Uj-Somogy, 1936. november (18. évfolyam, 251-274. szám)
1936-11-03 / 251. szám
XVI. évfolyam, 251. (5089.) szám. ára: 10 fillér. Kaposvár, 1936. november 3., kedd.~, Szerkesztőség és kiadóhivatal: KAPOSVÁR, KONTRÁSSY UTCA 6. SZÁM. TELEFONSZÁM: 128. POLITIKAI NAPILAP. I ■— I Felelős szerkesztő: Dr. THURY ZSIGMOND Előfizetési árak: Egy hóra 2*— pengő. A „Függetlenség“-gel együtt 250 pengő. Egyes szám ára a „Függetlenséggel együtt 10 fillér. Hirdetések ára millimétersoronként 10 fill., szövegrészben 15 HU. Apáttá nevezik ki dr. Kis György plébánost. Róma és Berlin kézfogása. Szinte a szenzáció erejével hatott még magában Belgrádban is, hogy a román miniszterelnök, Tatarescu minapában váratlanul odaérkezett, persze ramgrejtve, e legnagyobb titokban. A hír — természetesen — kipattant, de még ekkor is tagadni próbálták s csak akkor vallották be hivatalosan is, amikor már az előkelő látogató hazafelé vette útját. Erre rövidesen kipattant a hír, hogy a román király viszont Csehországba készül a vadászatokra s nyolc napig lesz a Csehszlovák állam vendége. S alighogy kedden a királyi vendég megérkezett, már felröppent a másik hír, hogy Szojadinovics szerb miniszterelnök Ankarába utazik, de közben kiszáll Szófiában is, hogy a Balkán-szövetséget kiépítse s lehetőleg megerősítse. Utazásokban tehát nincsen hiány s ha mindez a békét jelenthetné, azt mondhatnék, hogy a kisántant köreiben minden rendben van és semmi ok nincsen a nyugtalanságra. Csakhogy mindennek az ellenkezője látszik igaznak. Soha nem volt nagyobb a kapkodás és a bizonytalanság, mint mostanában. Ezért a sok utazgatás. Ezért a nyolcnapos királyi vadásztatások. Ezért a vendégeskedés Szófiában, Ankarában s Bukaresttől Prágáig. Míg fegyverkeznek és szövetségeket kötnek és bontanak, addig az egyik félhivatalos szerb újság megírja az igazat, kijelentvén: — Megváltozott közöttünk az élet. A nagyhatalmakra épített szövetségi hálózatunk nem bizonyult időállónak. Nem számíthatunk rájuk többé. Magunknak kell kiépítenünk a hálózatot, amire aztán biztosan alapíthatunk. Tehát a »kiépített« szövetség felbomlott, mielőtt hasznát vehették volna. Emiatt nagy a bizonytalanság s még nagyobb az izgalom. Éppen ezekben a napokban üdvözölhettük Budapest falai között az osztrákok külügyi államtitkárát, mint a magyar állam s a kormány vendégét, aki Darányi Kálmán miniszterelnökkel s Kánya Kálmán külügyminiszterrel megtárgyalta a tanácskozások anyagát. E hármas tanácskozás érthetőleg nagy feltűnést, még több kíváncsiságot ébreszt az összes európai államok külügyi hivatalaiban s úgy könyvelik el, mint a külpolitika egyik fontos eseményét. Gömbös Gyula nevéhez fűződik a római tengely gondolatának a kijegecesítése, oly módon, hogy Olaszország, Magyarország és Ausztria olyan szövetséget alkossanak, mely a békés együttműködés útján akar rendet teremteni a megbontott Duna völgyének bizonytalanságában s amely módot akar nyújtani minden hasonló felfogású érdekelt államnak a csatlakozáshoz éppen úgy, mint az együttmunkálkodáshoz. Itt nincsenek rejtett célok és csapdák a másik fél kijátszására és megkárosítására. Itt a szavak nem rejtett szándékok eltakarására szolgálnak. Itt nincsenek váratlan fordulatok és meglepetések. Itt az a szó, hogy »béke«, nem akar hangfogó lenni a fegyverkezés lázas zörején. Éppen ez a különbség adja meg a római szerződésnek különös jelentőségét. Valahol valaki új sírt ás... Irta: dr. Gósy Ferencné. Csendes a szoba reggel óta, Mintha halkabban tikk-takkolna A régi, öreg falióra. Komor hangulat ül mindenütt, Fekete árnyak jönnek-mennek. Hang: csak az óra zengve üt. Sehol szó, zaj, csupán suttogás, Valahol, valaki új sírt ás... A halott fekszik kulcsolt kézzel, A természet örök titka ez, ' Ó! nem lehet felfogni ésszel. Mellette a sarok oly sötét, 'Lobogva, önmagát emésztve, Sápadt fénnyel két szál gyertya ég. Sehol szó, zaj, csupán suttogás, Valahol, valaki új sírt ás... ... Aztán megyek, lassan kiérek, A halott arca még előttem, Ó!, de künn zsibongó az élet! Autó tülköl, kocsi zörög, Egy dalt hoz hozzám a kósza szél A szitáló eső sem tudta elválasztani az élőket a holtak birodalmától. Sártengerré váltak a temetők Mindenszentek napján. Az ég is siratta Mindenszentek napján a halottakat. Kora hajnaltól hullatta az ég esőkönnyeit, amelyek feneketlen sárrá