Uj Nemzedék, 1920. május (2. évfolyam, 105-128. szám)

1920-05-23 / 123. szám

Előfizetési árak: Egész évre. . 280 K — f. Negyedévre . . 70 K — f. Félévre .... 140 „ — f. Egy hóra .. . 25 „ — f. Egyes szia ára helyben, vidéken és pályaudvaron e 1 korona. r. iipuntiimniHiminmiiiimtHüm Budapest, 1920. Felelős szerkesztő: Milotay István. tiiHHiiiiiimuniuiiiiiiuiiiinimiiiimiimiiiiiiiHiiiiiiiiiivHiii IL évfolyam 123 (201). szám* iiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiHiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiii Vasárnap, május 23. Szerkesztőbég és Kiallumvovai: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok: Felelős szerkesztő: 75—88 Közgazdasági szerkesztő: 75—31 Szerkesztőség és kiadóhivatal: 75—09, 150—82. A fővárosi közigazgatás szelleme Még mindnyájunknak élénk emlékezetében élnek azok a kemény szavak, melyeket Horthy Miklós kormányzó mondott levonulása napján Válaszul a főváros üdvözletére Bódy polgármesternek. Kemény beszed volt, de igaz beszéd, amely a nemzet igazi érzését és általános hangulatát fejezte ki.Hiába igyekezett Bódy erőtlen hírlapcikkejban fehérre mosni a főváros közigazgatásit; a „bűnös Budapest“ kifejezés, Tefty szállóigévé lett, nem Budapest lakosságára, hanem elsősorban a fővárosi közigazgatás szellemére vonatkozott. A főváros közigazgatásában az utóbbi évtizedekben általánossá vált közszellem tenyésztette és növelte nagyra azt a destruktív és korrupt irányt, melyből a bolsevizmus és a proletárdiktatúra kisarjadzott. Ennek az iránynak a harcosai, előkészítői, munkásai nagyrészt a főváros hivatalaiban húzódtak meg, a hivatalos körök védőszárnyai alatt s teljes rokonszenve mellett készítették elő a talajt a radikális fölforgatás számára. Az állami hivatalokat, mint a maradiság várait és a haladás ellenségeit tüntették föl, melyek feudális és agrár osztályérdekeket szolgálnak s a haszontalan és pusztulásra ítélt gentri menedékei. Ezzel szemben természetesen önmagukat a modern reformok s az európai szellem képviselőinek hirdették, ők voltak a „progresszívek“, kik mind vezetésre voltak hivatva. Itt helyezkedett el a „Huszadik Század“ egész gárdája, s magas hivatalokat kaptak olyanok, kiknek se képesítésük, se képességük nem volt, de híven statisztáltak a Társadalomtudományi Társaságban vagy a Gaüleikörben a nagyoknak. Az iskolákat megtöltötték velük, sőt szinekurákat kreáltak, hogy ezeket az „értékes“ elemeket elhelyezzék. Mert ezek mind „értékesnek voltak, mind „kiváló tehetségnek, kik dolgozni ugyan nem szerettek s nem is tudtak, de nem is azért vállaltak állást, hanem azért, hogy „irányítsanak“ s nagy hangon terjesztették néhány alapvető tételüket, megmételyező s nemzetrontó ideológiájukat. Pedig ez nem volt mindig így. A főváros a múltban keresztény szellemű volt, s magyar hazafias érzéstől volt áthatva még akkor is, mikor a német lakosság volt többségben. A főváros tanácsa nem választott zsidó tisztviselőket, tartókat és tanárokat. A fővárosi reáliskolákban 15 évvel ezelőtt még egyetlenegy zsidó tanár sem volt, de m három év előtt a Czóbel Ernők diktáltak ott. A hatvanhetes kiegyezés után megindult föllendülés a kis vidéki Pestből és Buddból nagy várost, sőt idők folyamán világvárost fejlesztett. A Széchenyi által fölpanaszolt „pesti porból és sárból“ gyors tempóban paloták emelkedtek. De az óriási, hirtelen megnövekedett fővárosi közigazgatás igényeit a régi, jó, becsületes, de kisvárosi, közigazgatás bizony nem tudta kielégíteni. A főváros hivatalaiban derék, jóravaló nyárspolgárok ültek. A nagy tehetségeket nem vonzotta a fővárosi szolgálat, ezek inkább keresték az állami hivatalokat, s még inkább a politika mezejét, hol a tehetség mindenkor leghamarabb jutott luxszorához. A jó öreg Kamermayer Károly polgármester kitűnő adminisztrátor s derék ember volt, jóérzésű keresztény és magyar, de nagy koncepciói nem voltak. Márkus József nagyobb tehetség volt, de nem tudta eszméit szívós erővel érvényesíteni s belefáradt az ezer apró akadály és gáncsvetés leküzdésébe. Halmos teljesen hijján "volt a nagy kvalitásoknak s csak gyönge báb volt, eszköz az akkor márteljesen elhatalmasodott vezető-klikkeknek. Ezek a klikkek kezdetben jó pesti nyárspolgárokból, hangos szavú kortesekből, s a fővárosi