Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)

1920-03-31 / 78. szám

Előfizetési árak: f Egész évre.. 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — t. Félévre .... 110 „ — f. Egy hóm .. . 2Q „ —f. Egyes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaron :. 80 fillér. 1 / 2 Budapest, 1920. Felelős szerkesztő: Milotay István. imfmMiimimiuwummiiiumnumuummifltmHniuiintmiNi U. évfolyam 78 (156). szám. Szerda, március 31. Szerkesztő­ség és kiadóhivatal: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy­ utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 75—09, 150—82. Jintfu­tó Laspiazca“ Azt harsogta ^forradalmi Budapest ka­­bar­édala, hogy^-- „Oroszországban mindenki zsidó“. A k^Rrédal Oroszország felé nézett, de hazáfel^gé^Tolitolt. S takin a szegény vonagló Oroszországra nem is állt artnyira a gunydal igaza, mint állt Budapestre és állt mindenek­­fölött a budapesti sajtóra. A sajtóra igazán el lehetett mondani, hogy mindenki zsidó. S most ugyanabban a sajtóbanj­d­indenki — kisgazda. Azok a Puriesz Lajosok, akik a­ szabadkőmű­ves-páholyok csontvázrejtelmes sötétjéből a magyar összeomlás szörnyű, d­rámáját egy Reinhardt ügyességével rendezték s akik st pa­­rasztirtó proletárdiktatúrában fejezték be po­koli művüket, ma már mandlit viselnek bor­dáik fölött, kisgazdábbak a kisgazdáknál és a tegnap még lebüdösparasztozott tömegeken át akarják újból diadalra vinni ártó gondolatai­kat. Hatvany Lajos, a forradalmi cukorbáró, lapja abbahagyta voltairói elmést,légeit s föl­csapott rusztikus kisgazdának. Hete­k óta szem­léljük mi, akik a budapesti „liberális“ sajtónak minden furf­angját, egész sátáni stratagémáját ismerjük, hogy milyen szervezettül, milyen ügyesen és milyen veszedelmes módon hízeleg, ügyeskedik a tegnap destruktív sajtója a kis­gazdapárt körül, hogyan uszítja, vadítja a maga álszent, ravasz módján a kisgazdákat a nemzeti egyesülés pártja ellen, ho­gyan adja szájára gyanútlan kisgazdáknak, hogy mi is az ő véleményük, mi is az ő fölfogá­suk, mit is fognak ők csinálni,­­ és hogyan viheti bele ez a sok patkányfogó egy pokoli, országveszejtő táncba éppen a legtörzsökösebb, leg­,magyara­bb magyarságot, ha jókor ki nem ütjük­­ szájukból a babonázó furulyát és jókor rá nem döbben­tünk kisgazdáinkra a magyar lelkiismnezet kö­telező, hangos kiáltásával. A mozgékony fajnak egész mozgékony­sága, hihetetlen átváltozó képessége, — amely mögött az ősi lélek egészen változatlan a maga gyűlöletével és hatalmi tébolyával, — szinte százszorosan van meg a sajtójában, hatalmi törekvéseinek ebben a napóleoni vezérkarában. E Ez a sajtó ma már — vagy: ma még? — nem élhet tegnapi szókincsével, nem plakátolhatja ki nyíltan az országpusztítást, nem tűzhet őszirózsát vagy ötfarkú vörös páholycsillagot a maga rontó szándékai fölé. Ma neki csak egy módja van az érvényesülésre, egy módja van ahhoz, hogy mérgeit ismét telefecskendez­­hesse a világforradalmi lázban vonagló ma­­gyar szervezet bőre alá. Adni a magyarnál ma­­gyarabbat, a nemzetiszintinél nemzetiszínűb­­bet. Átváltva az aktuális politikai helyzetre: adni a kisgazdánál kisgazdábbat. Átvenni, sőt fölfokozni a kisgazda-világ szavait, érzéseit s azok kifejlődéseit. Kitapasztalni gyöngéiket, hiúságaikat, a politikai rengetegben való já­ratlanságukat, rászedni magyar jóhiszeműsé­güket és szépen, finoman úgy vinni őket a jégre s az egész keresztény nemzeti ügyet a romlásba, mintha ők maguk kívánkoztak volna oda. Hetek óta ez történik a „liberális“ sajtóban. Egyebet sem tesznek, mint a kis­gazdapárt nevében uszítanak, gyanúsítanak . Végeredményben­­ diktálnak. Ha ez így megy, a kisgazdák csöndesen azoknak leplezett dik­tatúrája alá kezdnek, akiknek nyílt diktatú­rája éppen a kisgazdák testével rakta