Ujság, 1926. április (2. évfolyam, 74-97. szám)

1926-04-01 / 74. szám

Budapest, 1926 csütörtök, április 1 Ára 2000 korona II. évfolyam, 74. szám SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: V., Vilmos császár­ út 34. szám TELEFONSZÁMOK: 154-20,154-21,154-22,154-23 A nyomda telefonja (csak este 6 órától kezdve) 154—21 f­iókkiadóhivatal, KÖ­LCS­ÖN KÖNYVTÁR ÉS FOLYÓIRATOSZTÁLY­­ Budapest, VII. ker., Erzsébet­ körút 43. szám Telefon­szám: József 16—28 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre ......................135.000 korona Egy hóra ......................... 00.000 korona Ausztriában egy hóra ........ 8 Schilling Jugoszláviában egy hóra ....... 80 Dinár Egyes szám­ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon hétköznap.. .. 2000 korona vasárnap................................ 4000 korona Ausztriában hétköznap .. .. .. SOGroschen vasárnap................................40 Groschen Jugoszláviában hétköznap .. .. .. 4 Dinár vasárnap.................................. 5 Dinár Megjelenik ünnep utáni napok kivételével minden nap A sárvári eset. írta Szterényi József báró. Látszólag helyi jelentősége van csak a sár­vári műselyemgyár felpanaszolt esetének és az üzeme esetleges beszüntetésével egy virág­zásnak indult községre szakadó pusztulásnak. Mert hogy annak a községnek a sorsa ennek a gyárnak megszűnésével meg van pecsételve, az nem szenvedhet kétséget. Ahogyan annak a gyárnak révén oda a jólét vonult be, azon­­képpen fog a községre és lakosaira hatni meg­szűnése is. Sőt utóbbi hatás még nagyobb lesz, amennyiben egyszerre éri a községet és lakos­ságát, míg a fejlődés csak fokozatos volt, a gyár növekedésével arányosan. Valójában an­nak a jelentősége messze túlmegy helyi jelle­gén, iskolapéldája annak, hogy a gazdasági életben a technika fejlődésének milyen sze­repe van és minő hatással lehet az abban való elmaradás egy ország egész gazdasági életére. A sárvári müselyemgyár az én iparfejlesztési akciómnak egyik alapítása. Több mint húsz évvel ezelőttre nyúlik az vissza. Akkor a mü­­selyemgyártás még legifjabb korát élte. Fran­ciaországban akkor volt napirenden a kato­likus szerzetek üldözése. Nagy vagyonok sza­badultak ott fel és kerestek elhelyezést. A mű­­selyemgyártás egyik tökéletesítője, Chardonnet gróf, kapcsolatban állott azokkal­­ a körökkel és sikerült azokat vállalkozásának megnyer­nie. Franciaországban és Belgiumban épített rendszere szerinti gyárakat. Nekem sikerült viszont vele kapcsolatot szereznem és meg­nyerni őt annak, hogy Magyarországon is lé­tesítsen egy ily gyárat, hol a viszonyok akkor ennek az üzemnek kedveztek. Az üzem fő­anyaga a pamut mellett a szesz volt. Mi akkor a mezőgazdasági szeszipar kérdésével foglal­koztunk behatóbban és b­ e. Wekerle Sándor­nak kapóra jött olyan iparág meghonosítása, mely ennek a mezőgazdasági iparnak termé­keire alapittassék. Nem mintha egy ilyen gyárnak — ha még olyan nagy fogyasztó is — döntő jelentőséget tulajdonított volna annak alakulására, hanem mert példaadásnak igen alkalmas volt arra, hogy iparilag mily jövője lehet a szesz, felhasználásának. Amily mérték­ben ez sikerrel kecsegtetett, olyan arányban szolgálta volna a mezőgazdaság érdekeit. Az öreg Chardonnet gróf a magyar viszonyokat nagyon alkalmasnak találta, mi viszont bizto­sították neki az akkori idők iparfejlesztési esz­közeit, az adómentességet és