa, hogy a hadsereg szellemét megint tönkretegye. Nehéz munka volt a légi fegyelem megszilárdítása és ezt nem engedem megrontani többé. •— A hazafias sajtót tátogatom? Adja át kérem üdvözletem. Jó és nagy, munkát tudnak végezni , végezzék is. — Terror nincsen, csak szigorúság. Vannak, akik félnek tőle. Azt mondom, viselkedjen mindenki úgy, ahogy kell, akkor nem lesz baja. Ha nem, akkor lesz. Elbúcsúztam tőle. Nemsokára megint a vonaton ülök, mely a Balaton mentén rohan. A nagy vízre ráhajlik az őszi este, rásüt a hold. Még lágyabb, még szelidebb, még szentimentálisabb lesz minden. De nem tud megejteni. Varázsa megtört. Horthy Miklós kemény, magyar szavát hallom az egész úton ... k. - ly*. J i K U Ül Nemzedék Csütörtök, 1919 október 9. ---------------------------------------------* Magyarországon a „Holt Mz“ birtokában van összesen: Római hat. érseki és püspöki birtok.: 709.193 kat. hold, görögkatolikus érseki és püspöki birtok 151.175 kat. hold, görögkeleti érseki és püspöki birtok 20.684 kát. hold, Hitbizományi birtok 2,329.206 kat. hold. Összesen: 3,210.258 kát. hold. Ezzel szemben már 1910-ben 5,970.140 katasztrális holdnyi földbirtok volt zsidó kézen, csak a száz holdnál nagyobb, komplexumokat számítva. A „kék“ pénz, A postatakarók és a jegybank pénze között a spekuláció számítása és szeszélye diszázsiót hozott létre, ami egyre csökken ugyan a közönség belátása folytán, de még mindig tíz százalékot tesz ki. Hogy miért éppen ennyit, azt nehéz lenne megmagyarázni, mert hiszen az állam tekintélye és fizetőképességének várható helyreállítása áll jót a postatakarék pénzéért és ha ez fogyatékos, akkor azt meg kell éreznie a hiányosan fedezett osztrák-magyar bankjegyeknek is. Azért is logikátlan az eltérés, mert a fizetőeszközök kölcsönössége alapján a, belföldön a cirkuláló mindenféle tankjegy egymással szemben is fedezetül szolgál. Az igazi fedezet azonban a termelőképesség, amely vagy megvan, vagy nincs meg, akármilyen szint is a bankópapír. Az tény, hogy a mai gazdasági helyzet, amidőn a termelésre sem kedv, sem mód nem sok van, nem kedvez egyik pénzünk tekintélyének sem; a különbség csak ott van, hogy a jegybank pénzét egyelőre a külföldi visznylatokban is elfogadják, a postapénz vásárlóképessége ellenben a demarkációs vonalnál véget ér. Ezt használja ki a spekuláció, amely talán politikai számításból is növelni igyekszik a diszázsiót, csakhogy a kormány helyzetét nehezítse. Ez a spekuláció a szovjet alatt is működött, de amikor mesterséges tőzsdei fogásaival inkább segíteni igyekezett Kun Béláéknak. Mondják, hogy egy azóta rehabilitált bankigazgató adta a bolsevikieknek azt a tanácsot, hogy fehér pénz rohamos esését e pénz nagy tételű vásárlásával kell ellensúlyozni, a parasztokat pedig rákényszeríteni, hogy kék pénz helyett fehérrel vásároljanak, tehát szintén növeljék a fehér pénz keresletét. A számítás látszólag kockázatos volt, de börzeileg a részvénypiacon már kipróbált és célravezető. A fehér pénzből így nagy mennyiséget sikerült kiszivattyúzni a vidéki forgalomba is, anélkül, hogy értéke nyomban a nullára esett volna. A közönség az efféle spekulációknak mindig csak naiv eszköze, s ma sem tudhatja, hogy amidőn a postapénztől olcsóbban megválik, voltaképpen a politikai konszolidációnak árt, ami lenyomja a kékpénz értékét is. Hogy a postapénzt, a magyar államnak jelenleg saját pénzét ez a művelet még inkább rontja, ránk nézve an, hát rosszabb, de a spekulációra, amely összes értékeinkkel függő helyzetbe igyekszik szőratani bennünket, — csakhogy annál dúsabb talaja lehessünk a nemzetközi kizsákmányolásnak, — annál kedvezőbb lesz a helyzet. Látjuk, mit művelnek a valutapiacon, ahol harmadrendű valőrökkel rombolják a magyar pénznek még meglevő értékét. Ez ellen a kormánynak védekeznie kell Meg kell tiltani, hogy a boltok kirakataiba tett bóvli áruért kékpénzt kérhessen a kereskedő, arrra hivatkozva, hogy a külföldnek maga is azzal fizet. A behozatalnál szigorúan mérlegelni kell, hogy mire van a belföldi fogyasztásnak valóban szüksége, s annak valutám fedezetéről, vagy kompenzációjáról gondoskodjék maga az állam. A kereskedő ellenben minden pénzt egyenlő értékben legyen köteles az így szerzett áruért elfogadni. Ez már maga is javítana a helyzeten. A közönség hamarosan rájönne arra az igazságra, hogy a belföldi forgalomban a postapénznek voltaképpen nagyobb is az értéke, mint a kékpénznek, amely mögött immár nem áll az egykori monarkia katonai tekintélye. Ezzel szemben a postatakarékpénztár pénze, amelyet a nemzeti kormány hoz forgalomba, a jövő pénze, mert fedezete az ország feltámadó nemzeti kérzése, a nemzeti hadsereg terülientartó ereje és az országnak ebben biztosított termelő képessége. Ezzel szemben a jegybank kékpénze immár hazátlan külföldi valuta jellegével bír, amely mögött nem áll sem ország, sem hadsereg, sem termelés. Ezért esik az árfolyama a világpiacon. Meglévő fedezete is illuzórius. Megcsappanhatja ezt a békeszerződés valamely váratlan kikötései.