puhították a halottak birodalmának földjét. Szomorú, szürke esőfelhő borult egész nap a városra, amelynek külső képét még komorabbá, lehangolóbbá alakította. A konok egyhangúsággal szitáló S fütyül vígan az utcakölyök, Egy ablakból cseng a kacagás, S valahol, valaki új sírt ás... Bent a halott fekszik egyedül, De künn az Élet forró dala Mit sem bánva, tovább hegedül... Ó!, hogy mindenütt mély csendlegyen, alatt, vagy anélkül, gyalog vagy kocsin fekete folyamban kígyóztak a temetők felé. A rossz idő nem tudta otthon tartani az élőket, akik kegyeletük adóját künn a temetőben akarták leróni szeretteik iránt. Szegény és gazdag, öreg és fiatal egyformán viaskodott a sárral már a temetőkapuktól, az utak, a sírok környéke feneketlen sár-tengerré puhultak s ebben a sárgásbarna masszában cuppogott, csúszott, bosszankodott, egyensúlyozott a közönség. A temetőutak teljesen csődöt mondtak, az utak hasznavehetetlensége folytán a sírok között járt-kelt, ment a közönség. A közel egyhetes eső is előzőleg tönkretette a virágos sírokat s az esőverte, fonnyadó virágok erdeje között gyérebben viaskodtak a gyertyalángok az esővel, mint más esztendők Mindenszentek ünnepén. Kevesebb volt a gyertya, a virág, a koszorú s a színtelenebb halottbirodalomban jobban feltűnt a kegyeletes megemlékezésre kizarándokolt gyászruhás fekete sereg, melyet ezúttal már nem molesztált a kéregetők hada s zavartalanabb lélekkel mormolhatta imáját a sírok mellett. A szemetelő eső hamarabb kiűzte a közönséget a temetőkből, amelyekben hamarabb ki is aludtak az apró gyertyalángok s az elcsendesedett birodalomban újra beköltözött a néma csend. A kaposvári helyőrség az elemi iskolai tanulóifjúság részvételével vasárnap délután tartotta a kaposvári temetőkben nyugvó hősi halottak emlékére kegyeleti ünnepeposta. Ezek a levelek szebbé teszik ünnepléseinket és megtöltik szívüket szeretettel, melegséggel. Elolvassuk egyszer, kétszer, azaz... elteszem az irmakönyvem mellé őket, hogy ha kell, hát kéznél legyenek. Egyet gondolok és már megyek, hogy elővegyem őket, igen ám, de már nincsenek a helyükön. Benézek a műhelyablakon s látom ám, amint a férjem a gyalupadnak támaszkodva, olvassa a leveleket s az arcán kimondhatatlan öröm. Látom, amint szépen összehajtogatja őket és egy óvatlan pillanatban visszacsempészi a leveleket a helyükre, hogy aztán én kezdjem félülről. — Tudja, kedvesem és míg eddig merően a sírra nézett, most reám néz és folytatja: kilenc gyermekem volt, ma csak három él belőlük: a két leányom és a fiam. De hát hat gyermeket elveszíteni, kettőnek még a sírját sem tudni, nem kis fájdalom egy anyának. Molnár néni beszél tovább: — Hinni kell és bízni a jó Istent- Úgy szeretnék a zajba csapni[ ... De megadón lehajtom fejem. Zsong az Élet, cseng a kacagás, ... S valahol, valaki új sírt ás. Temetői séta. Irta: Kocsis Nándorné Fekete J. Megyünk s közben megállunk egy virágos nagy sírnál s hagyja hogy megöntözzem, ő pedig, mint aki el is fáradt, leül a sír melletti kis padra és megélénkülve beszélni kezd: — Régen nem láttam, kedvesem, egészséges-e? A beszéd azonban hamar másra terelődik. A leányairól beszél, fáeső azonban nem riasztotta el az élőket a holtak birodalmától. Délelőtt már autón, bérkocsin megindult a közönség a temetők felé, ahova virágot, koszorút, sírlámpát, gyertyát vitt. Délután indult meg a kegyeletes népvándorlás a holtak birodalma felé. Hiába hullt idegtépő egyhangúsággal az eső, az élők esernyők töm, örömmel teszi ezt. Nagyot sóhajt és így folytatja: — Azt hiszem kedvesem, emlékszik arra, mikor Máriám készült a zárdába, de azt hiszem arról nem tudt, hogy amikor bevonult, vele ment a másik leányom is. Egyszerre kettő. Most már, hála Isten, az egyik egy budapesti kórházban végzi a munkáját: betegeket ápol, fáradtságot nem ismerve, önfeláldozóan, úgy, ahogyan a többi nővérek teszik. — A másik egy pest megyei kisváros zárdájában tanít. Nagyon boldoggá tesz az a tudat, hogy ilyen missziót bízott rájuk a gondviselés. — Igen, úgy volt, egyszerre ment a zárdába mind a kettő. Eleinte fájt, ma már tudom, feleslegesen aggódtam, mert ezeket csak látszólag szakították el tőlem, mindig érzem, hogy vannak és tudom, érzem, imádkoznak értünk. — Ha jönnek a nagy ünnepek, vagy a család egy-egy nevezetesebb napja, egyszerre két levelet hoz a