Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)

1919-10-09 / 9. szám

a talán, csendes, elmosódott kérdés setten­kedett hozzám? vájjon látok-e mást is, váj­jon látok-e keménységet, erőt, a magyar megújholás fölkelh­et-e itten halotti ágyá­ból, hiszen ez a szelíden szomorú víz olyanná teszi az embert, mint ő maga. Benne kell, hogy legyen a nézésükben, megy kell, hogy szólaljon, amikor beszélnek, bánatos arca halk kisértetsuhogással megfogja kar­jukat, amikor ütésre emelik öklüket. Itt-ott egy-egy emberalak volt gör­nyedő tartással: a Balaton keze, a Balaton lelke rajta volt. Ahogy állott, ahogy nézett, ah­ogy a rohanó vonatra vetette szemét, ne­kem idegen volt. Nem láttam rajta az Al­föld fiának keménységét, hetyke turáni tartását, gőgös keleti közömbösséget, mely lepattant róla mindent, ami nem az ő vi­lágához tartozik. Szelid járású parasztok ballagtak az utón, békesség és bluesurenes tükröződött rajtuk. Valami megnevezhetet­len csodálkozással jutottak eszembe a dalok, melyeket innen hoztak, melyek itt szület­tek, melyek kemények, szilaj­ok, teli vannak tűzzel. Vagy más verset mond a nagy viz a parasztnak, mint mondott Kisfaludy uramnak és a régen elporlott vándorló diák­,­nak, aki Tihanyról énekelt. A gondolatok úgy szállta­k és kerge­­tőztek a nagy víz felől, mint a madarak, melyek most tanulják az őszi repülést. A vonat rohant, kerekei furcsáig verték a gon­dolatok ritmusát. A Balaton eltűnt egy percre, aztán megint előbújt, kiterült, mint egy legyező. A vonat lassított, a tengelyek fáradtan csattogtak és egyszerre megáll­tunk, Siófok fehér állomása nyúlt el az ablaksor előtt, a nagy di­menziók után já­tékpalotává zsugorodva. A széthálózó, egy­­másbasikló, maj­d széthálózó sín szálak mel­lett, a fehéren pettyes, kavicsos porondon feszes tartású emberek álltak, katonák. A forradalmak lompos legényei után meg­lepetten látták alakjukat. Kemények vol­tak, tartásuk merev, a rajtuk uralkodó aka­rat fegyelme feszült izmaikban, domború mellükön. A katonasor előtt tisztek mozog­­tak, a tisztek élén valaki, aki feltűnt volna akkor is, ha nem készültünk volna hozzá, h­a nem hallottuk volna sorba a nevét. Horthy Miklós volt, a Habsburgok utolsó vizikapitánya, az utolsó admirális, akinek hajóin piros-fehér-zöld zászlókat tépdesett a szél. Lenn a sósvizen egy nagy családot szolgált, itt, a magyar víz partján a magyar nemzetei ott acélóriások engedelmeskedtek lihegő tüdővel parancsának, itt élő ember­seregek. Az akarat, mely ebben az ember­ben lobog, lenyűgöző méglyatűz-csillogással nem tudta megállítani a Habsburgok vég­zetét, a­­magyar végzetet fordítja kemény kezével jobb felé. Akaratának tartalmat adott a faji közösség, mely ismeretlen, tit­kos­at nyitogat, amikor kiejtik nevét. Valami szuggesztív erő sugárzik belőle, aki egyszerűs ember először hallja, mintha ki tudja hányszor említették volna. A régi jászlavi kapitányok viselték, az Alföld adta kölcsön valamelyik kemény fiának, ősma­gyar hajtása, ritmusa a szívekhez szól. Horthy m­a az első magyar ember, aki előtt m­i­ndenk­i meghajtja fejét. A hadsereg fő­parancsnoka, de neki engedelmeskedik mín­­neki és minden, hosszú századok óta az első magyar, kit senkivel nem mérnek össze, aki az első, aki a vezér. Elnézem alakját, amely szélesre sza­bott és mégis karcsú. Mozdulatai erőtelje­sek, de valami sajátságos kidolgozottság ér­zik rajtuk. Karja rövid mozdulattal taséri szavát, a szemében valami sajátságos lobo­­gás. Olyan, mint az alföldi pásztorok tüze, mely fellobban olyankor, ha megfújja az éjjeli szél Fellobban, aztán parázzsá eny­hül, hogy amikor megint megcsapja a szél járása, fel­szikrázzék. Csak a magyar szem tud így lobogni, nézni, beszélni. Beszélni arról, amit a szó nem