szerény szubven­ciót, igy jött létre a sárvári gyár, melyet soká maga Chardonnet gróf személyesen vezetett és virágzó iparvállalattá fejlesztett. Egyszer már fenyegetett a vállalat megszűnése, veszélyes üzem lévén, robbanás történt benne, mely bi­zony nagy pusztítást vitt ott végbe, de a vi­szonyok annyira kedvezők voltak itt, hogy ez sem kedvetlenítette el a gyár tulajdonosait és helyrepótolva a robbanás kárait, újból üzembe vették a gyárat, még pedig nagyobb teljesítő­képességgel. A világháborúban ez a gyár nagy szolgálatokat tett a had­vezetőségnek, jelentős tényezőjévé lett hadviselésünknek. A műselyemgyártás nagy lendületet vett külföldön. Óriási konszernek alakultak az évek folyamán ebben a szakmában, Belgium-, Francia- és Németországnak nagy ipara ala­kult ki ebben. Csakhogy már nem azon a rendszeren, melyen a mi sárvári gyárunk épült. Ezt a rendszert, is kifejlesztette ugyan a technika fejlődése és ebben a sárvári gyár is tökéleteskedett, de a technika fejlődése új anyagokat vont be a műselyem gyártásába, melyek annak termelését egészen más ala­pokra fektették, alapanyagától, a pamuttól eltekintve, szinte egész más iparcikk lett be­lőle. Az új gyártási eljárásokkal természete­sen nagy eltolódások következtek be a ver­senyképesség tekintetében, óriási harc indult meg az egyes rendszerek körül és természete­sen az marad felül, aki minőségben és árban a harcot bírja. A szesz, melyre a mi kiváló sárvári gyárunk alapíttatott, mind kisebb sze­repet játszik a műselyem gyártásában. Annál nagyobb jelentőségű arra nézve természetesen a szeszár alakulása, mert ettől függ gyártmá­nyaink versenyképessége. Ebbe persze nem akarok beleszólni, ez­ már üzleti szempont, holott engem az ország érdekében csak a kér­dés gazdasági része érdekel. Ez pedig nagyon jelentős. Nem a sárvári gyár fenmaradásában vagy megszűnésében — bár az is fontos, mert minden megszűnő gyártelep gyengítése az or­szág gazdaságának —, hanem az a konzek­vencia, melyet ebből le lehet és le kell vonni. A német ipar fölénye az angol és belga ipar­ral szemben különösen technikai berendezé­sében van. Ez egészen más termelési eredmé­nyeket produkál és ennélfogva a versenyké­pességet lényegesen befolyásolja. Annak ide­jén, amikor a hazai gyáripar nagyobb arányú fejlesztésével foglalkoztunk, szemben a ré- ­­ gebbi osztrák iparral az volt a mi előnyünk, hogy új gyárak voltak a technika legújabb vívmányainak felhasználásával és ez fölért a versenyben azzal, hogy a régi osztrák gyárak már amortizálva voltak, tehát kisebb tőkét kellett gyümölcsöztetniök. És az a koncentrá­lási folyamat, mely a német gyáriparban most végbemegy, ugyancsak ezzel a nagy előnnyel fog arra nézve járni, minden válla­lat abban használható ki általa, amire legjob­ban van berendezve. Angolország szénbányá­szatának válsága a fogyasztás csökkenésén kívül leginkább arra vezethető vissza, hogy bányái az Egyesült­ Államok és Németország bányáinak műszaki berendezése mögött na­gyon elmaradt. Ez nemcsak a termelés meny­­nyiségében, hanem természetesen költségében is jut kifejezésre. A kettő különben szoros kapcsolatban van egymással. Egy összehason­lítás az egyes országok kőszénbány­ászatának termelésével plasztikusan magyarázza meg ezt. Egy amerikai statisztikai összeállítás sze­rint az Egyesült­ Államok kőszénbányászatá­ban egy földalatti vájár átlagos munkatelje­sítménye az 1901—1918. évek átlagában na­ponként 3,81 tonna, évenként 843, ugyanez Németországban 1.26, illetve 392, Angolor­szágban csak 1.39, illetőleg 383. