Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)
1920-03-31 / 78. szám
Előfizetési árak: f Egész évre.. 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — t. Félévre .... 110 „ — f. Egy hóm .. . 2Q „ —f. Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvaron :. 80 fillér. 1 / 2 Budapest, 1920. Felelős szerkesztő: Milotay István. imfmMiimimiuwummiiiumnumuummifltmHniuiintmiNi U. évfolyam 78 (156). szám. Szerda, március 31. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 75—09, 150—82. Jintfutó Laspiazca“ Azt harsogta ^forradalmi Budapest kabarédala, hogy^-- „Oroszországban mindenki zsidó“. A k^Rrédal Oroszország felé nézett, de hazáfel^gé^Tolitolt. S takin a szegény vonagló Oroszországra nem is állt artnyira a gunydal igaza, mint állt Budapestre és állt mindenekfölött a budapesti sajtóra. A sajtóra igazán el lehetett mondani, hogy mindenki zsidó. S most ugyanabban a sajtóbanjdindenki — kisgazda. Azok a Puriesz Lajosok, akik a szabadkőműves-páholyok csontvázrejtelmes sötétjéből a magyar összeomlás szörnyű, drámáját egy Reinhardt ügyességével rendezték s akik st parasztirtó proletárdiktatúrában fejezték be pokoli művüket, ma már mandlit viselnek bordáik fölött, kisgazdábbak a kisgazdáknál és a tegnap még lebüdösparasztozott tömegeken át akarják újból diadalra vinni ártó gondolataikat. Hatvany Lajos, a forradalmi cukorbáró, lapja abbahagyta voltairói elmést,légeit s fölcsapott rusztikus kisgazdának. Hetek óta szemléljük mi, akik a budapesti „liberális“ sajtónak minden furfangját, egész sátáni stratagémáját ismerjük, hogy milyen szervezettül, milyen ügyesen és milyen veszedelmes módon hízeleg, ügyeskedik a tegnap destruktív sajtója a kisgazdapárt körül, hogyan uszítja, vadítja a maga álszent, ravasz módján a kisgazdákat a nemzeti egyesülés pártja ellen, hogyan adja szájára gyanútlan kisgazdáknak, hogy mi is az ő véleményük, mi is az ő fölfogásuk, mit is fognak ők csinálni, és hogyan viheti bele ez a sok patkányfogó egy pokoli, országveszejtő táncba éppen a legtörzsökösebb, leg,magyarabb magyarságot, ha jókor ki nem ütjük szájukból a babonázó furulyát és jókor rá nem döbbentünk kisgazdáinkra a magyar lelkiismnezet kötelező, hangos kiáltásával. A mozgékony fajnak egész mozgékonysága, hihetetlen átváltozó képessége, — amely mögött az ősi lélek egészen változatlan a maga gyűlöletével és hatalmi tébolyával, — szinte százszorosan van meg a sajtójában, hatalmi törekvéseinek ebben a napóleoni vezérkarában. E Ez a sajtó ma már — vagy: ma még? — nem élhet tegnapi szókincsével, nem plakátolhatja ki nyíltan az országpusztítást, nem tűzhet őszirózsát vagy ötfarkú vörös páholycsillagot a maga rontó szándékai fölé. Ma neki csak egy módja van az érvényesülésre, egy módja van ahhoz, hogy mérgeit ismét telefecskendezhesse a világforradalmi lázban vonagló magyar szervezet bőre alá. Adni a magyarnál magyarabbat, a nemzetiszintinél nemzetiszínűbbet. Átváltva az aktuális politikai helyzetre: adni a kisgazdánál kisgazdábbat. Átvenni, sőt fölfokozni a kisgazda-világ szavait, érzéseit s azok kifejlődéseit. Kitapasztalni gyöngéiket, hiúságaikat, a politikai rengetegben való járatlanságukat, rászedni magyar jóhiszeműségüket és szépen, finoman úgy vinni őket a jégre s az egész keresztény nemzeti ügyet a romlásba, mintha ők maguk kívánkoztak volna oda. Hetek óta ez történik a „liberális“ sajtóban. Egyebet sem tesznek, mint a kisgazdapárt nevében uszítanak, gyanúsítanak . Végeredményben diktálnak. Ha ez így megy, a kisgazdák csöndesen azoknak leplezett diktatúrája alá kezdnek, akiknek nyílt diktatúrája éppen a kisgazdák testével rakta meg a magyar akasztófaerdőt. Mi, akik minden párt és minden