Uj Nemzedék, 1919. október (1. évfolyam, 3-27. szám)

1919-10-09 / 9. szám

Előfizetési árak: Egész évre . . 220 X — f. Negyedévre . . Sfi K — f. Félévre .... 110 ,, — f. Egy hóra . . 20 ‰ —f. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f-Censurat: Spida. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV. kerület, G­e­r­g­ő­c­z­y­­ u­t­c­a 11. szám. Felelős szerkesztő : Milotay István: Szocializmus és bolse­­vizmus. Garami Ernő a Népszava egyik leg­utóbbi számában a Szocializmus és bolseviz­­mus című közleményben tisztára akarja mosni­ a szociáldemokratákat a kommuniz­musban való részességtől és a vele járó ir­tózatos felelősségtől. Mi sem volna köny­­nyebb, mint ezt bizonyítani, ha volnának igazi bizonyítékok. A német, az osztrák szo­­­ciáldemokraták a maguk szélsőséges sparta­­lkusz-irányzatukkal vitatkoztak, tusakod­­­tak, mikor az sem használt, fegyvert ra­gadva zabolázták meg a féktelenkedőket. Hol látszott ily komoly ellenszegülés a ma­gyarországi szociáldemokrata táborban? El­lenállás helyett nem ment-e át az egész tábor Kunfi, Weltner s a többiek vezetése alatt lo­bogó zászlókkal Kun Bélához? Ki volt a kommunista uralom elite hadserege, ha nem a félrevezetett szervezett munkások! Hogy a kalandban a párt veszített, az nem szol­gál mentségül, az csak újabb bizonyíték po­litikájuk együgyűsége mellett. Egyébként is nagyon mellékes kérdés, mit nyert vagy veszített a szociáldemokrata párt; a fődo­log az, hogy az amúgy is földhöz sújtott országot az idétlen szociáldemokrata kísér­let végkép kivetkőztette, nyomorulttá tette. Garami úr a háborúról ezt írja: „Nincs ebben az országban senki, aki nálunk, szo­ciáldemokratáknál elszánt­abban és bátrab­ban küzdött volna az első gaz őrület, a há­ború ellen.“ Azután pedig így folytatja: „De nincs és nem lehet senki az országban, akinek nálunknál több oka lehetne arra, hogy gyűlölje azokat, akik reánk szabadí­tották a második szörnyű őrületet, a bolse­­vizmust.“ Mind a két beállítás hamis. A há­ború kitörésekor azt tapasztaltuk, hogy a szociáldemokraták világszerte behódoltak a háborúnak és pedig annál erősebben, minél inkább kellett a parlamentekben a felelős­séget is viselniük. Csekély töredékektől el­tekintve, a szociáldemokraták sorra meg­szavazták a hadi hiteleket, vállaltak önkén­tes katonai szolgálatot, egyik-másik muní­­ciós államtitkárságig vitte. Kezdetben nem tettek kivételt a magyarországi szo­ciáldemokraták sem, frontváltoztatásuk ak­kor kezdődött, amikor a háború által keltett kedvetlenség, a jelentkező fáradtság hálás taktikának mutatta a defallista irányt. A szociáldemokraták nem apostolkodtak a háború alatt, hanem lavíroztak a pártérdek szerint. A kommunizmussal a szociáldemo­krata párt kísérletezett, miként a hazard játékos, aki mindent egy lapra tesz fel. Most, amikor­ a játszmát elvesztették, újra oda akarnak ülni a játékasztalhoz és mintha mi sem történt volna, újra játszani akar­nak, a múltra pedig egyszerűen azt adják mentségül: nekünk van legtöbb okunk a bolsevizmust gyűlölni. A párt kissé későn fog hozzá a gyűlöléshez: ha ugyanoly mér­tékben gyűlölte volna márciusban Kun Bé­lá­­ékat, ahogyan állítja, hogy most gyűlöli, okvetlenül meg tudta volna akadályozni az irtózatos vagyon-, erkölcs-, életpusztítást. Ezt nemcsak nem akadályozta a párt, ellen­kezőleg: minden erejével támogatta a kom­munizmust. Úgy látszik, Garami úr maga is érzi, hogy ténybeli adatokkal nem tudja a szociáldemokraták ártatlanságát bizonyí­tani, azért hát a szocialista elmélet tág kö­pönyegébe burkolózik. Egy unalmas, szín­telen, professzoros okoskodással azt akarja igazolni, hogy valódi szociáldemokrata nem is várhatja a szocializmus győzelmét „ha­talmi terror“ eszközeitől.­ Akik a kommu­nizmus idejében Marxot állították­ fel apos­toluknak, mesterüknek, visszaéltek tanítá­sával, a szociáldemokráciát lerángatták „a becsületes, komoly tudományosság magas­latáról és a nemes, demokratikus értelem­ben vett forradalmiság csúcsairól az álfor­radalmi romantika és a tudománytalan puccsizmus pocsolyájába. A szociáldemo­kráciát éppen az választotta el a handaban­­dázó forradalmároktól, hogy nem hitt olyan politikai és jogi lehetőségekben, amelyek nem gazdasági lehetőségeken alapszanak.