Uj-Somogy, 1936. november (18. évfolyam, 251-274. szám)

1936-11-03 / 251. szám

XVI. évfolyam, 251. (5089.) szám. ára: 10 fillér. Kaposvár, 1936. november 3., kedd.~,­ Szerkesztőség és kiadóhivatal: KAPOSVÁR, KONTRÁSSY­ UTCA 6. SZÁM. TELEFONSZÁM: 128. POLITIKAI NAPILAP. I ■— I Felelős szerkesztő: Dr. THURY ZSIGMOND Előfizetési árak: Egy hóra 2*— pengő. A „Függetlenség“-gel együtt 2­50 pengő. Egyes szám ára a „Függetlenséggel együtt 10 fillér. Hirdetések ára millimétersoronként 10 fill., szövegrészben 15 HU. Apáttá nevezik ki dr. Kis György plébánost. Róma és Berlin kézfogása. Szinte a szenzáció erejével hatott még magában Belgrádban is, hogy a román miniszterelnök, Tatarescu minapában váratlanul odaérkezett, persze ramgrej­tve, e legnagyobb ti­tokban. A hír — természetesen — kipattant, de még ekkor is tagadni próbálták s csak akkor vallották be hivatalosan is, amikor már az elő­kelő látogató hazafelé vette útját. Erre rövidesen kipattant a hír, hogy a román király viszont Cseh­országba készül a vadászatokra s nyolc napig lesz a Csehszlovák ál­lam vendége. S alighogy kedden a királyi vendég megérkezett, már felröppent a másik hír, hogy Szo­­jadinovics szerb miniszterelnök An­karába utazik, de közben kiszáll Szófiában is, hogy a Balkán-szövet­séget kiépítse s lehetőleg megerő­sítse. Utazásokban tehát nincsen hi­ány s ha mind­ez a békét jelent­hetné, azt mondhatnék, hogy a kis­­ántant köreiben minden rendben van és semmi ok nincsen a nyug­talanságra. Csakhogy mindennek az ellen­kezője látszik igaznak. Soha nem volt nagyobb a kapkod­ás és a bi­zonytalanság, mint mostanában. Ez­ért a sok utazgatás. Ezért a nyolc­napos királyi vadásztatások. Ezért a vendégeskedés Szófiában, Anka­rában s Bukaresttől Prágáig. Míg fegyverkeznek és szövetsége­ket kötnek és bontanak, addig az egyik félhivatalos szerb újság meg­írja az igazat, kijelentvén: — Megváltozott közöttünk az élet. A nagyhatalmakra épített szövet­ségi hálózatunk nem bizonyult idő­állónak. Nem számíthatunk rájuk többé. Magunknak kell kiépítenünk a hálózatot, amire aztán biztosan alapíthatunk. Tehát a »kiépített« szövetség fel­bomlott, mielőtt hasznát vehették volna. Emiatt nagy a bizonytalan­ság s még nagyobb az izgalom. Éppen ezekben a napokban üdvö­zölhettük Budapest falai között az osztrákok külügyi államtitkárát, mint a magyar állam s a kormány vendégét, aki Darányi Kálmán mi­niszterelnökkel s Kánya Kálmán külügyminiszterrel megtárgyalta a tanácskozások anyagát. E hármas tanácskozás érthetőleg nagy feltű­nést, még több kíváncsiságot éb­reszt az összes európai államok kül­ügyi hivatalaiban s úgy könyvelik el, mint a külpolitika egyik fontos eseményét. Gömbös Gyula nevéhez fűződik a római tengely gondolatának a ki­­jegecesítése, oly módon, hogy Olasz­ország, Magyarország és Ausztria olyan szövetséget alkossanak, mely a békés együttműködés útján akar rendet teremteni a megbontott Du­­na völgyének bizonytalanságában s amely módot akar nyújtani minden hasonló felfogású érd­ekelt állam­nak a csatlakozáshoz éppen úgy, mint az együttmunkálkodáshoz. Itt nincsenek rejtett célok és csapdák a másik fél kijátszására és megkárosítására. Itt a szavak nem rejtett szándékok eltakarásá­ra szolgálnak. Itt nincsenek várat­lan fordulatok és meglepetések. Itt az a szó, hogy »béke«, nem akar hangfogó lenni a fegyverkezés lá­zas zörején. Éppen ez a különbség adja meg a római szerződésnek kü­lönös jelentőségét. Valahol valaki új sírt ás... Irta: dr. Gósy Ferencné. Csendes a szoba reggel óta, Mintha halkabban tikk-takkolna A régi, öreg falióra. Komor hangulat ül mindenütt, Fekete árnyak jönnek-mennek. Hang: csak az óra zengve üt. Sehol szó, zaj, csupán suttogás, Valahol, valaki új sírt ás... A halott fekszik kulcsolt kézzel, A természet örök titka ez, ' Ó! nem lehet felfogni ésszel. Mellette a sarok oly sötét, 'Lobogva, önmagát emésztve, Sápadt fénnyel két szál gyertya ég. Sehol szó, zaj, csupán suttogás, Valahol, valaki új sírt ás... ... Aztán megyek, lassan kiérek, A halott arca még előttem, Ó!, de künn zsibongó az élet! Autó tülköl, kocsi zörög, Egy dalt hoz hozzám a kósza szél A szitáló eső sem tudta elválasztani az élőket a holtak birodalmától. Sártengerré váltak a temetők Mindenszentek napján. Az ég is siratta Mindenszentek napján a halottakat. Kora hajnal­tól hullatta az ég esőkönnyeit, ame­lyek feneketlen sárrá puhították