tud kifejezni, ami a nyelv kifejező határain túl él mint akarat, vagy, terv vagy gondolat felhőzik. Barna tengernagyi ruháján semmi arany diszk, csak a mellén csillan meg egy­szalag. Borotvált arca kemény, de ba­rátságos, az egész ember harmonikus, eggyéol­vadása a katonának, az udvari ur­nak és a színtiszta magyarnak. Az erő, amely benne él, lesugárzik róla. Szava hatá­­r­ozott, de nincs benne semmi a vezénylő­­katonák érdes csengéséből. Amikor bem­uta­tkozom, mosolyog. Hogy meghallja, miről van szó, egy furcsa árnyék suhog keresztül arcán. A katonák óvatossága, amikor a nyilvánosság elé ál­­atnak. — Igen, igen. Tehát int­erv jó! — Úgy van, kegyelmes uram. — Tehát mit óhajt tudni? — Mindent, amit most elmondhat a hadseregről. A kérdések és a válaszok egybeolvad­nak, a fővezér még a kérdéseken is uralko­dik. És beszél: — A hadsereg, melyet megszervez­tünk, keményen fegyelmezett. A szubordi­náció a régi, a parancsot végrehajtják. Ez­zel a hadsereggel fenn tudom tartani a rendet. A vörös bolsevizmust kiirtottam csapataimmal és kímélet nélkül legázolom az agitációt. Nem tűrök többé semmi ilyet, mert csak így tudom biztosítani a nyugal­mat és a rendet. A hadsereg szívében ugyanazok az ideálok égnek, mint minden időben. Egy a célunk, egy az akaratunk: megmenteni ezt a szegény hazát. Rekonstruálni mindent, ami elpusztult, hogy élni és dolgozni­­tud­junk. Ez már sikerült is itten, a Dunántúl és sikerülni fog másutt is. __ A hadsereg létszáma? A hadsereg akkora, amekkora az á­ntánt-hatalmiak kép­viselőivel való megegye­zés alapján lehet. Az ántánt tudomásával folyt a szervezés. A hadsereg akkora lesz, hogy fenn tudja, tartani a rendet és létszáma akkora, amek­korát tartanunk szabad. — Hallottam és olvastam azokat a híreket, hogy a hadsereg kegyetlenkedik és önkénykedik. Nem csodálkozom ezeken a dolgokon, a rend ellenségeinek fegyvertá­rához tartozik a denunciálás. Fölösleges mondani, hogy ezek koholmányok: maga az antant-bizottság, melynek Horovitz ez­redes úr is tagja, megállapította: — Nincs zsidóüldözés. Aki vörös, aki agitál, aki vissza akarta a bolsevizmust, azt legázolom, ha zsidó, ha keresztény. Ebben nem ismerek sem tréfát, sem különbséget. — A sajtó? A sajtó túlkapását azon a területen, melyen hatalmam van, nem tű­röm. Nem tűröm a destruktív b­ányú lapok mérgező munkáját, nem engedem meg, hogy a helyreállított katonai fegyelmet megbontsa, hogy a hadsereg szellemét me­gint tönkretegye. Nehéz munka volt a légi fegyelem megszilárdítása és ezt nem enge­­dem megrontani többé. •— A hazafias sajtót táto­gatom? Adja át kérem üdvözletem. Jó és nagy, munkát tudnak végezni , végezzék is. — Terror nincsen, csak szigorúság. Vannak, akik félnek tőle. Azt mondom, vi­selkedjen mindenki úgy, a­hogy kell, akkor nem lesz baja. Ha nem, akkor lesz. Elbúcsúztam tőle. Nemsokára megint a vonaton ülök, mely a Balaton mentén ro­han. A nagy vízre ráhajlik az őszi este, rásüt a hold. Még lágyabb, még szelidebb, még szen­timentálisabb lesz minden. De nem tud megejteni. Varázsa megtört. Horthy Miklós kemény, magyar szavát hallom az egész úton ... k. - ly*. J i K U Ül Nemzedék Csütörtök, 1919 október 9. ---------------------------------------------* Magyarországon a „Holt Mz“ birto­­­kában van összesen: Római hat. érseki és püspöki birtok.: 709.193 kat. hold, görögkatolikus érseki és püspöki birtok 151.175 kat. hold, görög­­keleti érseki és püspöki birtok 20.684 kát. hold, Hitbizományi birtok 2,329.206 kat. hold. Összesen: 3,210.258 kát. hold. Ezzel szemben már 1910-ben 5,970.140 katasztrális holdnyi földbirtok volt zsidó kézen, csak a száz holdnál nagyobb, kom­­plexumokat számítva. A „kék“ pénz, A postatakarók és a jegybank pénze között a spekuláció számítása