egyén fölött magasan eltekintve, a magyar nemzeti újjászületés sarkcsillagára szögezzük szemünket, a nemzet lelkiismeretének kiáltásával fordulunk kisgazdáinkhoz, az Isten szerelméért és a tulajdon jóvoltukért, vigyázzanak! Mi kiáltjuk ezt, akiknek vértesteink, agyrendszerünk, leszármazásunk testvér a magyar kisgazdákéval s akik a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel vagyunk a magyarság eszme-világának érdemei, szándékai és képességei iránt. Mi, akik összeszorult szívvel, keserű magyar haranggal láttuk, korbácsoltuk a legsötétebb múltban azoknak a gazdasági terjeszkedését, akiknek hatalma a magyar életerőt sorvasztotta. Mi, akik hódolattal láttuk a világháborúban a föld népének csodálatos megadózását vérben, szenvedésben és dicsőségben és akik a száműzetés keserves napjaiban befelé sírtuk forró könyeinket a magyar gyilkolás diktatúrájának áldozataiért. Mi, akik föltámadást, megtisztulást, egészséges vérkeringést várunk és remélünk a kisgazdák politikai érvényesülésétől. De az Isten szerelmére, csak nem gondolja senki kisgazda azt, hogy őszinte lélekkel vannak iránta azok, akik a háború előtt kihúzták lába alól a földet, a háborúban a nyakára gazdagodtak és nyomoron, halálon és kétségbe- esésen dáriusi vámot szedtek maguknak, akik négy vörös hónap alatt még azt is összezúzták, ami még az országrészértésben megmaradt, akik megfertőzték a magyarság gondolkozását, megrontottak nyelvet, ízlését, kultúráját s akiknek ez az ország nem jelent, nem is jelenthet mást, mint egy lelkében mindörökre idegen gyarmatot az ő öldöklő faji kapitalizmusuk számára ? Vegyék észre a kisgazdák, amíg nem késő — késő maguknak is, az országnak is — hogy lehetnek hibák, bajok itt is, ott is, hogy lehetnek harcok a politikában, de azokat a bajokat ne a mérgezők hánytorgassák s a harcokat ne azok vezessék, akiknek övében rohamkés van elrejtve mindnyájunk ellen s akik maguknak vészejlik össze mindig a balek magyarságot. A kisgazdapárt legyen a kisgazdáké, legyen a becsületes, józan, dolgos magyar népé, de ne engedje magát ráfizetni azok rabszijára, akik holnap kajánul és győzelmesen mosolyognának, de abba simán, mi valamennyien, kisgazdák és nem kisgazdák, sima az egész agyonnyomorított Magyarország, kétségbeesetten és talán örökre elkésetten! Szegény gazdagok Irta: Csűrös Zoltán • Minden mutatta azelőtt való nap a nagy rázkódtatást. Tölgyesé komámasszoony hires fopington-tyukjaj, leüket drága dollárpapíron Vásárolt a kínai nagykövettől, nem tudták, mivelhogy bizonytalan a kékpénz sorsa. Kölcsönkérő staffrtom villámcsapásként megjelent és sok darab százast adott, a kávéházakban tombolt a muzsika, melynek itélettrombitaszerü hangjai voltak s az utcán a villámlámipák alatt, mintha földindulás volna, delingeztek és felbuktak az emberek. Józsi pincér a vacsoránál piros volt és parányi porciókat adott. Mancika, a vendéglős leánya, könyezett, amikor kékpénzt ragadtam elő. A szafirungja rejmegtette meg a galambszivét... Virradatra az özönvíz bekövetkezett. Mintha álomban jártunk volna ésdzsinek csintalankodtak volna velünk, a boldogság gazdát cserélt. A természet pajzán játéka kápráztatott, mert gondterhes arcok meredtek a prémes bundák körül, hölgyek, kik mint a karácsonyfa, britikusokkal voltak megtűzdelve, lehajtott fejjel bandukoltak, a gummirád- osok gazdáit meggörnyesztették láthatatlan malomkövek sz.2 autók utasai tenyerűidre hajoltak, szivén hasítva őket a rongyos emberek vidám ■ rigófütyölése. Mert a kopott ruhákban kacagó alakok siettek tova, egész lényükből fölény napsugárzott, mosolygás, mely hirdette büszkén, hogy ők a Ma királyai. Az Élet verebeinek, cinkéinek diadaláról énekeltek a