Új Symposion, 1976 (12. évfolyam, 129-140. szám)
1976-01-01 / 129. szám
Dél-Bánátot jártam már napok óta, éppen Székelykevén állomásoztam, amikor egyik ottani ismerősöm, Kovács István iskolaigazgató megkérdezte: „Miért nem nézel te ki a Szakadóhoz? Biztosan találnál valamit, ha körüljárnád a Barkátokat meg a Fertályokat. Csak száraz időben menj, különben hat ökörrel nem huzatunk ki a sárból.” Az igazgató maga is tollforgató ember, a Magyar Szó dél-bánáti tudósítója, igen jól ismeri terepét, azonkívül a Szocialista Szövetség helyi elnöke, úgy döntöttem hát, hallgatok a tanácsára. Ha ő mondja, biztosan nem megyek hiába. Jó nagy kerülővel indultam neki, a műúton Kovinig, aztán onnan tovább a töltésen végig, azt mondták, ez a jobbik út. A töltésen zárva voltak a piros-fehér csíkos sorompók, a kis Fityóval le kellett gurulni a töltés tövéhez, a füves, süppedős csapásra. Fölöttem a lassan épülő híd csonka íve, ha majd teljes lesz, Kovint és Smederevót köti össze. Magamban a reménykedések hídjának neveztem el: errefelé mindenki türelmetlenül lesi megépülését, a dél-bánátiak tőle várják gondjaik csökkenését, a járhatatlan kerülőutak eltűnését, azt, hogy végre a tanyasorok és a falvak városközeibe kerüljenek. Másfél órába tellett, mire a kátyúk között egyensúlyozva a mintegy húsz kilométeres út végére értem, s jobboldalt, a kopaszodó fák meg a csupasz kórók között észrevettem az első tanyát. Itt már, a hihetetlenül egyenes törzsű kanadanyárfák védelmében jó lesz leparkolni, s gyalog menni tovább, gondoltam: ezeket a százméterekre elvesző csapásokat, púpos dombhátakat, vízőrző laposokat nem autózásra találták ki. Az október végi ködboglyákat szétzilálták már az erőtlen napsugárvillák, s helyükre kiteregették ökörnyálból font hálójukat. A megcserepesedett vakondtúrások között kivágott kanadanyárfák csonkja, az évgyűrűkön parányi nedves gombafejek virágoztak. Fakönnyek, mondta róluk egy idevalósi öregasszony. Nincs aki megsirassa, hát saját magáért hullat könnyet a kivágott fa. A tüsköt nemsokára belepi majd a hó, elrejti a fakönnyeket. Tavasszal előperegnek megint, de a nyár melege elapasztja őket. Ősszel újra nőnek, így megy ez évről évre. Aztán egyszer csak az október nem fakaszt többé könnyet, csupaszon, védtelenül világítanak elő megint az évgyűrűk. Fedetlen fejjel, egyikük nyúlszőr kalapban, zsibongó gyerekek jöttek ki a nyárfaerdőből. Hátukon, kezükben táskaiskolából tartottak hazafelé. A nyomukba szegődtem, ők majd elvezetnek a Barkátokig, a nádtetős sárházak közé. Rongyos, ráncos képű idősebb férfi meg egy sovány, ősz hajú asszony, bizonyára a felesége, hányják le a szekérről a csöves kukoricát. A bordás fekete ló fázósan reszket a rúd előtt, inkább a kimerültségtől, mint a hidegtől, szájában meg-megcsörren a zabla. A ferde lécgóré nehezen telik, aprók a csövek, nem nagy a kocsi sem, egy lóra bajosan is lehetne többet rakodni. Stevanović Savo ötvenhárom éves, a felesége ötven, hatvanötön fölülieknek gondoltam őket. Leskovacról jöttek ide a Duna-töltés árnyékába, tizenegy éve is megvan már annak. Négyszázharmincezer régi dinárt adtak ezért a házért meg másfél lánc földért. Azóta vettek még fél lánc földet. Arról hordják most a kukoricát. — Meztelenek voltunk mindig — egyenesedik fel a kukorica fölül a férfi —, de ahonnan jöttünk, még ennél is meztelenebbek. Hegyes vidék, nem termett meg semmi. Itt azért lett ez a kevés kukorica. Napszámba is eljárunk, megélünk valahogy. Felesége szótlanul, kétrét görnyedve markolja a csöveket. — Két lányom van, Smederevóba ment férjhez mind a kettő. A Duna túloldalára. Nekik sikerült elszakadni innen, ők már révben vannak. Mennék én is, ne gondolja, hogy nem mennék. Közelebb az úthoz, a városhoz, nincs hozzá erőm. Miből? Hallom, be akarják vezetni a villanyt, megcsinálni az utat. Az nagyon jó lenne. Mit mondjak még? Nézem a rőzséből font, bedőlt kerítést, a törött üvegű ablakot a valószerűtlenül kis házon, a fehérre meszelt falon a piros paprikafüzért. Az ajtón a rozsdás lakatot. Vajon mit féltenek, mit védenek a lakattal, kérdezem magamban. — Belül mijük van, ott is körülnézhetek? — Persze, persze, körülnézhet — mondja a férfi és krákog hozzá. — Van egy szobánk, egy konyhánk, egy spájzunk. Megvárom, míg lerakják a kukoricát, aztán újra megkérdezem, láthatnám-e belülről a házukat. A férfi bólogat, aztán végignéz magán, szakadt térdű nadrágján, kifordult oldalú gumibocskorán, s váratlan hevességgel ragadja meg a gyeplőt, fordítja a lovat a kijárat felé. — Ne haragudjon — szólal meg most először az asszony, s másfelé néz —, de sietünk, sok a dolgunk. Ha máskor jön, majd bevezetjük. Ha jobban ráérünk. Bólintok, elköszönök. Nem tartom szükségesnek megérdeklődni, miért nem vették le kedvemért házuk ajtajáról a rozsdás lakatot. dudás Károly szakadó