Ujság, 1925. december (1. évfolyam, 119-142. szám)

1925-12-01 / 119. szám

2 ÚJSÁG ­ Matlekovits Sándor meghalt.­­ A free trade nagy magyar harcosa sírba­­szállt, mosolygó, öszbeborult arca eltűnik a katedráról, ahonnan csendes, halk szava sok­szor mintha végigdübörgött volna a nemzet­­gazdaság göröngyös csataterein. A mosolygó bölcs, Matlekovits Sándor ajkain megfagyott a mosoly és komoly, szép, az agg Kossuthra emlékeztető feje hátracsuklott a halottas ágy párnáin. Klasszikusa volt a magyar közgazdasági tudománynak, talán az első, aki a századvég problémái között felismerte a közgazdasági élet előrelátó irányításának jelentőségét. Mi­kor vámpolitikai eszméit hirdetni kezdte, alig volt maroknyi követője, néhány esztendő múlva azok a gondolatok, amelyeket elvetett, már a politikai élet ütköző­pontjába kerültek. Félszázad esztendővel ezelőtt, amikor az új Magyarország alapköveit lerakták, Matleko­­vits Sándor megteremtette a magyar ipar és Juuj f hiedelem­ alapjait és azóta hűséges és el nem fáradiffiffnvgB&w4paartfife»^ ‘■válíier $picJyen utóbb emelet emeletre nőtt, hogy már szinte az amerikai felhőkarcolókig emel­kedett, míg alant szerényen, mosolyogva őr­ködött az ősz pallér, az ősz mester, Matleko­vits Sándor. Az angol liberalizmus nemes iskolájából került ki és ennek az iskolának bátor, meg nem alkuvó képviselője maradt. Sokáig állt egyedül Matlekovits Sándor, amíg milliók álltak mögéje, de fölényesen állta a harcot, szemben sokszor a konzervatív, sokszor az iskolázatlan gazdaságpolitikusok falanxával. Mikor az összeférhetetlenségi törvénnyel lehe­tetlenné tették, hogy képviselő­i közgazdasági tevékenységgel­ foglalkozzék, Matlekovits Sándor kétévtizedes parlamenti múlt után le­mondott a mandátumáról, mert azt tartotta, hogy az országnak szüksége van azokra, akik a közgazdasági életben a nemzeti élet egyik funkcióját találják fel és nem becsülik alá az ipart és a kereskedelmet. Talán utópista volt, talán azt hitte, hogy azok a gondolatok, ame­lyeknek megvalósulása naggyá tette Angliát és felpezsdítette a vén Európa vérkeringését, nálunk is termékeny talajra fognak találni és hogy ebből a talajból ezek a gondolatok ki­tenyésztik azt a modern Magyarországot, azt a gazdag Magyarországot, amelyért Matleko­vits Sándor hat évtizeden át dolgozott, amelyért küzdött és amelyről álmodott. ÉLETE. Nyolcvanharmadik esztendejét is betöltötte, 1842 október 12-én született Budapesten. Huszon­két évét alig töltötte be, már ügyvédi oklevele volt, de meg kell vallani, hogy az ügyvédkezéshez Matlekovits Sándornak nem sok kedve volt. Pedig már jogász korában feltűnt néhány jogi szakmunkájával, de a szive és a tehetsége a nem­zetgazdasági és pénzügytani literaturához von­zotta és diplomájának megszerzése után külön­böző napi- és szaklapokban írogatott ezekről a kérdésekről. Matlekovits Sándornak talán egyet­len ambíciója volt, amely sohasem valósult meg: egyetemi katedrára pályázott. Az egyetemi ka­tedrát azonban elzárták előle, mások kerültek eléje és Matlekovits Sándor megelégedett a ma­gántanári habi­tációval. 