meg a magyar akasztófaerdőt. Mi, akik minden párt és minden egyén fö­lött magasan eltekintve, a magyar nemzeti újjászületés sarkcsillagára szögezzük szemün­ket, a nemzet lelkiismeretének kiáltásával for­dulunk kisgazdáinkhoz, az Isten szerelméért és a tulajdon jóvoltukért, vigyázzanak! Mi kiáltjuk ezt, akiknek vértesteink, agyrendsze­­rünk, leszármazásunk testvér a magyar kisgaz­dákéval s akik a legnagyobb tisztelettel és el­ismeréssel vagyunk a magyarság e­szm­e-vilá­gának érdemei, szándékai és képességei iránt. Mi, akik összeszorult szívvel, keserű magyar haranggal láttuk, korbácsoltuk a legsötétebb múltban azoknak a gazdasági terjeszkedését, akiknek hatalma a magyar életerőt sorvasz­totta. Mi, akik hódolattal láttuk a világhábo­rúban a föld népének csodálatos megadózását vérben, szenvedésben és dicsőségben és akik a száműzetés keserves napjaiban befelé sírtuk forró könyeinket a magyar gyilkolás diktatú­rájának áldozataiért. Mi, akik föltámadást, megtisztulást, egészséges vérkeringést várunk és remélünk a kisgazdák politikai érvényesülésé­től. De az Isten szerelmére, csak nem gondolja senki kisgazda azt, hogy őszinte lélekkel van­nak iránta azok, akik a háború előtt kihúzták lába alól a földet, a háborúban a nyakára gaz­dagodtak és nyomoron, halálon és kétségbe-­ esésen dáriusi vámot szedtek maguknak, akik négy vörös hónap alatt még azt is összezúzták, ami még az országrészértésben megmaradt, akik megfertőzték a magyarság gondolkozását, megrontottak nyelvet, ízlését, kultúráját s akik­nek ez az ország nem jelent, nem is jelenthet mást, mint egy lelkében mindörökre idegen gyarmatot az ő öldöklő faji kapitalizmusuk számára ? Vegyék észre a kisgazdák, amíg nem késő — késő maguknak is, az országnak is — hogy lehetnek hibák, bajok itt is, ott is, hogy lehetnek harcok a politikában, de azokat a bajokat ne a mérgezők hánytorgassák s a harcokat ne azok vezessék, akiknek övében ro­hamkés van el­rejtve mindnyájunk ellen s akik maguknak vészejlik össze mindig a balek ma­gyarságot. A kisgazdapárt legyen a kisgazdáké, legyen a becsületes, józan, dolgos magyar népé, de ne engedje magát ráf­izetni­ azok rabszijára, akik holnap kajánul és győzelmesen mosolyog­nának, de abba simán, mi valamennyien, kis­gazdák és nem kisgazdák, sima az egész agyonnyomorított Magyarország, kétségbeeset­ten és talán örökre elkésetten!­­ Szegény gazdagok Irta: Csűrös Zoltán­ ­ •­­ Minden mutatta azelőtt való nap a nagy rázkódtatást. Tölgyesé komámasszoo­ny hires fopington-tyukjaj, leüket drága dollárpapíron Vásárolt a kínai nagykövettől, nem tu­dták, mi­velhogy bizonytalan a kékpénz sorsa. Kölcsön­kérő staffrtom villámcsapásként megjelent és sok­ darab százast adott, a kávéházakban tom­bolt a muzsika, melynek itélettrombitaszerü hangjai voltak s az utcán a villámlámipák alatt, mintha földindulás volna, delingezte­k és fel­buktak az emberek. Józsi pincér a vacsoránál piros volt és parányi porciókat adott. Mancika, a vendéglős leánya, könyezett, amikor kék­pénzt ragadtam elő. A szafirungja rejmegtette m­eg a galambszivét... Virradatra az özönvíz bekövetkezett. Mintha álomban jártunk volna és­­dzsinek csintalankodtak volna velünk, a boldogság gazdát cserélt. A természet pajzán játéka káp­ráztatott, mert gondterhes arcok meredtek a prémes bundák körül, hölgyek, kik mint a karácsonyfa, britikusokkal voltak megtűzdel­ve, lehajtott fejjel bandukoltak, a gummirád- osok gazdáit meggörnyesztették láthatatlan malomkövek s­z.2 autók utasai tenyerűidre ha­jolt­ak, szivén hasítva őket a rongyos emberek vidám ■ rigófütyölése. Mert a kopott ruhákban kacagó alakok siettek tova, egész lényükből fölény napsugárzott, mosolygás, mely hirdette büszkén, hogy ők a Ma királyai. Az Élet vere­beinek, cinkéinek diadaláról