Ujság, 1929. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-01 / 1. szám

2 „A revízió gondolatán kívül talán egyetlen téren sincs meg a nemzetben az egyetértés és az egyetakarás“ Ezt mondotta Vass miniszter tisztelgő újságíróknak. A magyar társa­dalom még nem tudott kifejlődni. A sajtót mindenkinek meg kell becsülni. A szeretet radiogrammját küldöm Esterházy Pál hercegnek A Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíj­intézete valamennyi újságíró-intézménnyel együtt ma délben fél egy órakor testületileg­­ei­elgett a nyugdíjintézet elnökénél, Vass József dr. népjóléti miniszternél és előtte az évforduló alkalmából a magyar újságíró­­rend újévi üdvözletét tolmácsolta. Vass József dr. minisztert, aki Dréhl Imre államtitkár jelenlétében fogadta a kül­döttséget minisztériumában, Salusinszky Imre dr. felelős szerkesztő a magyar újságíróársa­­­dalom nagy számban megjelent tagjainak élén köszöntötte. — Az újságírónak „úgymond — lehe­tővé kell ten­ii azt, hogy a földi javakért való túlságos h­arctól elvontan é­­ hessen, hogy ne kelljen gondolnia arra, »­ lesz öregsége ide­jén, hogy ne gondoljon a k­ai halálra és arra, m,­ lesz özvegyével és fraival- Erre va­­lók a jóléti intézmények, ‘melyeknek hiva­tás*1 az, hogy biztosítsa az újságírónak mind­­a­t, ami a gondtalanságot jelenti. Hálásak va­­gyunk nagyméltóságodna*’ ■ki tönkrement nyi­gdij intézetünk élére ®1* * azóta ez a fontos intézmény rohamos léptekkel hal­ad a regenerálódás felé. Ma már nem­­csak teljesíteni tudjuk vállalt alelezettsé­­geinket, de őszinte örömmel je­­lzhhetjü­’­k, hogy az uj esztendő napján már 1* *k­iváló kollégánknak tudunk tisztességes jör­gdíjat folyósítani. — Nagyméltóságodnak­­köszönhetjük, hogy a tehetős társadalom kezdi meglátni jó­léti intézményeink fontosságát és adomá­­nyaival és támogatásával elénk jön. E támo­­nitást megkoronázta Esterházy Pál herceg egytöbbi fejedelmi adománya. Amikor ennyit köszönhetü­nk egy olyan férfiúnak, aki nem mi hátunkon emelkedett, hanem akit saját ehetsége vitt előre, akiről elmondhatjuk, úgy nem is kap az újságíróktól, de ő ad az­­ságírókngyt, akkor elképzelhető, hogy lel­ünk és szívünk a hátának,és a szeretetnek ily érzelmeivel van telve Nagyméltósá­­ga iránt. Engedje meg Nagyméltóságod, úgy az újév alkalmával ne mondjam azt, mit minden ember mond, hanem azt mond­­om, hogy teljesüljön minden, minden, ami agyméltóságodnak szíve mélyén van s en­­­dje meg végül, hogy a jelenlevő kiváló­unkatársát, a mi barátunkat, Dréhl Imre államtitkár urat is köszöntsem­, aki — nem hiába tanítványa és követője — ugyanolyan szeretettel tud bánni velünk. Az Isten áldja, segítse és éltesse mindkettőjüket! Hosszantartó viharos taps és lelkes ün­neplés követte az üdvözlő szavakat, majd Vass József dr. népjóléti és munkaügyi mi­niszter válaszolt a következőképen: — A sajtó fontosságát — hogy örökös kedvenc témámról, Szent Ágoston vallomá­sairól­­és működéséről is beszéljek .­ Szent Ágoston maga is említette már, amikor egyik levelében arról beszélt, hogy Rómában és Athénben senki sem mentesülhet az alól a vád alól, hogy a szent iratokat nem ismeri, hogy azok nem kerülnek kezébe, mert hiszen, mint latinul mondja: passe scripta vendun­dtura, egy réz polturáért meg lehet kapni a fórumon a különböző írásokat. Rikkancsok árulják ott és dobják szét a nagyközönség közé azokat a kulturális, filozófiai, vagy val­lási műveket, amelyek a közönséget érdeklik. Ha tehát már a IV—V. században megvan a sajtó