1865-ben a nemzetgaz­daságtan és pénzügytan magántanára lett. Két esztendővel később lépett be a kereskedelmi mi­nisztériumba mint fogalmazó és ekkor indul meg csodálatos és tiszteletreméltó pályafutása. A Századunkban cikksorozatot írt, amely felhívta miniszterének figyelmét a fiatal fogalmazóra, aki ettől kezdve a kereskedelmi minisztérium nélkü­lözhetetlen tisztviselője lett. Hosszabb tanul­mányút után átvette a vámügyek vezetését. Most bontakozott ki igazában Matlekovits fényes te­hetsége, mikor kereskedelmi politikájának, ha megalkuvásokkal is, mégis megvalósításához fog­hatott. Az Ausztriával megindult kiegyezési tár­gyalásokat Irár Matlekovits irányította és eköz­ben idehaza a kereskedelmi minisztériumban nem volt apró-csem­ő ügy, ami Matlekovits Sán­dor elé nem került volna. Tisza Kálmán alatt államtitkár lett és hozzá­fogott nagy terveinek megvalósításához. Az ő államtitkárságához fűződik az iparfelügyelői in­tézmény megalapítása, a gyakorlati ipari oktatás megszervezése, ő tervezte az iparnak nyújtandó állami szubvenciókról szóló törvényt, az ipar­törvényt, az állategészségügyi törvényeket, a víz­jogi és bányatörvényeket, ő létesítené a kultur­­mérnökséget, megszervezte a magyar selyem­­tenyésztést, felállította a Kereskedelmi Mú­zeumot, megteremtette az Adria Tengerhajózási Társaságot és lelke volt az 1885. évi országos kiállításnak. Matlekovits Sándor nagy vámpolitikai tudá­sára volt szükség, amikor 1886-ban meghiúsultak a Romániával folytatott vámtárgyalások és 1887- ben revízió alá került a vámtarifa. Mégis, mikor Széchenyi Pál gróf kereskedelmi miniszter meg­bukott, vele együtt Matlekovitsnak is menni kel­lett és ezután a közgazdasági publicisztikában és irodalomban értékesítette tudását. Az Az Újság hasábjain Matlekovits közgazdasági cikkeinek egész sora jelent meg és ezek a cikkek a gazda­sági közvéleménynek mindig irányítói voltak. Szi­véhez nőtt a Közgazdasági Társaság, amelynek elnöke volt és amelynek egyetlen üléséről sem maradt el. Mindig ő volt a társaság előadóinak legjobb akarata és mégis objektív bírálója és az ij szárnyai alatt a magyar közgazdasági irodalom­nak egy uj generációja nevelkedett fel. Úgyszól­ván utolsó pillanatig a legbensőbb szeretettel fog­lalkozott az Országos Ipar­egyesülettel is, melynek elnöke, sőt ennél is több, valósággal lelke volt. Fel sem lehetne sorolni egész tömegét azok­nak a munkáknak, amelyek Matlekovits Sándor tolla alól kerültek ki Mégis, Matlekovits irodalmi pályáján talán feltűnő, de az ősz mester szellemi frissességének és példanélkü­li energiájának bámu­latos megnyilatkozása volt, mikor másfél eszten­dővel ezelőtt kis könyvbe foglalva kiadta az új autonóm vámtarifa javaslatának kritikáját. Malie­­kovits Sándor ebben a könyvben, az utolsó két esztendőben tartott előadásaiban és felszólalásai­ban szigorú bírálat alá vette a kormány keres­kedelmi politikáját. Ezzel csak hű maradt a béke boldog évtizedeiben vallott meggyőződéséhez s ami akkor, a vámközösség mellett alapvető jelen­tőséggel is bírt. Matlekovits Sándor, a nyolcvan­­három esztendős aggastyán, még egyszer kiállt a küzdőtérre, mert jól látta, hogy a gazdasági élet eleme a szabadság és a magyar rekonstrukció a gazdasági élet szabadsága nélkül hiú ábránd marad. A vámtarifa javaslat ellen folytatott harc volt az utoló, amelyben Matlekovits Sándor