“ Más szóval ez annyit akarna mondani, hogy a szociáldemokrácia a gazdasági viszonyok fejlődésétől várja uralmának elérkezését. Ha a viszonyok még nem értek meg, a for­radalom is hiábavaló, ha pedig odáig értek, akkor nincs szükség forradalomra. Mi ke­resni valója lett volna hát a szociáldemo­krata pártnak Kun Béláék vakmerő vállal­kozásánál? ... Ha Garami urat hallja az ember ily­­képp elmélkedni, azt kell gondolnia, hogy a szociáldemokraták egy apáca­növendék szendeségével várják idejük eljövetelét. A valóság­ azonban mást mutat és más a szo­­cialista elmélet is, amennyiben Marx tény­leg kétfélét tanít, munkáiban két, egymást teljesen kizáró lelkihet jelentkezik, anélkül, hogy az ellentét magyarázva, áthidalva, ki­egyenlítve volna. Egyfelől rendszere azt iparkodik bizonyítani, hogy a gazdasági élet fejlődése szükségkép meghozza a szo­cialista, kollektivista uralmat. Másfelől pe­dig kitör belőle az izzó forradalmi lelkűlét, s akkor hiadunk csörgő láncokról, melyeket szét kell törni, forradalmakról, melyek felé haladunk, gyilkosságokról, a proletár dik­tatúráról, amely hivatva van a hatalmat átvenni. Lombart, egyébként a szocializ­musnak barátja, szelemesen igazolta Marx­nak, valamint, a szocializmusnak kettős lel­­kületét.Ez a kettős lelkület tűzött össze a Németországban és Ausztriában lefolyt harcokban. Fájdalom, Magyarországban nem került a sor összetűzésre, mert a szo­ciáldemokrata párt oda­adta magát eszkö­zül Kun Béláéknak. A szociáldemokrata párt mostani helyzete olyan, mint a kundát mondott bol­tosé a csőd után. Mikor már a baj megtör­tént, a vagyonbukást nem lehet azzal meg nem történtté tenni, hogy az üzlet újból megnyílik, mintha semmi sem történt vol­na, egy más családtag neve alatt. Garami ugyanazon boltból való, ahol Kunfi és Welt­­nerék árultak. Ezek az emberek elvesztet­ték a jogosultságot ahhoz, hogy mint párt­vezetők szerepelhessenek. A megtévesztett munkásokon a sor, hogy a hamis kártyá­soknak bizonyult vezetőknek egyszer s min­denkorra hátat fordítson. Telefonszámok:............ 75—09, 75—88 és 75—31. Budapest, 1919. I. évfolyam 9. szám. Csütörtök, október 9. Lapunk mai száma 8 oldal, A fővezérnél. Valahol Lepsény után benézett a rohanó vonatba a Balaton. Világos szeme volt, mint a szőke asszonyoknak, akik belebámulnak a múltba. Köröskörül a vízparton végigsimult az ősz és minden teli lett a magyar október hangtalan fájdalmával. A zalai partra oda­rajzolódtak a hegyek, késpengeéles vonalak hasogatták az ég alját. A nagy víz gyűrűs játékkal vonaglott, minth­a félt volna az ősztől, amely kifosztja a téli partokat és körös-körül a kúpokon, az élesvágású hegyeken ősrégi legendák, magyar álmok és mesék sóhajtottak felénk halkan, bizonytalanul. Olyanok voltak, mint a félig elfelejtett dalok, melyeknek elveszett a versük, de a melódiájuk szerenádos éj­szakák emlékén keresztül odaringatódzik az ember szívéhez. Csokonai Vitéz Mihály és Kisfaludy Sándor jutottak az eszembe, és kérdezgetni kezdtem a messzi­séget, valjon akkor, amikor a vándordiák gyalogosan bak­tatott lehorgasztott fejjel a tapolcai után, amikor a nemzetes úr szijjakon ringatódzó h­intaja elgördült az öreg fák alatt, akkor is olyan szomorú volt a Balaton? Bá­natos verseket muzsikált-e mindig és csak arról tudott akkor is szólni, ami fáj, ami szo­morú? Lenn a vizen szelíd kékségek úsztak, egy-egy barna színfolt vonaglott Tihany felé. A színek, árnyékok, a foltok szenti­mentális didergéssel cserélgették egymást, az elkésett madarak, a fák, a kibukkanó ház­tetők, az utak fehér szalagjai valami, ért­hetetlen melankóliáról beszéltek. A nagy lágyságokon keresztül észrevétlenül odafér­­kőzött a szívekbe a bánat, a páros beszédek lecsuklottak, mint a szárnyaiért madár, a magyar föld fájdalma, a névtelen érzések szomorú reszketése ráborult mindenre, ami körös-körül volt, élt és hallgatott. A titokza­tos nagy víz uralkodott a hegyeken és mesz­­szinyuló karjával megfogta az eget. Lá­gyan, szelíden ölelt magához mindent, mint a titokban szerető asszonyok, érintése simo­gató volt. Szerettem volna magam kiragad­ni a hangulatból, mely megfogott, le­nyűgözött és szerettem volna valamit látni, amelynek más a hangja, más a léleksése, más a beszédje. Messzi hegyek, haragosan vágtató vizek, nagy­kupola és alföldi látóhatárok emléke bir­kózott a szelíd Balatonnal és valami bátor-

Next