A 25 éves Ujság mellékletei, 1927. december

Huszonöt esztendő

HUSZONÖT ESZTENDŐ Erdai Újságot írok s most lesz a h­uszonötéves újságírói jubileu­mom ... A többi nem számit. — így is jó. Hát mondjunk csak huszonötöt a negyven év helyett. Tehát huszonöt éve vagy újságíró. És mire vitted? Ha huszonöt évvel ezelőtt a katonai pályára lépsz, ma már generális vagy. Ha a minisztériumba szegődül, mondjuk csak segédfogalmazó gyakornokhelyettesnek, akkor már államtitkár lehetsz. Ha beállsz valami bankba, akkor aligha­nem vezérigazgató lennél. De ha csak pikkolónak megy egy jobb vendéglőbe, akkor is nyilván hoteltulajdonos lett volna belőled, vagy ami még több: fizetőpincér. És mi lett belőled, mint újságíróból? Megmaradtál újságírónak. Lettél fiatal újságíróból öreg újságíró. S még ezer szerencse, ha azt mondják rólad, hogy: „m­i az öreg még egészen jól megállja a helyét! Csodálatos mód még nem trotlisodott el egé­szen!“ ... Látod, ez ennek a híres pályának a vége ... — Buta asztal te, hová tetted a józan eszedet? Hát te azt hibának rovod fel, ami erény? Az újságírómesterségnek éppen az a legnagyobb varázsa, az a legszebb ékessége, hogy nincsen benne rang és fokozat. Képzelj el egy had­sereget, amelyben mindenki tábornok és mindenki közvitéz. Vagy még inkább gondolj­­ el egy madársereget, csupa fülemilét. Mind szürke, egyiknek sincs külön neve, de ami az ajkukról elhangzik, csupa dal és melódia. Ez az újságíró. Azt hiszem a fülemile a legjobb hasonlat. A fülemile dala is elnémul, ha kalitkába teszed a madarat. Az újságíró is elsenyved, ahol nincs szabad sajtó ... — Egyet mégse értek. Nálatok nincs rang és nincs méltóság és nincs előléptetés. Jól van, ebbe belenyugszom. Az Íróasztal is, akármilyen pompásra faragja az asztalos, mégis csak íróasztal marad. És mahagónin és ébenfán is lehet szamárságokat írni, míg a költő a fenyődeszkán is halhatatlant alkot. De hová lesz mégis a huszonöt év gyü­mölcse? Mi lesz abból a sok tudásból, energiából, telvesség­­ből, esetleg lángészből, amit századokon át összehordták? A természetben semmi se vész el. Ha a névtelen ujságiró huszonöt év múlván csak névtelen ujságiró marad, szürke és ismeretlen, hová lett alkotásainak koronája, verejtékének termékenyítő ereje? — Igazad van, életem legszebb éveinek hűséges osztá­lyosa. A természetben semmi se vész el. De olyan az újságíró élete is, mint a napé. Minden nap újra felkel és minden nap újra szétszórja lelke kincseit. Neki lassacskán elapad a hőforrása, de százezrek melegednek mellette. Egy gyertya elalszik, de millió mécses kigyullad. És amit energiában, erőben és értékben elveszít és szétforgácsol az egyes, azt összegyűjti, konzerválja, hatalommá tömöríti az egész: a lap. Igen, igen, a természetben semmi se vész el, összekerültünk húszan vagy huszonöten negyedszázad előtt s megindítot­tunk egy lapot. Neve se volt, hite se volt, hatalma se volt, nem is tudott róla senki. Mi odaadtuk a szívünk vérét —­ sokan az életüket is —, újoncoztunk új harcosokat a kidől­tek helyébe, önként hozzánk csatlakoztak az ideál rajongói és mindmegannyian egy negyedszázadon át megmaradtunk az újságcsinálás ismeretlen katonái. De a lapunk naggyá nőtt és erőssé és hatalmassá. A szó, amely a nevét jelentette, fogalommá vált