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. A magyar malomipar világhírű volt. Nem­csak búzánk legnagyobb sikértartalma követ­keztében, hanem az őrlés tökéletessége által is. Ez alapította volna meg a magyar malom­­építő ipart is és tartotta fenn évtizedeken át. Amerika és utóbb részben Anglia is, mely pedig a mi lisztünknek egyik legjobb piaca volt a technika némely részeiben túlszárnyalt ben­nünket és malomiparunk egyes képviselői igye­keztek ezeknek a technikai újításoknak birtoká­ba jutni. Ami nemcsak élelmességről tesz tanú­ságot, hanem arról is, hogy a korral haladnak és átérzik annak a nagy jelentőségét, amelyet a technika legújabb vívmányainak az üzem­ben való érvényesítése jelent. Az iparnak nagy kockázata egyebek között éppen abban is van, hogy egy-egy új találmány vagy felfedezés ér­­téktelenné teheti nagy gyárak egész berende­zését és tönkreteheti egész termelését. Nem­csak a gyártás technikája, hanem anyagi te­kintetében is. Mikor a pamutszövőiparban, ahol eladdig átlag két mechanikai szövőszék esett egy-egy munkásra, Amerika a Northrop­­rendszerű szövőszékeket találta fel és hozta forgalomba, valóságos forradalom fenyegetett a pamutszövőiparban, mert ezeknél a szövő­székeknél tizenöt esett egy munkásra. A technika fejlődésével való lépéstartáson fordul meg az ipari termelés és egy ország ipara. A sárvári műselyemgyár esete szomorú példája ennek, ha az a gyár megszűnik, vele együtt egy virágzott magyar iparág is kimúlik. A sárvári gyár esete azonban még más szem­pontból is bírálandó meg. Ez igazolja azt, hogy az ipar nem bírálható el csak a magán­­vállalkozás szempontjából; hogy minden gyári vállalat egyúttal közérdeket is képvisel, az or­szág érdekében való, olyan általános érdekek fűződnek hozzá, melyek a csak magánérdekek fölé helyezik: Íme, a sárvári gyár esetleges megszűnése egy virágzó községet fenyeget. —ROVA£— Egyik információ szerint a miniszterelnök már m­a tanácskozott a titkos társaságok dol­gában, a félhivatalos hir ellenben indignáltan cáfolja ezt. Mi azt hisszük, hogy a félhivata­los indignáció sértőbb a kormányra, mint a hire, s mi sokkal lojálisabbak vagyunk, ha a hirnek hiszünk, mint a cáfolatnak. Ha Beth­len István együtt ül Klebelsberg gróffal és Pe­­rényi báróval s komolyan veszik a titkos társaságokról tett kijelentését, akkor igenis föl kell tenni, hogy máris hozzáfogott a mun­kához. Ha pedig ilyen két úrral együtt lévén, még csak szóba sem került ez az ügy, akkor későbben nagyon valószínűtlennek fog hang­zani, ha félhivatalosan megcáfolják, hogy szóba hozták.* Lovászy Mártont idehaza szívesen és nyu­godtan üdvözölhetjük a politikától való tar­tózkodás fogadalma nélkül is. Sőt ellenkező­leg­e igaz magyarsága és becsületes hazasze­retete a politikai élet nyereségévé teszi, ha részt vesz benne. Lovászy Mártont az eszki­mók stigmatizálták, nem pedig viselt dolgai. Az eszkimókban kell keresni az okot, miért nem jöhetett előbb haza, őbenne pedig, hogy elvégre mégis hazajött. ♦ Nagyon rossz szobor az, melyet dara­bokra szakítva is föl lehet használni. A Hor­­vay Kossuth-szoborról annak idején megálla­pították, hogy nagyon jó. Azóta elmúlt két évtized s az örökkévalóságnak szánt mű máris elavult volna? A lefolyt húsz esztendő alatt akkorát fejlődött volna a hatósági műkritika? Nem értjük. Ha a szobor jó, csak a hely nem jó, akkor keressenek jobb helyet a jó szobor­nak s ne csináljanak a hely kedvéért Kossuth­­szoborból Kodelkát. Veszélyben az új költségvetés. Megint kifogy az időből a nemzetgyűlés.