heroikus szelleme még egyszer fellángolt. BETEGSÉGE ÉS HALÁLA. A nyolcvanhároméves öreg urat évek óta érel­meszesedés és asztma kínozta. A bélceség azon­ban egy pillanatig sem vette le a lábáról. Jókedv­ben, teljes szellemi erőben kelt fel m­a reggel is, hamarább íróasztalánál ülhessen és dolgozhasson. ~~1­­­7 . A vasárnapi napot családja körében töltötte. Rendkívül jókedvű, vidám és tréfálkozó volt. Este rendes szokása szerint másfél órát zongorá­zott. A zenét rendkívül szerette. Azután lefeküdt. Ma reggel frissen, egészségesen ébredt fel. Reg­gelizett, majd utána az Íróasztalához ült, ahol délig egyfolytában cikkeket írt. Egy óra tájban abbahagyta a munkát és mint minden nap, fel­­kettőkor sétára indult. A rendes napi félórás sé­táról valamivel korábban tért haza. Két óra előtt tíz perccel csengetett az ajtón. A télikabátját mint rendesen, saját maga akasztotta az előszoba-szek­rénybe és a hallba lépett, ahol a szobalány éppen szenet rakott a kályhára. — Csak jót sütjön — szólt Matlekovits a szo­balánynak — hogy jó meleg legyen. Ezután bement a dolgozószobájába és leült az íróasztal melletti karosszékbe. A félórai séta és a lépcsőnjárás az öreg urat mindig nagyon kifárasztotta, úgyhogy tíz, tizenöt percig pihenni szokott ezután a karosszékben. Ma is így tette. Alig lehetett azonban egy perce a szobában, amikor a szobaleány, aki éppen bevégezte a mun­káját, hangos hörgést hallott a kegyelmes úr dol­gozószobájából. Egy hörgést csupán. Rosszat sejtve nyitott be a szobába és ott találta gazdá­ját sápadt arccal, lehunyt szemekkel , holtan. Arcvonásai nyugodtak voltak, mintha aludna. Szenvedésnek, halálküzdelemnek az arcon nyoma sem volt. A szobaleány sikoltozására a családtagok be­futottak a szobába, majd telefonáltak Bariba professzornak, Matlekovits háziorvosának. A pro­fesszor néhány perc múlva megjelent és megálla­pította, hogy emberi tudomány Matlekovits Sán­doron már nem tud segíteni. Bartha tanár kiállította a halotti bizonyít­ványt, amely szerint Matlekovits Sándor előre­haladott érelmeszesedés folytán szívszélhüdésben elhunyt. A holttestet ezután levetkőztették és a dol­gozószobában levő ágyra ravatalozták fel ideig­lenesen. A háromablakos nagy dolgozószobában fek­szik kiterítve Matlekovits Sándor. A szoba, a be­rendezés, a könyvek is elárulják, hogy nagy em­ber használta őket. Az Íróasztalon megkezdett kézirat: — ... és akkor Magyarország újból eléri azt a gazdasági nívót, amelyikben a béke éveiben vi­rult és amelyik naggyá és boldoggá tette. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Mat­lekovits Sándor papírra vetett. A tudományos és szakkönyvekkel körülfalazott szoba egyik sarká­ban spanyolfallal elkerítve van az ágy, amelyiken Matlekovits holtteste pihen. Az íróasztal villany­lámpája misztikusan, tompán világítja be a ha­lottas szobát. A holttest fehér lepellel takarva, két kezét a feszületen imára kulcsolja. Csak az arc feltűnő sáppadtsága mutatja, hogy az ősz em­ber már nem él. Arcvonásai olyan nyugodtak, olyan tiszták, mintha csak aludna. Az ágy lába telve virágokkal, melyeket a család tagjai helyez­tek a nagy férfiú ravatalára. Temetése csütörtökön délután félhárom órakor ~v­ . -­­f, a.,„, -----------------------------­kábel­­ból,'de fascista lapokból is, anélkül, hogy a bel­politikai kérdéshez a maga részéről csak egyszer is hozzászólt volna. A Corriere útján így azután nemcsak az olasz, hanem a külföldi olvasó is megismerkedhetett a fascista-lapok virulens stílu­sával, másrészt az Avanti-ból, a Popolo-ból, a Giustiziá-ból, a Monde 5-ból és a Corriere-nél ke­vésbé mérsékelt és tartózkodó más fascista-ellenes lapokból vett idézetek révén mindazokkal a vá­dakkal, melyekkel a szocialisták, liberálisok, popolarik stb. a fascizmust elárasztották. És ez az, amin a fascisták elviselni nem bírtak. Cikké­ben Farrinacci nyíltan meg is mondta, hogy a Corriere, mint a külföldön legolvasottabb olasz újság, a külföld antifascistáit ellátta idézetei ál­tal a fascizmus elleni anyaggal. Ezért követelte fejére a halálos ítéletet, jóllehet a Corriere a ha­tóságoktól el nem kobzott lapnak a cenzúrát megjárt cikkeiből idézett mindig. Mintha bizony annak a mohó külföldi antifascizmusnak nem lett volna módja ahhoz, hogy magában a Mondó­ban, a Popo­e-ban és társaiban olvassa el azt, amiből a Corriere csak rövidre fogott kivonatot szolgáltatott neki. Miután elsorolt bűneit fejére olvasta a Cor­­riere-nek, így folytatta idézett cikkét Farinacci: — Azért — visszatérve oda, ahonnan elindul­tunk — ha a Crespi testvérek jó olaszok és igaz faslistabarátok, akkor minden okuk megvan arra, hogy leszámoljanak Alberlinivel. Ha nem teszik, akkor az annak a jele, hogy szolidárisnak érzik magukat a szenátorral. De akkor azután mi is egészen más magatartást fogunk velük szemben tanúsítani! Aki a fascista észjárást és nyelvet ismeri, tudja, hogy minden fenyegetést tartalmaz ez a mondat. Megértették a Crespi testvérek is, kivált, hogy a Cremona Nuova példájára a többi fascista újság is véresszájú offenzívát kezdett a Corriere ellen. így történt, hogy a lap november 21-iki száma a vezércikk helyén bejelentette, hogy a Crespi testvérek és anyjuk választott bírósághoz fordulnak az Albertiniakkal kötött szerződések felbontása érdekében és hogy a választott bíró­ság igazat adott nekik. Ez a cikk jogászian száraz mivoltában, azt a minden igazságérzetet megcsúfoló tényt foglalta magában, hogy a fascizmusnak si­került megfojtania legállhatatosabb ellenzőjét. A Corriere mai számában azután megtörtént a leszámolás. „Camminto" (Bucsuzás) című bosz­­szú, háromhasábos cikkben búcsúzik a két Alber­­tini attól a laptól, amelyet ők fejlesztettek világra­szóló tekintélyűvé. Majd harmincesztendei mun­kájuk emléke fűződik hozzá. Luigi szenátor 1896- ban lépett a Corriere szerkesztőségébe. A segéd­­szerkesztő helyét foglalta el benne és 1900-ban vette át a lap vezetését. Bucsú cikkében megvallja, hogy elejével maga is szívesen látta a fascizmust, mert a szocialista gyárszocializálások és az anar­­kia egyéb jelei ellen más erélyes ellenszert se­ Csak Iwrmr Tanarara an­nak, hogy micsoda veszélyeket rejteget az or­szágra nézve a fascizmus, mikor a Rómába vo­nulás (Marcia su Roma) szándékáról hírt hallott Mindent elkövetett akkor Rómában, hogy ezt az alkotmányellenes erőszakosságot megakadá­lyozza. A királyhoz fordult, hogy hívja meg maga a fascistákat, adjon nekik alkalmat, hogy kor­mányra