ebben a kezdetleges formájában és ilyen nagy ember argumentumként használja fel, nyilvánvaló, hogy a modern ember legalább ugyanazon magaslatra kell, hogy felemel­kedjék, mint Szent Ágoston, aki a sajtó­közle­mények fontosságát elengedhetetlennek tar­totta és a lelki felvilágosodás nyitott kapujá­nak tekintette. — De nem erről kívánok szól­ni tulajdon­képpen, hanem inkább a társadalomról, vo­natkozásban a sajtó munkásainak lelkével és a sajtó munkájával. A társadalom élete nálunk, Magyarorszá­gon, valahogyan még nem tudott kifej­lődni, a társadalom specifikus öntudata nem virágzott még ki olyan mértékben, mint nyugaton más régebbi kultúrával rendelkező államokban. Pedig a társadalomnak sokkal nagyobb a fon­tossága, mint az első pillanatra látható volna. A társadalomnak vissza kell foglalnia olyan tevékenységi tereket, amelyek eddig vagy gondozatlanok voltak vagy amelyeket törvény­hozók vagy kormánytényezők vettek saját munkaterületük közé. Amikor nálunk arról van szó — természetesen nem akarok politi­zálni —, hogy a kormány hatalma túlteng, hogy mindenhatósága annyira megy, hogy a függő egyéniségek száma szinte ijesztően sza­porodik, akkor magyarázatként szembeállítom ezzel azt a másik tényt, hogy a magyar társa­dalom, nem ébredvén fel saját rendkívüli nagy feladatának öntudatára s nem végezvén el ezeket a feladatokat, természetes, hogy a gondoskodó kormánynak nem szabad ölhetett kézzel néznie azt, hogy ezek a fontos munka­­területek gondozatlanul maradjanak. Ha a magyar társadalomnak volna annyi öntudata, mint például a «vereinsmeierei» okán sokszor gúnyolt német társadalom­nak van, akkor a kormányhatalomnak túltengéséről ilyen értelemben nem kel­lene panaszkodni. Ha a társadalomnak volna annyi öntudata mint például amennyi az angol társadalom­ban van, ahol a társadalmi élet és öntudat nem merül ki egyszerűen csak asztaltársasá­gok alakításában, hanem a kezdeményezés munkáját tartja kezében és olyan dús és gaz­dag életet él, hogy a kormány tevékenysége emellett visszaszorul parlamentáris és admini­sztratív keretek közé, mondom, ha a társada­lom ezt a magaslatot el tudná valamikor ná­lunk érni, akkor a magyar kormányzatnak és adminisztrációnak egészen más volna termé­szetesen az elhelyezkedése és a magyar tár­sadalom által oldatnának meg olyan felada­tok, amelyek eddig vagy nem helyesen vagy nem a maguk helyén vagy egyáltalában nem oldattak meg.­­ Mindenekelőtt egy dolog kell, hogy ki­épüljön a társadalom lelkében, mint az ön­tudat első fundamentuma, a nemzeti egyet­értés és együttérzés, hogy ebből azután a nemzeti egység gondolata fel tudjon épülni és meg tudjon erősödni. Egyetérezni! Valamelyik karácsonyi cikkemben irtam­, hogy a revízió gondolatán kívül talán egyetlen téren sincs meg a nemzetben az egyetértés és az egyetakarás. Nem lehet egyetértés, a nemzeti célkitűzések sem lehetnek egységesek, ha nincs meg a nagy felfelé hajtó erő a társadalomban, amelynek nemcsak a kormányzatnak malmát kell haj­tania és eleven vizekkel ellátnia, hanem a társadalom különböző kimagasló kívánalmai­nak és gondolatainak is meg kell adnia a felhajtó erőt, hogy ennek révén tényleg su­­dárba tudjanak szökkenni. Itt látom a magyar sajtónak rendkívül nagy szerepét és aki a saj­tót bántja és nem érti, vele szemben rideg és elzárkózott vagy esetleg szeges korbácsot vész kezébe, az nem tud felemelkedni arra a ma­gaslat , amelyen meglátná, hogy a sajtó te­mérd -k­­­z étt a go­lt­sá­gá­b­a­n, tarkaságában tulaj­képpen