a halottak birodalmának földjét. Szo­morú, szürke esőfelhő borult egész nap a városra, amelynek külső ké­pét még komorabbá, lehangolóbbá alakította. A konok egyhangúsággal szitáló S fütyül vígan az utcakölyök, Egy ablakból cseng a kacagás, S valahol, valaki új sírt ás... Bent a halott fekszik egyedül, De künn az Élet forró dala Mit sem bánva, tovább hegedül... Ó!, hogy mindenütt mély csend­­legyen, alatt, vagy anélkül, gyalog vagy kocsin fekete folyamban kígyóztak a temetők felé. A rossz idő nem tudta otthon tartani az élőket, akik kegyeletük adóját künn a temető­ben akarták leróni szeretteik iránt. Szegény és gazdag, öreg és fia­tal egyformán viaskodott a sárral már a temető­kapuktól, az utak, a sírok környéke feneketlen sár-ten­gerré puhultak s ebben a sárgás­barna masszában cuppogott, csú­szott, bosszankodott, egyensúlyozott a közönség. A temetőutak teljesen csődöt mondtak, az utak haszna­vehetetlensége folytán a sírok kö­zött járt-kelt, ment a közönség. A közel egyhetes eső is előzőleg tönk­retette a virágos sírokat s az eső­verte, fonnyadó virágok erdeje kö­zött gyérebben viaskodtak a gyer­tyalángok az esővel, mint más esz­tendők Mindenszentek­­ ünnepén. Kevesebb volt a gyertya, a virág, a koszorú s a színtelenebb halott­birodalomban jobban feltűnt a ke­gyeletes megemlékezésre kizarán­­dokolt gyászruhás fekete sereg, me­lyet ezúttal már nem molesztált a kéregetők hada s zavartalanabb lé­lekkel mormolhatta imáját a sírok mellett. A szemetelő eső hamarabb kiűzte a közönséget a temetőkből, ame­lyekben hamarabb ki is aludtak az apró gyertyalángok s az elcsen­desedett birodalomban újra beköl­tözött a néma csend. A kaposvári helyőrség az elemi iskolai tanulóifjúság részvételével vasárnap délután tartotta a kapos­vári temetőkben nyugvó hősi ha­lottak emlékére kegyeleti ünnepe­posta. Ezek a levelek szebbé teszik ünnepléseinket és megtöltik szívü­ket szeretettel, melegséggel. Elol­vassuk egyszer, kétszer, azaz... el­teszem az irmakönyvem mellé őket, hogy ha kell, hát kéznél legyenek. Egyet gondolok és már megyek, hogy elővegyem őket, igen ám, de már nincsenek a helyükön. Bené­zek a műhelyablakon s látom ám­, amint a férjem a gyalupadnak tá­maszkodva, olvassa a leveleket s az arcán kimondhatatlan öröm. Lá­tom, amint szépen összehajtogatja őket és egy óvatlan pillanatban visszacsempészi a leveleket a he­lyükre, hogy aztán én kezdjem f­élülről. — Tudja, kedvesem és míg eddig merően a sírra nézett, most reám néz és folytatja: kilenc gyer­mekem volt, ma csak három él be­lőlük: a két leányom és a fiam. De hát hat gyermeket elveszíteni, kettőnek még a sírját sem tudni, nem kis fájdalom egy anyának. Molnár néni beszél tovább: — Hinni kell és bízni a jó Istent- Úgy szeretnék a zajba csapni[ ... De megadón lehajtom fejem. Zsong az Élet, cseng a kacagás, ... S valahol, valaki új sírt ás. Temetői séta. Irta: Kocsis Nándorné Fekete J. Megyünk s közben megállunk egy virágos nagy sírnál s hagyja hogy megöntözzem, ő pedig, mint aki el is fáradt, leül a sír melletti kis pad­ra és megélénkülve beszélni kezd: — Régen nem láttam, kedvesem, egészséges-e? A beszéd­ azonban hamar másra terelődik. A leányairól beszél, fá­eső azonban nem riasztotta el az élőket a holtak birodalmától. Dél­előtt már autón, bérkocsin meg­indult a közönség a temetők felé, ahova virágot, koszorút, sírlámpát, gyertyát vitt. Délután indult meg a kegyeletes népvándorlás a holtak birodalma felé. Hiába hullt idegtépő egyhan­gúsággal az eső, az élők esernyők töm, örömmel teszi ezt. Nagyot só­hajt és így folytatja: — Azt hiszem kedvesem, emlék­szik arra, mikor Máriám készült a zárdába, de azt hiszem arról nem tudt, hogy amikor bevonult, vele ment a másik leányom is. Egyszer­re kettő. Most már, hála Isten, az egyik egy budapesti kórházban vég­zi a munkáját: betegeket ápol, fá­radtságot nem ismerve, önfeláldo­­zóan, úgy, ahogyan a többi nővé­rek teszik. — A másik egy pest megyei kis­város zárdájában tanít. Nagyon bol­doggá tesz az a tudat, hogy ilyen missziót bízott rájuk a gondviselés. — Igen, úgy volt, egyszerre ment a zárdába mind a kettő. Eleinte fájt, ma már tudom, feleslegesen aggódtam, mert ezeket csak látszó­lag szakították el tőlem, mindig érzem, hogy vannak és tudom, ér­zem, imádkoznak értünk. — Ha jönnek a nagy ünnepek, vagy a család egy-egy nevezetesebb napja, egyszerre két levelet hoz a

Next