jutva, megmutassák, mit tudnak pro­­grammjukból megvalósítani. De a király tudni sem akart ilyenekről. Erre aztán Mussoliniik erősza­kosan foglalták el a kormányt. Ettől fogva for­dult szénbe velük Albertini. Előkészítette vele lapjának hlálát Mert a Corriere, legalább is az a Corriere, melyet az­gész világon ismertek és megbecsül­tek, semmi kétség, meghalt. Új szerkesztője, úgy hallik, Pietr Croci, a lap eddigi párisi tudósítója lesz. Ha iga a munkatársak legtöbbje is megma­rad helyén a lap irányának megváltozása nem lesz egy ha­m észrevehető. De aki tudja, hogy a fascisták melybre nem tűrnek más hangot, mint a föltétlen iseistaságét, az nem kételkedhetik abban, hogy régi, a nagy Corriere igenis meg­halt. Hogyan vették el gazdáitól a „Corrieredella A fascista­ terror válfajai, bűnlajstroma. Farinacci diktátor. — A szerkesztők búcsúja. A Corriere Milano, november 28. (Az Újság milánói tu­dósítójától.) Olaszország legtekintélyesebb, leg­előkelőbb, külföldön is legbecsültebb lapját, a Corriere della Será­t immár kicsavarták igazi gazdáinak és vezetőinek, az Albertini-testvéreknek kezéből. Ez az egy eset jobban megmagyarázza, hogy mi a fascizmus és hogy milyenek az esz­közei, mint egy egész könyvet megtöltő fejtegetés. A Corriere della Sera elejétől fogva azok közé a lapok közé tartozott, melyek a hatalomra jutott Mussolinival és módszereivel szemben a libera­lizmus álláspontját képviselték. Bátran kritizálta, sőt támadta a fascizmust és erőszakos cselekede­teit, melyeknek száma nőttön nőtt, részletes laj­stromba szedte. Emiatt csakhamar megismerke­dett az úgynevezett „büntető expedíciók“-kal, melyeket a fascizmus honosított meg Olaszország­ban. A nyomdájába betörtek, romboltak benne, szerkesztőségi palotáját is megtámadták és olyan terrorral vették körül a lapot és munkatársait, hogy azok a rendőrség látszólagos oltalmának el­lenére is a legnagyobb mértékben fenyegetettnek érezték biztosságukat. A Corriere ablakain be­­lövöldöztek. És a tettesek mindig nyomtalanul el­tűntek. Ilyen körülmények között Luigi Albertini sze­nátor, a lap főszerkesztője és testvéröccse, Alberto Albertini, a lap felelős szerkesztője, arra határoz­ták el magukat, hogy a fascista politika bírálásá­ról, de még a puszta kommentálásáról is lemon­danak. A Corriere attól fogva belpolitikai vezér­cikk nélkül jelent meg. A politikát a lap ha­sábjain legfölebb a parlamenti tudósítások és más lapok idézett cikkei képviselték. A fascizmus azzal sem érte be. Azon a fascista hangon, amelyhez legfölebb a magyar kommu­nista­ korszak Vörös Ujság-jának hangja fogható, külön bűnéül rótták fel a Clerrière-nek belpoli­tikai dolgokban való hallgatását. Tüntetésnek mi­nősítették ezt a viselkedését, a külföld csendes be­folyásolásának. Nem kevesebbet követeltek tőle, mint a facizmus feltétlen elismerését és magasz­tal­ását. De hasztalan. A két Albertini ebben a pont­ban nem engedett. S­a Corriere rendületlenül folytatta továbbra is az antifaseista olasz újsá­gok cikkeinek sorozatos közlését és ki-kiadta a külföld egy-egy erélyesebb antifaseista nyilvánít­­ását is. Különösen terhére rótták talán egy év­vel ezelőtt, hogy a Times-nak egy erélyes hangú cikkét kivonatosan közölte. A