és szeszélye diszázsiót hozott létre, ami egyre csökken ugyan a közönség belátása folytán, de még mindig tíz százalékot tesz ki. Hogy miért éppen ennyit, azt nehéz lenne megmagya­rázni, mert hiszen az állam tekintélye és fizetőképességének várható helyreállítása áll jót a postatakarék pénzéért és ha ez fogyatékos, akkor azt meg kell éreznie a hiányosan fedezett osztrák-magyar bank­jegyeknek is. Azért is logikátlan az eltérés, mert a fizetőeszközök kölcsönössége alapján a, belföldön a cirkuláló mindenféle tank­­jegy egymással szemben is fedezetül szol­gál. Az igazi fedezet azonban a termelő­­képesség, amely vagy megvan, vagy nincs meg, akármilyen szint is a bankópapír. Az tény, hogy a mai gazdasági helyzet, amidőn a termelésre sem kedv, sem mód nem sok van, nem kedvez egyik pénzünk tekintélyé­nek sem; a különbség csak ott van, hogy a jegy­bank pénzét egyelőre a külföldi vis­znylatokban is elfogadják, a postapénz vásárló­képessége el­lenben a demarkációs vonalnál véget ér. Ezt használja ki a spekuláció, amely talán politikai számításból is növelni igyekszik a diszázsiót, csakhogy a kormány helyzetét nehezítse. Ez a spekuláció a szovjet alatt is működött, de amikor mesterséges tőzsdei fogásaival inkább segíteni igyekezett Kun Béláéknak. Mondják, hogy egy azóta rehabilitált bankigazgató adta a bolsevi­­kieknek azt a tanácsot, hogy fehér pénz roha­mos esését e pénz nagy tételű vásárlásával kell ellensúlyozni, a parasztokat pedig rákényszerí­teni, hogy kék pénz helyett fehérrel vásárolja­nak, tehát szintén növeljék a fehér pénz keresle­tét. A számítás látszólag kockázatos volt, de bör­zeil­eg a részvénypiacon már kipróbált és célra­vezető. A fehér pénzből így nagy mennyiséget sikerült kiszivattyúzni a vidéki forgalomba is, anélkül, hogy értéke nyomban a nullára esett volna. A közönség az efféle spekulációknak min­­dig csak naiv eszköze, s ma sem tudhatja, hogy amidőn a postapénztől olcsóbban megválik, vol­taképpen a politikai konszolidációnak árt, ami lenyomja a kékpénz értékét is. Hogy a posta­pénzt, a magyar államnak jelenleg saját pénzét ez a művelet még inkább rontja, ránk nézve an­, hát rosszabb, de a spekulációra, amely összes értékeinkkel függő helyzetbe igyekszik szőr­a­­tani bennünket, — csakhogy annál dúsabb ta­laja lehessünk a nemzetközi kizsákmányolás­nak, — annál kedvezőbb lesz a helyzet. Látjuk, mit művelnek a valutapiacon, ahol harmadrendű valőrökkel rombolják a magyar pénznek még meglevő értékét.­­ Ez ellen a kormánynak védekeznie kell Meg kell tiltani, hogy a boltok kirakataiba tett bóvli áruért kékpénzt kérhessen a kereskedő, arrra hivatkozva, hogy a külföldnek maga is az­zal fizet. A behozatalnál szigorúan mérlegelni kell, hogy mire van a belföldi fogyasztásnak val­­óban szüksége, s annak valutám fedezetéről, vagy kompenzációjáról gondoskodjék maga az állam. A kereskedő ellenben minden pénzt egyenlő értékben legyen köteles az így szerzett áruért elfogadni. Ez már maga is javítana a helyzeten. A közönség hamarosan rájönne arra az igazságra, hogy a belföldi forgalomban a pos­tapénznek voltaképpen nagyobb is az értéke, mint a kékpénznek, amely mögött immár nem áll az egykori monarkia katonai tekintélye. Ezzel szemben a postatakarékpénztár pénze, amelyet a nemzeti kormány hoz forgalomba, a jövő pénze, mert fedezete az ország feltámadó nemzeti k­ér­­zése, a nemzeti hadsereg terülientartó ereje és az országnak ebben biztosított termelő képessége. Ezzel szemben a jegybank kékpénze im­már hazátlan külföldi valuta jellegével bír, amely mögött nem áll sem ország, sem hadsereg, sem termelés. Ezért esik az árfolyama a világpiacon. Meglévő fedezete is illuzórius. Megcsappanhatja ezt a békeszerződés valamely váratlan kikötései.

Next