e nagy és elengedhetetlen értéknek megteremtésére hivatott, meg kell tehát be­csülni. — A magyar sajtó, amelyet hárfához ha­sonlítottam, a nemzet kezében van. Ez a hárfa szélesen húrozott s zengése mély s a nemzet érzésének minden hangját kifejezni tudó, de kell, hogy az elpattant, a gyűrűkbe sodrott hurok, amelyek oldalán lógnak lefelé s nem­csak szépségét formátlanítják, hanem hangja zengésének tisztaságát is valamiként befolyá­solják, róla eltávolíttassanak. Kell, hogy gyen­géd simogató kéz kisimítsa s elhelyezze őket­­az élet nyugodt révébe. A társadalomnak meg kell ezt érteni. S én, amikor itt állok előttetek, s az egész magyar társadalom előtt, haptákba állok kalaplevéve­l meghajtom fejem egy nagy névnek, nagy tradícióknak nemes örö­köse, Esterházy Pál herceg példája előtt, aki fiatalságát koronázta főleg a bölcs megértés­nek és a nemzet életszükségletei iránt való mélységes érzékének koronájával, amikor hercegi kezét kinyújtotta felénk, magyar új­ságírók felé s ott próbálta megfogni szivün­ket, ahol a leggyengénpen "lobog, rokkant­­jainknál, árváinknál, özvegyeinknél. Minden tiszteletet megérdemel ez a gesztus és én in­nen szeretnék a rideg írás helyett rádiógram­mot küldeni neki újévre, a szeretet rádiógram­­ját, majdnem azt mondhatnám idegen világ­ból, a társadalom Mars bolygójából, mert a társadalom még nem ébredt fel olyan meg­értésére ennek a gondolatnak, melyet a fiatal herceg egész lelkével átfogott. — Ne engedje a magyar társadalom — és ti legyetek ennek munkásai —, hogy amikor körülöttünk új tavaszok ébrednek, meglátásai a múltak bűnének s azoknak a bűnöknek, amelyeket velünk szemben követtek el, csak nálunk ne legyen szélvészes tavasz. Legelőször nálunk kell lennie olyan tavasznak, hogy rá­ébredjen a magyar a maga erejének, igazá­nak, jövőjének, büszkeségének és elszántságá­­nak tudatára, hogy a társadalom a maga egy­ségével odaálljon minden kezdés mögé, mely összefogja ezt az országot és nem engedi ki­billenteni a történelem serpenyőjéből. Amikor Rómát elfoglalták, a pápa visszarendelte csa­patait, mert nem akarta, hogy vérontás legyen , amikor Garibaldi ezrede bevonult s a leg­első ember felment a Szent Péter-templom kupolájára s onnan akarták levonszolni a svájci gárdisták, azt kiáltotta feléjük: — Itt vagyunk és itt fogunk maradni! Ezt kiállom én most mindenkinek, aki meg akarja és nem akarja meghallani. Itt állunk ezer év óta a Duna és a Tisza vízmedencéjének rendszerében és Itt ma­radunk, akárhogyan akarnak kibillenteni minket a történelem serpenyőjéből. A Dunát nem lehet felül elrekeszteni és nem lehet alul gátát emelni vizének, ezek a vizek magyarok voltak s a Tiszát nem lehet átvinni idegen országba úgy, hogy az magyar ne­mg,­­­radjon. Ilyen legyen a magyar szellemnek az a szélvésze, amelynek ki kell dagasztania lel­künk vitorláit, hogy a magyar sajtó repülhes­sen előre a boldogabb vizek, a boldogabb ma­gyar jövendő vizei elé. A jó isten úgy áldjon meg benneteket, aminthogy erős, egyet akaró magyarok is tudunk lenni! Hosszantartó és lelkes ünneplésben volt része a miniszternek, aki ezután búcsút vett a küldöttségtől és visszavonult dolgozó­­szobájába. Hubay Jenőnek éh zengő álmok fejedelme, Nagy életed nagy ünnepén Méltó ünneplőd ki lehetne ? Hét évtizedes életedre Köszöntésül mit küldjék én? Ami gyönyört egész világnak Szivébe lelked lengetett —• S zengetni fog, amíg a vágyak E földön égi kéjt Imádnak, Azt küldeném el mind Neked! És küldeném, — hogy ujra­ érezd, —• Első sikered mámorát... Eszédbe lángol, csodafényest, Hogy hihesd: legszebb hajnal ébreszt, Ha majd nagy éjed karol át. S azt, azt a vágyadat szeretném Uj lángolásra gyújtani, Amit rég, baljós korszak estjén Hányatnod kellett... Az a szent fény Ma örök lánggá gyúlna kil Leghőbb vágyad, — mondtad rajongva — S írattad igéit velem ... S kezdted zengetni... óh, ma ontsd, ma Rákóczi lelkét korszakodban S föléled itt e csonk tetem. Az lenne az Örök Szabadság Legszentebb, tiszta, nagy dala! S majd akkor is, ha mai balgák Egymást többé nem fojtogatják. Örökké zengne, áldana, óh zengő álmok fejedelme, Vár új évtized trónja Rád . . . Más kívánságom mi lehetne? Hadd tegye Isten ősz fejedre A legtündöklőbb koronát! Budapesten, 1928 december 31-én. Telekes Béla Névnapok írta Kazay László dr. A napokban a régi messze földön híres­­nevezetes családi névnapjainkról beszélgettünk az Erzsébet, Anna, Ilona, Mária napokról, no meg a talán még híresebb József, János, Ist­ván, László és András napokról, amelyeknek egyik közös sajátságuk az volt, hogy össze­hozta nemcsak mindazokat, akik vérség, só­­gorság, komaság, barátság révén régóta­­közel­­állottak egymáshoz, de másik közös sajátsá­guk meg az volt, hogy három napon alul egy «lisztességes" névnap épúgy nem végző­dött, amint nem végződött legalább egy két lánykérés, vagy eljegyzés nélkül. A névnapok jobban összehozták az egy­másért epekedő szíveket, mint a bálok, mert a névnapok levegője közvetlenebb, meghit­tebb, őszintébb, családiasabb jellegű volt, mint a báloké, nem véve ki ezek közül még a batyu­bálokat sem. Nem is apróhirdettek még ab­ban az időben az élettársat keresők, mert összehozták őket a névnapok mindenféle apróhirdetésnél jobban. A tapintatos, ügyes, szakavatott kezek már jól el tudták intézni, hogy kiknek volna különösen kívánatos a megjelenésük és ámbár a régi regula szeriin­t névnapokra nem volt szokás hívogatni, mert csak nem mondhatja az ünnepelt, hogy szíve­sen látlak, ha felköszöntesz, mindazonáltal, akiknek ott kellett lenniök, avagy akiknek kí­vánatos volt a jelenlétük, azok ott is voltak. A nyári névnapoknak éppen úgy megvolt a maguk sajátságos, kedves karakterük, mint a télieknek. Antal, Piroska meg Ágnes nyitot­ták meg rendszerint jó zegernyés időben, ja­nuár közepén az esztendő híres névnapjait, amikor rendesen csillingelő szánkók röpítették messziről a bundába, bekecsbe, lábzsákba bu­­gyolált atyafiakat, amikor rendszerint nem papramorgóval, vagy nyakolajjal, de egy kis forintos fűszeres meleg borral koccintották az első poharat az ünnepelt egészségére. Alig­hogy elmúlt a híres februári Julianna nap, már beköszöntött a jégtörő Mátyás, aki leg­többször megtörte nemcsak a jégkérgét, de a szíveken itt-ott mutatkozó kérgeket is, csak az­ért, hogy ennek nyomán József meg Sándor elhozzák március derekán az új életnek, az éb­redésnek első lehelle­tét. A József-napok nemcsak azért voltak igen híresek, mert népszerű keresztnév lévén, so­kan hallgattak rá szép hazánkban, ergo sok­felé is ünnepelték, de azért is, m­ert József jelentette a tavasz kezdetét A szántást nor­mális időjárás mellett ekkor kezdették meg. Nem volt valamire való vásártartó hely, amelyiknek József-napi országos vására ne lett volna. A jobb vételár reményében kitelel­­tetett jószágokat ekkor adták el, akinek meg az állatállományát vagy a vetőmagkészletét, vagy a gazdasági felszerelését kellett kiegészí­teni, azok mind felkeresték a József-napi híres országos