Corriere-nek azt a számát el is kobozták, mint ahogy a fascista kéz­ben levő közigazgatás sűrűn koboztatta ezt a hangjában is mindig előkelő újságot. A Mussolini ellen megkísérelt állítólagos me­rényletig ez volt a helyzet. Attól fogva azonban újra teli torokkal kezdte harsogni a fascista sajtó a Corriere kivégzésének követelését. Precedensül a torinói Stampa példája szolgált. Ezt a másik nagy és előkelő északolaszországi lapot sikerült a fascistáknak megkeríteniök, minekutána a ki­adó­ szerkesztőjét lemondásra bírták. A Corriere ellen a „végső harcot" Farinacci indította meg, Cremona képviselője és a balszélső fascizmus vezetője. Ez a mindenre elszánt férfiú volt az, aki Matteotti meggyilkolása után inogni kezdő fascizmust elszántságával és vakmerőségé­vel lábra állította. Ő a főterroristája a fascisták­nak, kinek minden politikai gyilkosságra van mentő érve, ha a tettes fascista és az áldozat a fascizmus ellensége. Rómából küldött tiszteivel kezdte meg az offenzívát a Corriere ellen lapjá­ban, a Nuova Cremoná­ban. Egyenesen azzal a felszólítással fordult a Crespi testvérekhez, akik gazdag gyapotgyárosok és főrészvényesei a Cor­­riere-t birtokló betéti társaságnak, hogy bontsák fel szerződésüket, melyet annak idején 1930-iki lejárattal kötöttek Albertini szenátorral. — A Crespi-testvérek — írta egyebek közt, mint mindenki tudja, főrészvényesei a Corrieré­­nek. Kettejük (mert hárman vannak) hír szerint jó hazafi és fascistabarát. Albertini szenátorral és a nemzettel szemben való helyzetük nem tűr sem tétovázást, sem kétértelmű megoldásokat, hanem végleges tisztázást követelik. Vagy jó ola­szok és fascistabarátok a Crespi-testvérek és ak­kor az összeférhetetlen azzal, hogy Albertini sze­nátor megmaradjon a Corriere szerkesztői széké­ben, vagy megfér egymással a kettő és akkor a Crespi-testvérek fascistabarátsága... egyszerűen legenda. Farinacci azután elmondja a Corriere bűn­­lajstromát és belőle megtudjuk, hogy miért nem akarják ezt a kitűnő újságot megtűrni a fascio barátai. A Corriere, mint említettem, rendszeresen közölt szemelvényeket más antifascista újságok­ KEDD, 1925 DECEMBER í Katasztrofisan zuhan újra a zloty. Bécs, noveber 30. (Az Újság bécsi szer­­kesztőségének lefonjelentése.) A mai deviza­­forgalom esetlye a zloty újabb katasztro­fális zuhanás volt. Míg szombaton a dollár a zlotyval szélén 7.85 volt, ma már 8.30-cal indult és a­z órákban 8.70-re emelkedett. Lengyel részre még 9 zlotys dollárkurzust is jelentettek. A lillinggel szemben a zloty 80-ról 130-ra slkedett, aranydollárparitása pedig 520-at tili. A zloty eddigi értékének kétharmadát vette el. M.Melal­rin­e&CHM.| Egyistl­szi va­r k­asty­á­r CRIRQMDQN, NEWYORK Az Olasz, h­ia, Spanyol, Japán és Cseh- Sziráj dohányjövedék szállítói A világ mas részében képviselve 4 l­gelterjedtes legfinomabb egyiptom­i arelta Rendeléseket fa és három hét alatt szál­­­lit a kizár­ólán,agyar­orsz­ági képviselő. I Bernnt B. Béla atmügyi hatóságii éhjezt doh­­nyara behozatatc . Budapest, VII., Uz-ut 49. ’*■'el'. József 93-19 n SZ5S6. 1*11925. sz. J­­.om. Ff. és szernárosi ma­’y jü tír. pénzügyigazgattudtn­est. 1925 november 17-» I Csáky s.­­ tan., p. n. igazgatohelye­­­s I

Next