Új Symposion, 1966 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1966 / 12. szám

2 Félreértette talán a hagyományápolást a kifejlesztést. Végzetes is lehetett volna ez, mert a dallamigényt nem a kötött ritmusi igényben látja, hanem a jó hangzásban. Hogy kiszabadíthassa versét a rabságból, ahhoz az érzés, a fájdalom, az öröm (nem képpel, jellel hanem emberrel mérhető intenzitása kell. Nem a költői magatartásiban, nem a költészet hitelességében látja verse funkcióját, hanem a szolgálásban, a szólammáváltásban. Mennyire naivan szégyellős,amikor először jelenik meg versében a szerelem, s mégis, mert fokozottabb intenzitást rejt, irányt mutat a vers felszabadulásának: a sorok törtebbé válnak, a szótagszámolgatás szabad hangzók váltakozásává, a külszínt utánzó ritmus befelé fordul (Vasárnap este). De mindez csak arra szolgálhatott, hogy bevezethessen a „vasban vagyok” érzésébe. S első jele ennek a felmentésnek: megjelenik a vers balladás súlyosodása, a képek már nem a déli verőfényben ragyognak, hanem személyesebbé válnak, tiltottabb vizekre eveznek, inkább vihart rejtő tavaszi felhang már a kép,az ég is felhősödik, mert: „Kapok ballagó sarut, / holló lovam rámszagol, / rámröhög egy iszonyút.” (Szentpáli vers). S a táj élménye is, a vidék, a falu is, ahonnan a világba kiáltani készül, nyűgössé válik számára, leszűkül, tehát nem váratlanul, inkább a költészetben olyannyira elmosódott logikai folytonosság következményeként egyszerre, mégsem feltörő lávaként csendül egy szabadabb hang. Megtört a költészetére már majdnem veszélyes dallamosság,a jó hangzás, a könnyen verselés csapda szorítása. Felrémlik a harc, a küzdelem a szóért, a rím is biztosabbá válik, mert a versből következik, a képek gyorsabb, mértéktelenebb iramban váltják egymást, a jelzők is különösebbek, titkosabb tulajdonságokat mutatnak: „Lefröcskölik a partokat / kövér tengerek”. A nyár emésztő forrósága, a mindent felégető, halállal és éhséggel fenyegető nyári hőség szinte pogány szitkot ad a költő szájába, és a szitok teszi -aztán a verset intenzívebbé, képeit, ritmusát, szófűzését hitelesebbé. Talán erről, a Poklok tinója című versiről mondhatjuk először: autentikus. Olyan teljes a „poklok tinója: a Nyár”, ,a nagybetűs, mert szimbólummá váló, hogy a tények is, a valóságnak azok a tényei is, melyek mindeddig foglalkoztatták a költőt, szinte csak az apokaliptikus állapot jellemvonásává válnak. Különösmód a Poklok triója mintegy lezárja Nagy László költészetének egy szakaszát, de még nem mutat egyéniséget formáló, alakító erővel utat, irányt is a költőnek. Csak jóval később, újabb ,ilyen megrázó ráismerések árán jut el a Himnusz minden időben néhány valóban jelentős verséig. Hosszantartó ez az út az új versekig: még át kell esnie a szólamok fertőjén, meg is kell tagadnia azokat, fel kell ismernie a bolgár népköltészet költői eredményeit, hosszantartó ritmustanulmányokat kell folytatnia... Megérzi a tűz, a bűn,a gyász hármasának suhintását, belemar tisztaképű versébe a sejtés, néha a misztikus izgalom és félelem is, máshol elhatalmasodik a látomás,költészetének nagy ismeretlene (Egy csillag halála), felismeri a későbbi költészetére annyira jellemző mondatverset (Ballada), de még mindig nem teljes a kép. Megjelenik a halál képe is, rémiszt és ösztökél „a halál az alvót szereti” (Ősz van újra), de nem jutott viág el a halálig költészet-közelbe. A halállal költészet-közeiben lenni nem annyi, mint lassú folyamatként vagy hirtelen ráismerésként elveszteni az életet, akár az életben való hitet is, mert a költészet úgysem lehet meg élet nélkül; a halál csak úgy jelenhet meg költészet-köreiben, ha az élet révén objektivizálódik, az élet útján kerül be a költeménybe és a költemény lényegét is így teszi. „Szüleimben már a halál érik” — mondja, de nem látja még tisztán a halált, csak az idő múlásában, az idő fogyatkozásában, a térben még nem, és ezért nem véletlen, de mennyire sekélyes búslakodása önmaga felett: „egyszer el kell esnem”, sőt a halál még felszínes, legényes lázadásra is ösztökéli: „ellenséged vagyok rendületlen / embereknek kell ez a merészség” (Ballada). ,S ahogy hiányzik korai költészetéből a halál közelsége, térbeli megismerése, úgy hiányzik az erotika is. Semmi sem helyettesítheti azt a mindenség-izzást, amit az erotika jelent, -az érintés, -a szerelem gyönyörében a beteljesülés fájdalma; — de költő legyen az,aki eljut az erotikáig! S ismét csak lázadni tud verse ellen: „ne ásíts annyit — tárd ki már csikorgó műhelyed”, mert tudja: „cifrán esztergált vágyaid esettek”. S egyszerre: megdermed a könnyem mondja, s utána már elindulhat a teljesebb