A 25 éves Ujság mellékletei, 1927. december

Huszonöt esztendő

I. Beszélgetés az íróasztalommal Néha beszélgetni szoktam az íróasztalommal. Ez nem jelenti feltétlenül a kezdődő paralizist. Millió embernek szo­kása, hogy néha magában dünnyög, vagy beszélget. Sokan a legokosabb gondolataikat csak önmaguknak szokták elmondani. Képviselők is akadnak, akik otthon szebben szó­nokolnak, mint a t. Házban. Az pedig szinte általános, hogy az emberek hébe-hóba elcsevegnek élettelen tárgyakkal, vagy hallgatag állatokkal. A kislány napestig elbeszélget a babáival, a nagyobbacska meg a virágai előtt önti ki a szívét. A juhász és a vadász a kutyájával diskurálgat, a huszár a lovával beszélget, a gazdasszony a libáival és csirkéivel cseveg, sőt néha a hizóihoz is van egy-két jó szava Az aggszűz a kanárijának csicsergi el a bánatát. Nekem se lovam, se kutyám, se disznóm, se libám, kanárim sincs, babám sincs, nekem csak egy öreg, rozoga íróasztalom van. Itt áll a redakció egyik sarkában öregen, ütött-kopottan, mint a gazdája. Sohase volt még hűségesebb barátom, ő megszokta, hogy huszonöt esztendő óta rajta rontom a papirost, én meg­szoktam, hogy legkeservesebben kinyögött ötleteim közben úgy recseg-ropog, mint ahogy öreg bútordarabok szoktak. Két öreg, kopott bútordarab. Beszélgetni szoktunk. Meghányjuk-vetjü­k a nap esemé­nyeit, az élet minden örömét és baját. Sz­ép halkan, csen­desen, m­ivelhogy­ m­inden felé ki vagyon írva a szanatóriumi jelszó:] Csendet kérünk! ! Hogy az itt következő beszélgetés­ben ki mondja az egyik mondatot, ki a másikat, azzal ne tessék törődni. Az egészen mindegy. Az öregeknek mind ugyanegy csapáson jár az eszük... — Karácsonyra jubileum! Kerek huszonöt esztendeje vagyunk együtt, öreg barátom. — Érzem minden tagomban. Más kapni szokott a jubi­ UHSZONOT INTÉZŐ .­J ESZTENDŐ EMLÉKEZÉSEK ÉS ELMÉLKEDÉSEK AZ ÚJSÁG 25 ÉVES JUBILEUMÁN IRTA KÁLNOKI IZIDOR Budapest, 1927 karácsony havában. leumán mindenféle jókat, rangot, méltóságot, kitüntetést, ajándékot, ünneplést. Ti már egy esztendeje azon töritek a fejeteket, mi mindent tudnátok adni ezen az ünnepen olyant, aminőt még nem látott a világ. Kifaragjátok a lelke­­tekből, amit szétoszthattok. Másnak pihenés és ünnep a jubi­leum, nektek munka és fáradság. Másnak öröm, nektek gond. Más kap, ti adtok ! — Hát nem mindegy az­ édes cimborám? Látszik, hogy az ilyen íróasztal, mint te vagy, igen furcsa alkotmány. Lábai vannak, amiken áll, teste van, ami szétlapul, de feje nincs, amivel gondolkodnék. Kapni vagy adni az mindegy. Egyformán öröm. Az ajándékot, a meglepetést, a kedves­kedést nemcsak annak találták ki, aki kapja inkább annak, aki adja. Az övé a nagyobbik boldogság. Én fogadni mer­nék veled, öreg barátom, hogy ha majd vége lesz az öröm­mámornak , te megkérdezed mind a két felet, akkor az olvasó azt fogja mondani: „Szép volt, nagyszerű volt, csak egy kicsit sok volt!“, a jubiláló Újság pedig azt fogja gon­dolni: „Valamivel többet szerettem volna adni!.­..“ — Megnyerted a fogadást. Hanem azért mégis csak furcsa szerzet az a jubiláló újságíró. Nekem, ha rágondolok (nem tehetek róla), mindjárt a vadász temetése jut az eszembe, vagy az agglegény karácsonya. Hiszen ismered azt a régi olajnyomatot, amely a vadász temetését ábrázolja. Az egész vadállomány kikiséri a vadászt utolsó útjára. És mindenki vidám s mindenki örül. Csak a vadász adta oda az egész életét. És oda van írva a k­ép alá a szentencia: „Neki jó, nekünk jobb!“ Mint az agglegény, az ujságíró is karácsonyfát gyújt mindenkinek, ő maga elhagyott, üres szobában fagyoskodik a szent estén, vagy egy csendes kávé­házban búsul egymagában. Ez az újságíró karácsonya. Hány éve vagy te újságíró? — Sok. De nem számítom. Az ujságíró egy a lapjával. Ha nincs lapja, akkor nem ujságíró. Amikor a Lapja jubilál, ez az ő jubileuma. Talán negyven, éve is van már, hogy

Next