üzleti tevékenységük székhelyéül kiszemelt kis ügyvédekből és vállalkozóiktól alakultak. De csakhamar többségbe került a közgyűlésen a zsidóság, mely fölismerte, minő fontossága van annak, ha befolyását a városházán a maga javára érvényesíteni tudja. A községi választásokkal — sajnos — nem igen törődött a keresztény intelligencia stávol maradt a szavazó urnától, a keresztény iparosokat pedig csakhamar bele tudta kapcsolni (közmunkákkal stb.) az a néhány kerületfőnök a maga érdekszférájába. A községi választások csöndesek voltak, az emberek nem igen mentek el szavazni ki sem vették a szavazólapot. Ezt a kerületi fökéntes vette ki. A törvény szerint ezeket az igazolványokat nem kell személyesen kivenni, meghatalmazott is átveheti. Ebből fejlődött ki az a gyakorlat, hogy a kerületi fökertes meghatalmazásokat állíttatott ki magának s kivette 3—4000 választó igazolványát, így sokszor dicsekedett is vele, hogy itt van 4000 szavazó a zsebemben! Ezekkel a szavazatokkal a kerületi vezérek olyan közgyűlést álítottak össze, amilyen nekik kellentés volt. A közgyűlés úgy szavazot, amint a vezérek óhajtották. Aki nem úgy szavazott, az legközelebb kitaradt így azután a szavazás a vezetőklikkektől függött, ami annyit jelent hogy a tisztviselők választása, előlépése, egész sorsa e befolyásos bizottsági tagoktól függött . Ez a körülmény, teremtette meg a fővárosi köziigazgatásnak azt a szellemét, mely ellen a főváros polgárságában oly nagy ellensízsfiv mutatkozik, amelyet maga a tisztviselői kar is helytelennek érez, így fejlődött ki az a szívességen alapuló adminisztráció.' malyifk '.terejében csak befolyásos bizottsági tagok támogatásával lehetett .boldogulni:'.Csak naiv ember megy maga' a városházára. Ott még be sem eresztik vagy röviden " eltessékelik, ha ismeretlenül belliit De "a • bizottsági tag, áj valaki az. előtt föltárulnak az ajtók. A tanácsnokok állandóan nem fogadnak vagy ebben az ügyben nem fogadnak. A királyhoz"könnyebb volt 'bejutni a nyájas ismeretlennek, mint egy városi tanácsnokhoz — kivéve a törzsfőnököket "és kukkembereket. Amilyen gőgös volt az ajtónálló altiszt úrtól föl a polgármesterig mindenki az oda nem tartozókkal, épp oly alázatosakká váltak,ha ilyan kiskirály megjelent:" Vizsonyi úgy sétált a városházán, mint egy fejedelem, kinek a városháza egész személyzete alattvalója, de aki egyúttal ezeket az alattvalókat mélységesen megveti, mert veséjükbe lát. Merész röplűs tehetség jutott a polgármesteri székbe Bárczy István személyében. Megválasztását erős küzdelem előzte meg s ő eredetileg csak néhány bizottsági tag barátjának volt a jelöltje. Vázsonyi csak az utolsó percben állt melléje s ezzel persze eldöntötte a választást. Vázsonyi pedig azért állt melléje, mert az ellentábort Polónyi vezette. A zsidó bizottsági tagok egy része épen azért sorakozott Bárczy mellé, mert Polónyiban látta a zsidó törekvések ellenségét. Mint Polónyi kimutatta, a fővárosi törvényhatóságban a zsidók voltak többségben, ők Bárczy mellé álltak, lehetett-e kívánni, hogy Bárczy mint polgármester velük szemben foglaljon állást? Nem lehet tagadni, hogy Bárczy az első a polgármesterek közül, aki látta azokat a nagy feladatokat, melyek a fővárosra várnak s aki igyekezett tudatosan és programmszerűen irányítani a város fejlődését s nagyszabású várospolitikát inaugurálni. Merész lendülettel hozzá is fog a munkához s megpróbálja, hogy a klikkek befolyásától szabaduljon. Igyekszik a közgyűléstől minél több hatalmat elvonni s a tanácsra ruházni. A tanácsot pedig igyekszik úgy formálni, hogy az egészen a polgármester befolyása alá kerüljön. Ezt úgy érte el, hogy a közigazgatást átszervezte s az új szervezet szerint, amit lehetett, kivontak a közgyűlés hatásköréből azzal a jelszóval, hogy emelni kell az egyéni felelősséget." A polgármester jogai szapo- A császár pohara Írta: Kádár Lehel -1 / Az ezredes a város végén lakott, ott, ahol Suttá lágyul az utca és s borzasfejü akáncérkodnak a messzeséggel Megszokásiközött ide, mert szerette a friss leveharagos alföldi síélet, mely ablakának át és úgy zúgott, mintha ulánaszegik vágtattak vsíria keresztül a háztetőnyit,tathatatlan ellenséggel csatázva acsászárért ésa becsületért. Nyugdíjas, öreg katona volt, aki haragosan