vásárokat, amikor azután a Józsefek egészségére meg a jó vásár örömére is lehetett koccintgatni, eltekintve attól, hogy édes magyarjainkat túlságosan nagyon soha­sem kelletett erőszakolni a koccintásra, annak dacára, hogy meg vagyon irva, misze­rint a magyar csak háromszor iszik, tudni­illik mikor jókedve van, amikor rossz kedve van és amikor ihatnék. Csakhogy József-napkor még nagyon csalóka a tavasz. Az igazi komoly tavaszt Szent Györgytől számítja a magyar. Szent Györgyig okos ember néni hagyja el a szülnt, ezt tartják. Szent György talán még nevezete­sebb dátum falun, mint a József. A Szent György egyeseknek nagyon kedves, mások­nak kevésbé kellemes nap. Kedves a haszon­bérbeadónak, kevésbé kedves a haszonbérlő­nek, mert ekkor fizetik az árenda felét, a má­sikat meg szeptember végén, Szent Mihálykor. Ekkor szokott a harangozás ideje is megvál­tozni. A hajnali harangszó Szent György után egy órával korábban, az esti egy órával ké­sőbben szólal meg. Már­pedig van-e kedve­sebb, szívbemarkolóbb, m­egkapóbb az esti harangszónál, amelynél a lélek, mégha nem is olyan nagyon vallásos, egy két percre ma­géba száll s aki hallgatja, az leemeli a kalap­ját még akkor is, ha máskor nem szokta. Gizella hozza májusban a buzaszentelőt, Medárd janimban az esőt, amely rendszerint kívánatos még ilyenkor is, ha nem is mindig oly mértékben, mint májusban. Nagyon keve­sen hallgatnak nálunk a Medárd névre, ha­csak nem azok, akik pont ekkor születtek, mégis olyan jól tudja minden gazda, mikor van, mert a cigány szerint, ha Medárdkor esik, akkor negyven napig esik,­­ ha meg nem áll. A Péter Pál névnapok az aratás kezdeté­vel olvadtak össze, egész fogalommá váltak, majdnem elhomályosítja a két nappal előtte járó Lászlót, már pedig László napja a leghí­resebb névnapok közé tartozik, nemcsak azért, mert Szent László királyról is megemlékezik ilyenkor a jó magyar, de azért is, mert elter­jedt és népszerű keresztnév létére, csak ez az egy napja vagyon az egész évben, már pedig Mária, Margit, István, Ferenc, Károly stb. több is van egy évben. Egyébként László a diákoknak is a legked­vesebb névnapjuk s legyünk egy kissé őszin­tébbek, talán a tanár uraknak is, mert ekkor zárják be a múzsák hajlékát. Julius hozza a híres Anna-bálokat, ame­lyek sok derék, szép hajadont párja alá segí­tettek már. Az augusztusi legkorábban élő csemegeszőlőre jelenik meg a csillaghullásos Klára és Ilona, hogy Szent István után helyet adjon a Bertalan, Lajos és Sámuel hármas névnapjának. Tekintettel arra, hogy a nyúl ekkor még újság, ezen névnapok éteksorá­nak egyik elengedhetetlen fogása a nyúl­ gerinc, vagy a nyúlpörkölt. E három névnap közül a leghíresebb, kü­lönösen régente, a Lajos napja volt. A busulól reménykedő, sírvavirradó magyar de lelkesen megünnepelte e napot, de sok sóhaj és fel­köszöntő szállt Turin felé e napon. Szeptemberben, a Mária-nap után, a leg­kiemelkedőbb névnap jelentőségében a Szent Györggyel vetekedő Szent Mihály, amely nap­tól a harangszó megint visszatér a Szent Györgykor elhagyott időpontokra. Szent Mi­hály szintén híres vásáros nap és az őszi árenda fizetésnek a napja. Betakarítás után, ha nem is sok, de egy kis pénzmag mégis csak megakadt minden ládafiában s mivel a vásárhoz elsősorban pénz kell, épugy, mint a háborúhoz, ezért voltak a szentmihályi vásá­rok mindig a legnépesebbek, a legforgal­­m­asabbak. Dénes kezdte, Teréz zárta a szüretet. Eze­ket a névnapokat rendszerint juhhusos vagy ÚJSÁG KEDD, 1929 JANUÁR 1

Next