versek felé: A vasárnap gyönyöre, Romantika nyolc versben. A megdermedés feloldása közben felismeri a kifejezésnek egy érdekes vonását, melyet azonban nem mélyít el még a későbbi versekben sem:a Lássatok csodát című versben feltűnik a groteszk: „Lássatok csodát: az életre / mosolygok nyúzottan is.” Ahogy a cirkuszi trombita bejelenti a nagy hamisító fellépését, a kígyónyelőt, ahogy beleharsog a közönség felizgatott idegeibe,amikor zuhanni látszik a trapéztáncos, de már befejezte mutatványát, úgy csap bele a vers, az újabb vers, groteszk nyugalmával, de főnix-erővel az eddigi versek kongó jóhangzásába. S még egy fontos eredmény: megjelenik a nyugalom, az a látszatnyugalom, amit a semmi jelent, a nincs meglátása: „csönd van az égen, földön / homály van sziklaszobámban” (Csodák csodája). Olyan ez a csönd, mint néhány versében a tél, az arc éles fényű, sejtelmes ragyogású tél, mintha a hócsillámok verseiteket rejtegetnének, mintha a havas dombokról délutánonként lassan emelkedő köd idegszálakon játszana muzsikát. A Deres majális utolsó verseiben teljesedik az előbbiekben csak feltűnő balladai hanghordozás, mintha a teljes modern költészetből csak a balladai sejtés,a remegésnek ez a nagyon félelmes kifejezője érdekelné, annyira annak irányában hajlik el. Különösen érdekfeszítő ezekben a verseikben a már majdnem teljesen letisztult kép; nem a szín festi a verset, hanem a csönd, a magányosság,a szikla, nem a szem előtt játszódik le a kép, hanem, -a szupremantizmus módján, -a szemben; valami különös, a költészetre nem veszélyes áttételként -az érzéseket és az érzelmet felváltja az értelem és a gondolat. Első versei csak részletképek, csodálkozások, de ebbe a nagyon ügyesen szerkesztett áramkörbe csak ritkán okoz rezdülést a szellem beavatkozása (néhányra felhívtuk a figyelmet). A vers tények elé állítja a költőt, s a tények bárhonnan erednek is, csak képzelet-hímzetten tudnak kitörni a rossz varázslatából, olyan invokációszent,mint a Csönd van című vers két sora mutatja: Gyönyörködj, s dalaid is megerednek álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből. A Deres majális csaknem tíz év költői termésének gyűjteménye, de azonkívül, hogy világosan mutatja, hova, merre fejlődhet a költő (nem arra gondolok, hogy az indulás már mutat valamiféle eredményt, hanem arra, hogy a költői elemek felismerhető sajátossága megteremtheti a költészetben azt, amit integritásnak nevezünk és nem tákolmánynak, csak részleteiben, a ritkán felvillanó, kicsengő elmélyülésben jelent valódi költői sikert. Az egész élménye hiányzik ezekből a versekből, az a totalitás, mely végső fokon egyet jelent, az egy teljességét. Igaz, az izzás, csak ritkán, ritka nagy költők esetében lehet egyúttal nyugalom is. Félő azonban, ha megszűnik az izzás, az első tíz év költői gyakorlatának iskolája után az újabb versek értéke nem lesz autentikus, hanem puszta mívesség. A forma szempontjából talán nyilvánvaló is költészetének ez a jegye, de a megismerés,az igazi rohanás az életbe, a mindenség közelébe jutás árnyékot vet arra, amit pusztán csak mívességnek látunk, munkának, megmunkálásnak, mert dolgozni, csak dolgozni, de ezt is az izzás jegyében, az egészre való törekvés jegyében lehet, s bármit is mutat, a forma eredetét e benső versfelbontásban a költészet szintjén történő szintézisben találjuk meg. Nagy László hatalmas kitérőkkel és veszedelmes tévedések árán jutott el addig, hogy költeménye megtalálhassa, felfedezhesse azt, amit integritásnak nevezünk,azt a költői teljességet, ami csak úgy lehet egész, ha egyúttal egy is. Egész nemzedékére vonatkozhat ez a meglátás (mennyire példamutatók Juhász Ferencnek nemcsak korábbi, de újabb bukásai is) — Pilinszkyből csak egy lehet.S ha csak a Deres majális verseit ismernénk, ha a Himnusz minden időben nem jelentene néhány fontosabb költői sikert, akkor éppen olyan tragikusnak láthatnánk Nagy László példáját, amilyennek ő látja Kis Ferenc pályáját: tragikus módon a félúton maradni, a legsúlyosabb félúton aközött, amit akart, és amit tehetett volna, vagy még világosabban, aközött, amit tett, és amit tehetett volna. Mi hiányzott egy egész világot átformálható tízévnyi költői tevékenységből? Vagy tegyük fel így a kérdést: mi kellett volna hozzá? S mert Nagy László költőegyéniségét nemcsak valami szilárd, belső, emberi izzás alkotta meg csupán, valóban fontosnak látszik ez a kérdés, de ha az új versekben egy másmilyen Nagy Lászlót ismerhetünk meg, akkor talán meg is kapjuk a feleletet, és megláthatjuk azt is, hogy mi hiányzik még mindig költészetéből, mert ott,ahol hiányt látunk közvetve mindig -a mi kérdése izgat.