budapesti szelek. Villanyoson indultam el. — Kék pénzt adok — kiáltotta egy bwlyus kofa. Nem akartam a fülemnek hitelt adni. Ám a kalauz zordan, mint Pókainéra Báthory, irgalmatlanul, mint térdeplőkre a bresciai Haynau, elutasító gesztussal felelt: — Maga szerencsétlen — biztosította, a kofát egy frakkos ember látja, én tázódtam a kékpénzemen. Cipőt vettem tegnap, mindenfélét, nagyot, kicsit, gyerekcipőt, nőit, férfinak valót, tizennyolc párat, mert én erdőben lakom, nem járhatok lebélyegzésre, a cipők még elhalhatnak a kamrámban békességben, akár a feltámadás reggeléig. A kamrába egérfogót teszek. — Oho rikkantotta egy újabb egyén, — én könyveket vettem, vastag, nagy, szép könyveket, mindenszinü képekkel telis tele, írás is van benne elég, de a képeket a cselédeimmel a pusztán esténkint elnézegetjük. — Én zongorát vettem — újságolta egy tejesasszony. — Otthon az lesz ünneplőbe az ebédlőasztalunk. — Én postapénzt vettem a kékért, aztán úgyis kéket veszek, mert mindig postát vettem a kékért, hogy a postáért kéket kapjak — mondja szédítő biztonságban valaki, akinek ősei átkeltek nem a Vereckei-szoroson, hanem egyenesen a Vörös-tengeren. — Kékért posta, postáért kék, lebélyegezetten kék, posta, lebélyegzett kék, dollár, arany, valuta, naturáliárc, földosztás — zsibong a levegőben, a lelkek, hint a megrázott fák, a szómadarak röpködő zaját küldik a levegőbe. Kábultan simítok végig a homlokomon. Leszállok és bebotlom egy vendéglőbe. Étlapot fertnek elém fürge kezek Újdonság mindenütt, lebélyegzett kékért az étlap figyelmeztetése szerint kivételképpen jóllakom. Friss víz a tulajdonos előzékenysége folytán lebélyegzetten kékkel is fizethető. Oh, vannak még Budapesten önfeláldozó jellemek! Kétes külsejű alak telepedik az asztalomhoz. A háború óta koplalt, mint bizalmasan elárulja a közelmúltja rejtelmeit — De most, — kacsint hamiskásan, — most az egyszer torkig lartom. Azt mondom majd a fizetésnél, nincs az ezresem lebélyegezve. És napóleoni pózzal lebbenti még egyetlen ezresét melyet, reggeltől esig kölcsön — Ma jól élek — és pattint a kezével. Nyílik az ajtó, vidéki ismerősöm jóltáplált alakja sebérlik elém, Lajos pajtásé, akinek legelői, marhái vannak. Szeme karikás,f ajka megvonaglik, egész lénye a sebzett oroszlán fájdalmáról mesél. Széles melle hevesen emelkedik. — Tizenhat és fél kiló kékpénz — hörgi a bánatát. Érzékeny szívem nem bírja ki a szenvedéseit, távozom. Két nyurga fiatalember halad el fütyörészve. — Nincs egy fillérem, — hangzik a szó — könnyűnek, egészségesnek és fiatalnak érzem magam. Sürgős utam van, a villamosok a felrobbanásig zsúfolva döcögnek el. Konflisba vetem magam. A taxaméter tizenhat koronát mutat. A lovak kormányzójának odaadok két húszkoronást. — Ami nem járja, nem járja — morogja ő és zsebregyűria papírokat. — Aki ar akar lenni, az legyen úr. Negyven korona husz korona és husz korona nem negyven korona. — Óh, — dünnyögi maga elé egy monologizáló bölcselő — az embereket kéne lebélyegezni.Mennyi bevétel volna egy pillanat alatt! De észbe kap és megrázza fejét: — Különben igaz, az emberek máma nem! aranyból valók. Esteledik. A felizgatott Budapest fölött terjeng a tavaszi alkonyat barna fátyla, homályba borulnak a házak, villamosok, járókelők s mint ködben az eltévedt hajók siránkozó, segélyt hívó tülkölései, hangzik minden irányból, gyengén, erősen, harsogva vagyz elhalóan: pénz, pénz, kék, posta, talán a papagályok is ma ezt gagyogják. Eltűnődöm az idők fölött. A jó isten bizonyára tudja, mit miért teszenk? Ezen a Földön annyi vígjátékot és tragédiát rendezett. Talán megteremtett minket, hogy annyi csalódás után az erabírben végre igazán kimnyörködje magát-