és ismeretes lett öt világrészben. Minden ide­gen nyelvekben honosságot kapott egy magyar szó: Az Újság.. Hivatkoznak rá, mint tekintélyre. A szava érték a nemzetközi piacon, mint a font, a dollár, a márka, vagy a pengő. Hívei vannak, rajongói, követői. Zászlót jelent minden nyelven az igazság, a szabadság, az egyenlőség har­cában. — Látod fiam, ez az újságírói halhatatlanság ... — Beszélhetsz jó vitéz, az én szememben mégse pálya az újságírás. Magad mondtad, hogy az újságíró nem viheti semmire. Ha igen jó anyagból gyúrta a végzete, akkor a leg­jobb esetben megmaradhat vén korában is újságírónak. Én még gazdag­­ újságírót nem láttam soha életemben. Jóllakottat is keveset. Háziúr ,nincs köztük egy se. És az az egy is legfeljebb ha a boltos nagybátyjától örökölte a házát. Kunyhóban laktok és a mások palotáihoz, híréhez, nagyságához és dicsőségéhez hordjátok a köveket. Lám, aki idejében otthagyta az ingatag hajót, aki korán keresett jobb mesterséget, az mind vitte valamire. Az újságíróból nem lesz semmi, de az újságíróból lehet minden .. . — Van benne valami, édes öregem. Magam is tiszteltem már miniszter, államtitkár, súlyos politikus, nagyratartott honatya gyanánt hajdani­ kollégákat, akik cserbenhagyták a mesterséget, mert gyengék voltak a harcra. Az is igaz, hogy az újságíróból sokkal könnyebben lehet jó miniszter, mint a miniszterből jó újságíró. Csakhogy akikre le­cél­zasz, az igazán nagyok, az elhivatottak sohase hagyták cserben a zászlót. Kossuth Lajos, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Kemény Zsigmond, Stanley, Mussolini, Lloyd-George, Rothermere, Rákosi Jenő egy pillanatra se fordítottak hátat az újságírásnak. Csak egy más rovatot vezettek. A világ­­történelmet ... — Még csak egyre felelj, aztán békében hagylak. M­ondd, ha fiad volna, egy pompás, életrevaló, okos fiad, újságírót nevelnél-e belőle? — Nem. Az apa rendesen jobban szereti a fiát, mint saját magát. A fiamat alighanem h­álásabb mesterségre adnám. De ha magam még egyszer előrőről kezdhetném — oh, ha még egyszer elölről kezdhetném! — bizony isten megint újságíró lennék ... Mióta ez a beszélgetés lefolyt, az íróasztalom nem áll többé velem szóba ... * 2 ♦ II. Az első szám (Beszélgetés Ágai Bélával) Ismerik önök kérem szépen a remeterákot? Marból bizo­nyára. A remeterákok (Payuridae) a thoracostraca-k család­jába tartozó, alig tenyérnyi hosszúságú rákok, amiknek olyan finom, lágy testük van, mint a patyolat. Ilyen szer­kezet mellett embernek, ráknak egyaránt kész veszedelem az élete. De a remeterák életrevaló teremtés. Mihelyt benőtt a feje lágya, belebújik egy elhagyott, üres kagylóba, vagy csigaházba, hogy csak a két ollója marad kívül. Ha eljár a hivatásában, mindenüvé magával cipeli házikóját, amely­hez görcsös erővel hozzátapad. Csak akkor megy ki a páncél­házából, amikor már akkorára nőtt, hogy nem fér el benne. De akkor nyomban belebújik az új házikóba, am­elyet már előre kiszemelt magának. Az újságírótársadalomban nagyon gyakori a remek­rák. Az olyanféle embernek, aki egészen közelről, jóformán éjjel­nappal látja az emberi keserveket és nyomorúságokat, vagy elkérgesedik a szíve, vagy olyan lágy lesz, hogy a legkisebb érintésre is fájdalmasan reagál. Az ilyenek aztán belebújnak

Next