csörtette kardját a polgárok között. Keveset aludt, de sokat álmodott: az életalkonyat mindig teli van mesével. Nagy felvonulások dübörgése zakatolt vágyaiban, az Armée lobogóit látta felkelni diadalmasan. Úgy érezte, köröskörül csupa ellenség lakik, melyet bilincsben kell tartani, hogy meg ne moccanhasson. Nem szerette a civilisper, mely másképpen gondolkozott és mást beszélt, mint amit ő és csak addig tisztelt, míg oldalán ott zörög a kard, ott fényük a portopé. Egyébként különbséget tudott tenni az emberek között. Nem a ruhát nézte, hanem a szivet, melyben a hűség lakik. Meg volt elégedve a svábokkal, akik sohasem beszéltek arról, amihez nincs közük, nem haragudott a szerbekre, mert tudta, hogy lojálisak, de nem szerette a magyarokat, akik kevesen laktak a kéksábrú bánsági ég alatt, de mégis urak voltak a többiek fölött. Nem tisztelték a császárt és mindig királynak hívták, megmosolyogták a „veteránokat, akik sátoros ünnepekkor a császár kólájával vonultak végig a főúton, a fák alatt,az ablakok előtt.~\A legjobban az olóhokkal _volt elégedett, akik alázatosak és engedelmesek voltak és akik messziről megsüvegdlték, ha látták s kerülték a magyarokat. — Kitűnő nép, — mondogatta, — jó nép. A legjobb nép, mert legjobban tud engedelmeskedni! Szakácsnéja magyar volt ugyan, de a szolgája oláh, mert megszokta fajtáját a regimentnél! Ha rájött a köszvény és a rigolya, csendes, jó lélekkel tűrt el mindent, ha Végigvert rajta, nem szaladt a bírósághoz, mint a német. Ha nehezen is, de megtanulta a szokásokat és a legelső hajtású virágokat a császár arcképe alá tette, mely ott kevélykedett a szalonszobában a két ablak között Mélynézésü kék szeme belefúródott a mészesziségbe, mintha népeit figyelné, hogy hűségesek és engedelmesek-e, mint ahogy tanították. A kép alatt, az állványon bibircsókosfalu ivópohár állt, mely sárga-fekete szaaggal volt ékes és a pohár előtt egy, papiroslap, melyre sajátkezűen ezt irta az ezredes: — E pohárból ivott felséges urára és császárom 1871 aug. 23-án, a táborban. Valahányszor ránézett, könnyes lett a szeme. Eszébe jutott az az éjszaka, melyhez hasonlót nem látott soha. Az égen aranyfényben szikrázott a csillag, a földön feketén hevertek a regimentek. A császár váratlanul bukkant közéjük és megszomjazott. És akkor ő nyújtotta oda a poharat, melyet szintig töltött borral..• Auf Österreichs Wohl! — mondotta a császár csendesen és fönn az égen rakétázni kezdtek a csillagok. Felejthetetlen volt, szép volt, gyönyörű volt. És azóta bármikor emelte szájához az ivópoharat, nem mulasztotta, el a császári köszöntőt: — Auf Österreichs Wohl! VEmiatt utna járt a m&px&k.köss, &£ pedig sokszor ittanak, még a császár születése napján se fogadott el meghívást Mert ott kisebb urat ünnepeltek a császárban, akit ő csak császárnak ismert. Ilyenkor egyedül ült otthon asztalánál, felhúzta díszruháját és asztalára tétette a tábori poharat Megtöltötte piros borral, mely olyan, mint a vér, mely a császárért hull a csatatereken és ráköszöntötte könnyes szemmel a legfőbb urra, a fegyverek urára azzal a szóval, melyet tőle hallott azon az éjszakán: — Auf Österreichs Wohl! Szelezsán, az inas meghatóban törölgette szemét és keresztet vetett, mint aki ünnepet lát. Az ezredes egy ezüstforintost csúsztatott markába és megállapítottál ki tudja hányadszor: — Ha nép, derék nép! Ja, die Rumäuer! Szelezsán a hosszú esztendők alatt hozzányomult urához. Egy lett az örömük, egy a boldogságuk, csak épen, hogy a templomuk volt külön. Az ezredes ezt nem is tartotta, fontosnak, hiszen a nagyszakállú oláh papok is a császárért imádkoztak. Amikor egy forró nyári napon kitört a nagy háború, ez a templom volt a leghangosabb, a papok szeme szikrázott, amikor megáldották a fegyverek száját, mely halált fog beszélni a császár ellenségeire. . Az öreg katonának fájt, hogy nem mehetett el, de a lelke ott volt a seregnél, melybe engedelmesen mentek valamennyien. A svábok komolyan, az oláhok szomorú egykedvűséggel, a magyarok pattogó női úszóval. Az ezredes mégse szerette őket: — Valami disznós ágot fognak csinálni! Nótáikban ugyanis a császár legnagyobb ellenségét emlegették és a sarki kocsmából kiverték az oláh legényeket. Az ezredes leg-jobban 52Siertgyetva vasta vaná őket, de.