­­ Júniusban a miniszterelnök csak úgy utazhatik letárgyalt költség­­vetéssel a genfi ülésre, ha rövidre szabják a vitát a parlamentben. Sok-sok bicsaklás után már a kormány időpolitikáját is csőd fenyegeti. Április 15-től június végéig mindössze hatvankét tárgyalási napja van a nemzetgyűlésnek, de csak abban­­az esetben, ha minden hétköznapon ülésezik majd a parlament. Erre — sajnos — kevés a remény, mert az utóbbi időben divatba jött a szombati­ és a hétfői szünet. Ha tehát ezentúl is hódolnak ennek a pihenési rendszernek, akkor bizony még körülbelül húsz nap megy veszendőbe. Már most is nyíltan meg kell mondani, hogy az ilyen időpocsékolásból nagy kár érné az országot. Júniusban lesz ugyanis a népszövetség­nek az az ülése, amelyen dönteni fognak országunk pénzügyi ellenőrzéséről s a magyar kormány csak letárgyalt költség­­vetéssel és törvényhozási uton elfogadott zárszámadással támaszthatja alá azt a ké­rését, hogy szüntessék meg a pénzügyi kontrollt. Nem babra megy tehát a játék s nagyon fon­tos, hogy az országnak törvénybe iktatott költségvetése legyen akkor, amikor ettől függ, visszanyeri-e Magyarország teljes szuverenitá­sát, vagy nem. Ita nem lesz meg kellő időben letárgyalt költségvetése a kormánynak, ezért a kormány tartozik a felelősséggel, mert ,a kabinet köteles olyan m­unkaprogrammot vinni­­ a nemzet­­gyűlés elé, hogy a törvényhozók ne fogyjasunk ki az időből és idejekorán csúsztassák a kor­mány tarsolyába azokat a törvényeket is, ame­lyektől a népszövetség függővé tette Magyar­­ország pénzügyi elenőrzésének megszüntetését. Sajnos, attól kell tartani, hogy a munka­idő teljes felhasználásával is későn végzi el feladatát a magyar törvényhozó testület. Mint fentebb említettük, hatvankét ülésnap lesz június végéig, vagyis addig az időpontig, amikor a magyar kormány delegátusának a népszövetség elé kell állania. Úgy tudjuk, hogy ezalatt a kormány a következő törvényjavas­latokat akarja letárgyaltatni a nemzetgyű­lésen. A magánalkalmazotak nyugdíjvalorizá­­ciója, az építkezések előmozdítását célzó ja­vaslat, az 1925—26. évi költségvetéshez kap­csolódó appropriáció, az 1926—27. évi költ­ ségvetés és ennek appropriációja, ezenfelül pedig még a házszabálymódosításon is túl akar esni a kormány. Szerény számítással ez a munka legalább hatvankét ülésnapot vesz igénybe. Vagyis: ha a nyugdíjvalorizációra négy, az építkezési javaslatra két, a két appropriációra négy-négy, a költségvetésre negyven és a házszabálymódosításra nyolc ülést számítunk, akkor június 30-án a kormány még mindig nem tesz abban a helyzetben, hogy törvényho­­zásilag elfogadott zárszámadás legyen a kezében, már­pedig éppen a legutóbbi genfi üléssel kapcsolatosan tudtuk meg, hogy a zárszámadás alapján akarja meg­állapítani a népszövetség, olyan stabil-e Magyarország pénzügyi helyzete és olyan­­ mederben folyik-e a pénzügyi gazdálko­­­­dás, hogy a szanálási törvényben megje­lölt időpontban, vagyis 1926 július else­jén meg lehessen szüntetni a pénzügyi ellenőrzést. Hangsúlyozzuk: ezt a csonka munkát is csak abban az esetben végezheti el a nemzet­­gyűlés június