énekeltek a buda­pesti szelek. Villanyoson indultam el. — Kék pénzt adok — kiáltotta egy bwlyus kofa. Nem akartam a fülemnek hitelt adni. Ám a kalauz zordan, mint Pókainéra Bá­thory, irgalmatlanul, mint térdeplőkre a bres­­ciai Hayn­au, elutasító gesztussal felelt: — Maga szerencsétlen — biztosította, a kofát egy frakkos ember­ látja, én tázódtam­ a kékpénzemen. Cipőt vettem tegnap, mindenfé­lét, nagyot, kicsit, gyerekcipőt, nőit, férfinak valót, tizennyolc párat, mert én erdőben lakom, nem járhatok lebélyegzésre, a cipők még el­halhat­nak a kamrámban békességben, akár a feltámadás reggeléig. A kamrába egérfogót teszek.­­ — Oho rikkantotta­ egy újabb egyén, — én könyveket vettem, vastag, nagy, szép könyveket, mindenszinü képekkel telis tele, írás is van benne elég, de a képeket a cselé­deimmel a pusztán esténkint elnézegetjük. — Én zongorát vettem — újságolta egy tejesasszony. — Otthon az lesz ünneplőbe az ebédlőasztalunk. — Én postapénzt vettem a kékért, aztán úgyis kéket veszek, mert mindig postát vettem a kékért, hogy a postáért kéket kapjak — mondja szédítő biztonságban valaki, akinek ősei átkeltek nem a Vereckei-szoroson, hanem egyenesen a Vörös-tengeren. — Kékért posta, postáért kék, lebélyege­zetten kék, posta, lebélyegzett kék, dollár, arany, valuta, naturáliárc, földosztás — zsibong a levegőben, a­ lelkek, hint a megrázott fák, a szómadarak röpködő zaját küldik a leve­gőbe. Kábultan simítok végig a homlokomon. Leszállok és bebotlom egy vendéglőbe. Ét­lapot fer­tnek elém fürge kezek Újdonság mindenütt, lebélyegzett kékért az étlap figyelmeztetése szerint kivételképpen jólla­kom. Friss víz a tulajdonos előzékenysége folytán lebélyegzetten kékkel is fizethető. Oh, vannak még Budapesten önfeláldozó jelle­mek! Kétes külsejű alak telepedik az aszta­­lomh­oz. A háború óta koplalt, mint bizal­masan elárulja a közelmúltja rejtelmeit — De most, — kacsint hamiskásan, — most az egyszer torkig lartom. Azt mondom majd a fizetésnél, nincs az ezresem lebélye­gezve. És napóleoni pózzal lebbenti még egyet­len ezresét melyet, reggeltől esi­g kölcsön — Ma jól élek — és pattint a kezével. Nyílik az ajtó, vidéki ismerősöm jóltáp­lált alakja sebérlik elém, Lajos pajtásé, aki­nek legelői, marhái vannak. Szeme karikás,f ajka megvonaglik, egész lénye a sebzett oroszlán fájdalmáról mesél. Széles melle hevesen emelkedik. — Tizenhat és fél kiló kékpénz — hörgi a­ bánatát. Érzékeny szívem nem bírja ki a szenve­déseit, távozom. Két nyurga fiatalember ha­lad el fütyörészve. — Nincs egy fillérem, — hangzik a szó — könnyűnek, egészségesnek és fiatalnak érzem magam. Sürgős utam van, a villamosok a fel­­robbanásig zsúfolva döcögnek el. Konflisba vetem magam. A taxaméter tizenhat koronát mutat. A lovak kormányzójának odaadok két húszkoronást. — Ami nem járja, nem járja — morogja ő és zsebregyűri­­a papírokat. — Aki ar akar lenni, az legyen úr. Negyven korona husz korona és husz korona nem negyven korona. — Óh, — dünnyögi maga elé egy mono­­logizáló bölcselő — az embereket kéne le­­­bélyegezni.­­Mennyi bevétel volna egy pilla­nat alatt! De észbe kap és megrázza fejét: — Különben igaz, az emberek máma nem! aranyból valók. Esteledik. A felizgatott Budapest fölött terjeng a tavaszi alkonyat barna fátyla, ho­mályba borulnak a házak, villamosok, járó­kelők s mint ködben az eltévedt hajók si­ránkozó, segélyt hívó tülkölései, hangzik min­den irányból, gyengén, erősen, harsogva vagyz elhalóan: pénz, pénz, kék, posta, talán a papagályok is ma ezt gagyogják. Eltűnődöm az idők fölött. A jó isten bizonyára tudja, mit miért teszenk? Ezen a Földön annyi vígjáté­kot és tragédiát rendezett. Talán megterem­tett minket, hogy annyi csalódás után az era­­bírben végre igazán kimny­örködje magát-

Next