végéig, ha serény tevékenységre használja föl az öszes hétköznapokat. Nekünk súlyos aggályaink vannak és attól tartunk, hogy sok-sok hétköznapot pihenésre fognak fordítani s ezzel még jobban elhalványul az a remény, hogy a kormány programmszerű­ törvényekkel jelenhessék meg a népszövetség genfi ülésén. Ismét be fog bizonyosodni, hogy nagyon is elhibázott az a mód, ahogyan a kormány a magyar törvényhozást foglalkoz­tatja. Ezúttal azonban ez az elhibázott idő­­politika óriási csorbát is ejthet az ország presztízsén. Ha a miniszterelnök vagy a magyar kor­mány más delegátusa a megállapított idő­pontban nem szállítja a népszövetség elé a megszabott törvényes előfeltételeket, termé­szetesen szóba sem jöhet a pénzügyi ellenőrzés kérdésének érdemi tárgyalása. Ezért pedig csak a magyar kormány felelős, mert nem gondoskodott arról, hogy a magyar nemzet­gyűlés a szükséges törvényeket megalkossa. Szinte előre látjuk: a miniszterelnök me­gint az­ eddig kipróbált útra fog lépni. Vagy arra fog hivatkozni kényes helyzetében a nemzetgyűlésen, hogy az ország érdeke köve­teli­ a törvények gyors és szabott határidőre való megalkotását és az ellenzékre hárítja az ódiumot azokért a következményekért, ame­lyek a fatális késés miatt az országra zúdul­nak. Erre az érvelésre már bőven van prece­dens. Legtipikusabb az az eset, amikor a vá­lasztójogi törvényjavaslatot szinte az utolsó napokban terjesztette a miniszterelnök a nemzetgyűlés elé és aztán az ellenzék bő­beszédűségét okolta azért, mert nem vált tör­vénnyé, amiről éppen a miniszterelnök nem akarta, hogy törvénnyé váljék. Ismerjük azt az érvet is, hogy az összes parlamentek kö­zött a magyar nemzetgyűlésen beszélnek leg­többet és a kormány, ha zsákutcába jut, bizo­nyára ezúttal is ezzel fog érvelni. De lehet­séges az a másik eset is, hogy ismét úgy fogják kifacsarni a ház-­­ szabályt, mintha citrom volna. Jönnek a nyolcórás ülések, s ha ez nem használ, főleg a házszabálymódosítás vitájá­nál, szükség esetén naponként tizenhat óra hosszat tartják együtt a képviselőket, sőt a klotárig is elmerészkednek. Mindezért az ellenzéket állítják majd oda bűnbakul, mond­ván, hogy sokat beszél. Bármiként lesz, kritikusnak ígérkezik a h­úsvét utáni ülésezés. Pedig a bajt nagyon könnyen kerülhette volna el a kormány. Nem kellett volna hozzá semmi más, csak a józan időbeosztás. De éppen ez hiányzott. 1925 jú­lius elsejétől a mai napig, vagyis a költség­­vetési év háromnegyed részéig, rengeteget va­kációzott a nemzetgyűlés. Július 10-től októ­ber 14-ig több mint háromhónapos nyári va­kációt kaptak a törvényhozók. December­ 21-én megkezdődött a karácsonyi szünet és csak kerek egy hónap múlva nyílt meg újra a nemzetgyűlés. Azóta feleslegesen vitatkoztak Pallavicini György őrgróf mentelmi ügyéről, ahelyett,, hogy a frankvita után nyomban hozzáláttak volna a nyugdíj­valorizáció tárgyalásához, vagy az új költségvetést tűzték volna napirendre. Tudtunkkal nemcsak Pallavicini György őr­­gróf, hanem a közvélemény is megelégedett volna egy kis sajtóperrel. Ráadásul jött a húsvéti szünet. Csekély tizenhét nap, pedig nyolc is elég lett volna, mint a diákoknak, smiért az iskola nem szereti a felesleges szüneteket. Régen túl lehetnénk minden bajon, ha a kormány gazdaságosabban osztja be az időt. Lehetséges, hogy nem bír a pártjával. De akkor ott az igazi megoldás, csináljon magának jobb pártot.

Next